A szellemhegedűs

Ez az esszé eredetileg csehül jelent meg a His Voice: Magazine of Alternative Music online folyóirat e heti számának „Field Notes” rovatában.

Valamelyik este a Celetná utcán gyalogoltam az óvárosban. A kirakatok sárgás fénye kiömlött az utcára, és aranyos lakkal vonta be a macskakövek hátát, amelyek engedelmesen visszhangozták ezer láb susogását. Október utolsó napja volt, Mindenszentek előestéje, szokatlanul meleg őszi este, különösen hívogató a hosszú, céltalan sétákra. Ez a nap a régi hagyomány szerint a szellemek napja, a maskaráké és szemfényvesztésé, ezen a napon a dolgok nem egészen azok, aminek látszanak. Az angol-kelta Halowe’en annak az ősi hiedelemnek az emlékét őrzi, hogy a termés betakarítását olyan átmeneti időszak követi, amikor az elhunytak szellemeinek megengedtetik, hogy visszatérjenek az élők közé.

A városháza közelében jártam, amikor megütötte a fülemet valami igen vékony, magas, csengő, szellemszerű zene, valami nehezen meghatározható hang, amely talán fúvós, vagy vonós hangszertől eredt. A titokzatos hang egy turisták alkotta kör felől hangzott, amelynek közepén egy férfi állt, s egy Mozart-dallamot játszott úgynevezett üveghárfán, teljesen transzban tartva közönségét.


Az üveghárfás egy asztal mellett állt, amelyen vagy két tucat különféle méretű borospohár volt, meghatározott magasságig vízzel töltve. Tévedhetetlen technikával mártotta ujjbegyét ezekbe a kis tavacskákba, majd húzta végig ujját gyakorlott mozdulattal az egyik vagy a másik pohár peremén, finoman és pontosan megdörzsölve őket, ami vibráló, csengő hangot csalt ki a pohárból. Előadása hibátlan volt, akkordokkal, arpeggiókkal, crescendókkal és glisszandókkal, olyan éteri felhanggal, amelynek a némileg giccses médium ellenére is volt valami elbűvölő, morbid, nem evilági, egyszerre szórakoztató és megbabonázó hangzása. Valószínűleg ezért is nevezték a hangszert annak idején szellemhegedűnek. A 18. században az ehhez hasonló hangszereknek divatja volt, s a korabeli legendák óvnak tőle, hogy túl sok időt töltsünk akár hallgatásukkal, akár a rajtuk való játékkal, mert különös, gyászos hangja az őrületbe viheti azt, aki hajlamos a melankóliára.

A szellemhegedűs ruganyos ujjai úgy repkedtek a poharak fényudvarai fölött, akár a kolibrik, amelyek a zene édes esszenciáját szívják belőlük, s a túlvilági csengés betöltötte a teret. A turisták mobiltelefonra vették a produkciót, s a tálcába hajított érmékkel honorálták az előadást. A zenész hátán tócsányi izzadságfolt terjedt, amely pulóverén is átütött. Mindent beleadott az előadásba, a legkisebb nüanszra és gesztusra is ügyelt. Ezen a estén, úgy tűnt, csúcsformában volt. A hallgatóság tátott szájjal, tágra nyílt szemmel állt, néhány szemben könny csillogott. Elragadtatva, a bámulat csendjével figyeltek.

Kevéssel tíz óra után indultam vissza a Celetná utcán az Óvárosi térre. Annak a helynek a közelében jártam, ahol majdnem háromszáz éven át a Mária-oszlop állt, egészen 1918-ig, amikor a csőcselék, amely az osztrák elnyomás szimbólumát látta bene, ledöntötte. Az egykori oszlop helyét ma gránitlap jelzi a kövezetben, négynyelvű felirattal: „Itt állt és áll majd ismét a Mária-szobor.”

Sok éve, amikor először jártam itt, láttam, hogy vandál kezek kivéstek bizonyos szavakat a feliratból, így igyekezvén semlegesíteni az állítást, hogy az oszlop ismét áll majd. Világos, hogy a hely erőteljes érzelmeket idéz, s hogy egyesek nyilvánvalóan azt akarják, hogy az emlékmű soha többé ne álljon, míg mások kifejezetten felhívnak újjáépítésére.


Ezen az estén, a hely felé közeledve megütközve láttam, hogy egy fiatal apáca áll a gránitlap fölött, hagyományos fekete habitusban, s egy csokor fehér liliomot szorít magához, a feltámadás szimbólumát. Fejét ünnepélyesen lehajtotta, mint aki imádkozik. Amint éppen letérdelt volna, hogy a liliomot az emlékkőre helyezze, ahol az oszlop egykor állt, elővettem a fényképezőgépemet, és minden beállítás nélkül elkattintottam. Szerettem volna egy másikat is csinálni, jobb beállítással, de már késő volt. Az apáca felfigyelt a fotósra, látható volt a meglepetés és ijedtség az arcán. Mielőtt másodszor kattinthattam volna, már elviharzott, karjában a liliomokkal, mintha kisgyereket védelmezne az esőtől, s eltűnt a tömegben.

Robert Tiso szellemhegedűs Smetana Moldváját játssza

Egy kevésbé epikus, de éppannyira szimpatikus szellemhegedűs ugyanazt játssza éppen a Moldva fölött, a Károly-hídon