Öt kő

Ezt a történetet elő lehetne adni időrendben is, az elején kezdve és a végén befejezve, de abban a sorrendben is, ahogy egyes részletei az elmúlt napok hozzászólásai során lépésről lépésre kirajzolódtak. Az első esetben az domborodna ki, mennyi minden van az interneten, és persze az is, mennyi minden nincs még, ami miatt a történetet csak hatalmas lyukakkal lehetne elbeszélni. A második esetben pedig az, hogy mennyi mindenki van az interneten, akiket egy-egy szájton keresztül el lehet érni, s akik impozáns tudásukkal olyan összefüggésekre mutatnak rá, amire sosem gondolt volna az ember. Én a második utat választom.


A La Payanca tangó Augusto Berto (1889-1953) – „el Oso”, „a Medve”, az argentin tangó talán első nagy harmonikása – legelső szerzeménye volt nem sokkal azután, hogy 1906-ban megkezdte pályafutását a Buenos Aires határában fekvő San Martínban, a „La milonga de don Juan y doña Virginia” nevű lokálban. „Az egyik éjjel improvizáltam ezt, amikor a táncosok már az egész repertoárunkat kimerítették. Hetven vagy nyolcvan zsinórban eljátszott szám után már muszáj volt improvizálnom.”



La Payanca. Augusto Berto

Noha a darab azonnal közkedveltté vált, hosszú ideig még címe sem volt. Berto még 1917-ben is csak annyit írt az első kiadott partitúrára: „Tangó-milonga népi motívumokra”. Állítólag egy barátja javasolta neki a Payanca címet. A cím indoklására csak jóval később tett kísérletet az a két szöveg, amelyet Juan Andrés Caruso (1890-1941, Francisco Canaro és Carlos Gardel híres szövegírója) majd később Jesús Fernández Blanco (1982-1963) utólag írtak hozzá.

Graciella Bello: Lluvia, romance y tangos, 2005. A falon Carlos Gardel fényképe

La Payanca. Francisco Canaro

¡Ay!, una payanca io quiero arrojar para enlazar tu corazón ¡Qué vacha, ché! ¡Qué vacha ché! Esa payanca será certera y ha de aprisonar todo tu amor ¡Qué vacha, ché! ¡Qué vacha, ché! Porque yo quiero tener todo entero tu querer. Mira que mi cariño es un tesoro. Mira que mi cariño es un tesoro. Y que pior que un niño po’ ella “yoro”… Y que pior que un niño po’ ella “yoro”… Payanca de mi vida, ay, io te imploro. Payanca de mi vida, ay, io te imploro, que enlaces para siempre a la que adoro… que enlaces para siempre a la que adoro…

Jaj! egy payancát hajítanék, hogy elérjek vele a szívedig. Mit tegyek, jaj! Mit tegyek, jaj! Ez a payanca biztos kezű, foglyul ejti egész szerelmedet. Mit tegyek, jaj! Mit tegyek, jaj! Mert azt szeretném, hogy csak engem szeress. Nézd, az én szerelmem igazi kincs Nézd, az én szerelmem igazi kincs És mint egy gyerek, sírok a tiedért… és mint egy gyerek, sírok a tiedért… Életem payancája, jaj, könyörgök neked életem payancája, jaj, könyörgök neked, ejtsd foglyul mindörökre, akit szeretek… ejtsd foglyul mindörökre, akit szeretek…

La Payanca. Roberto Firpo

Con mi payanca de amor, siempre mimao por la mujer, pude enlazar su corazón… ¡Su corazón! Mil bocas como una flor de juventud, supe besar, hasta saciar mi sed de amor… ¡Mi sed de amor! Ninguna pudo escuchar los trinos de mi canción, sin ofrecerse a brindar sus besos por mi pasión… ¡Ay, quién pudiera volver a ser mocito y cantar, y en brazos de la mujer la vida feliz pasar! Payanca, payanquita de mis amores, mi vida la llenaste de resplandores… ¡Payanca, payanquita ya te he perdido y sólo tu recuerdo fiel me ha seguido! Con mi payanca logré a la mujer que me gustó, y del rival siempre triunfé. ¡Siempre triunfé! El fuego del corazón en mi cantar supe poner, por eso fui rey del amor… ¡Rey del amor!

Szerelmi payancámért egyre bolondultak utánam a nők, foglyul ejtettem vele szívüket. A szívüket! Ezer szájat, az ifjúság ezer virágját csókolhattam én, így csillapítva szerelmi szomjamat. Szerelmi szomjamat! Senki sem hallgathatta dalom trilláit úgy, hogy fel ne kínálta volna szenvedélyemnek csókjait… Ó jaj, hogy is lehetnék megint fiatal, hogy újra dalolhassak én és nők karjában töltsem életem boldogan! Payanca, payanquita, szerelmem payancája, életemet te töltötted be ragyogással. Payanca, payanquita, immár elveszítettelek és csak emléked követett hűségesen. Payancámmal bármely nőt elértem, aki megtetszett nekem, és mindig legyőztem ellenfelemet. Mindig legyőztem! Dalomba a szív tüzét tudtam adni, s ezért lettem a szerelem királya én. A szerelem királya!

Cristina Bergoglio (Buenos Aires): Az utolsó tangó

La Payanca. Hector Varela

Medardo Pantoja tilcarai kecsua festő (1906-): Payana-játékosok

A payanca, amely a szövegben még talán „lasszóhajítás” vagy „kőhajítás” értelemben szerepel, payana, tinenti vagy dinenti néven már egy népszerű gyerekjáték neve volt Argentínában a 20. század egész folyamán. Lényege, hogy a játékos a földön heverő öt egyforma kő közül egyet feldob a levegőbe, s egyenként fel kell kapnia a földön lévőket, mielőtt a levegőben lévő visszahullana, majd azt is elkapni. Utána kettesével kell felkapnia a köveket, majd három plusz egyet, s ha mindez sikerült, a tanteo, a ráadás következik változatos feladatokkal: pl. a földön heverő követ is fel kell dobni a levegőbe, vagy egyszerre mind az ötöt és elkapni őket.


A napokban itt a blogon közzétett századfordulós gyermekjáték-sorozat angol változatánál kérdezett rá a La Payanca tangó történetét kutató Москва, hogy nem tudok-e valamit erről a játékról is, netán vannak-e róla archív fotóim, de szomorúan kellett bevallanom, hogy nincsenek. Viszont Araz kisvártatva felismerte, hogy a játék szabályai ugyanazok, mint azé, amelyet beşdaş, azaz „öt kő” néven Azerbajdzsánban is játszanak. A 80-as években meglepetéssel tapasztalta, hogy ez Üzbegisztánban a lányok játéka, s azóta megtudta, hogy beş taş néven egész Kelet-Anatóliában elterjedt. Ezt a videót is mellékelte, amelyen török lányok játsszák igen ügyesen:



Közben Москва is tovább nyomozott, s rábukkant, hogy a játékot Szerbiában is játsszák, s hogy angol neve jackstones vagy knucklebones azaz „sarokcsontok”, merthogy az ókortól fogva juhok vagy kecskék sarokcsontjaival játsszák az egész Mediterráneumban, görögül ἀστράγαλοι, latinul tali néven, ami ugyanazt jelenti. Sőt egy olyan videót is talált, ahol egy koreai játékos dokumentálja saját ügyességét:



Az ἀστράγαλοι kapcsán Araz is hozzátette, hogy a sarokcsont török neve aşık, s ezen a néven – ашик – játsszák a játékot Bulgáriában is, valamint hogy 9-10. századi azerbajdzsáni ásatási helyszíneken sok ilyen játék céljára használt juh-sarokcsontot találtak. Sőt egy izraeli barátja szerint náluk is népszerű játék volt gyerekkorában.

Ezen a ponton kapcsolódott be a kutatásba Language Hat, aki igazolta, hogy a játék „gonggi” néven Koreában valóban nagyon elterjedt a lányok között, annyira, hogy minden tartományban más-más helyi néven és szabályokkal ismerik. És idézett Elizabeth Yoel Campbell Yesterday’s Children: Growing Up Assyrian in Persia c. könyvéből, amelyben az 1920-as években még az azeri besh dash néven játszották az asszír gyerekek az észak-perzsiai Maragha városában.

Language Hat blogja olyan, mintha egy elsőrangú nemzetközi nyelvészeti kutatóintézet és egy londoni elit klub lenne egyben, ahol a házigazda minden reggel felvet valami érdekeset néhány sorban – micsoda tudomány úgy felvetni valamit, hogy érdekes legyen! –, s az egész világról odalátogatók mindegyike hozzáteszi a maga kiegészítését. A nap végére többnyire körvonalazódik valamilyen megoldás, amely mindig sokkal izgalmasabb, mint amire eredetileg számított volna az ember.

Ez a knowledgeable olvasókör olvasmányai vagy személyes tapasztalatai alapján most is azonnal feltérképezte, hol játsszák a játékot a világon, és hol nem. Játsszák Nepáltól végig lefelé az indiai szubkontinensen, Malájföldön és Szingapúrban, Közép-Ázsiától Anatólián és a latin Mediterráneumon át egyfelől Dél-Amerikáig, másfelől Németalföldig, ami egyaránt spanyol hatás lehet. Ugyanakkor egyelőre nem találtunk rá példát sem arab vidékről, sem a mediterrán hatáson kívül eső Európából. Ennek alapján többen is felvetették azt a lehetőséget, hogy talán a Selyemúton terjedő játékról lehetett szó. És nagyon érdekes, hogy a legtöbb helyen kifejezetten a lányok játéka.

A különféle javasolt adatokat az alábbi térképen helyeztem el forrásuk megjelölésével. A piros pontok az „öt kő”-játék meglétére utalnak (akár kővel játsszák, akár sarokcsonttal), míg a kék pontok a sarokcsontok játékszerként való használatára, akár „öt kő”-játékhoz, akár máshoz.





Ugyan a perzsa neten is találtam – itt, itt, vagy itt – néhány leírást a játékról, ám ezek mind az iráni Azerbajdzsánban ismert változatot írták le perzsa nyelven, a játék eredeti nevét is megadva: باش داش „besh dash”. Egy hely volt csupán, ahol nem Azerbajdzsánból tudósítottak a játékról, de mint kiderült, ezt a blogot a golesztáni Gomishan városban írták, amelynek már a turk „kümüş”-ből, azaz ezüstből képzett neve is mutatja, hogy Észak-Irán türkmén vidékén fekszik, s ezért nem is csoda, hogy a játék neve itt is „besh dash”, illetve háromköves változatáé „üch dash”, „három kő”.

Türkmén lányok bes das-játéka az észak-iráni Gomishanban, és ugyanők az iskolai ünnepségen

Viszont nagy meglepetésemre magyar adatot is találtam a játékról. Tátrai Zsuzsannának a Néprajzi Látóhatár 1995. számában megjelent „Női munkák Zoboralján” című cikkében egy 1911-ben született adatközlő beszél a játékokról, amelyet a 20-as években játszottak az egészen kicsi libapásztor-lányok ezen a Nyitrától északra fekvő archaikus magyar nyelvszigeten:

„Kövecskékkel játszottunk. Öt kővel ugye mindenféle játékot csináltunk. Sima követ szedtünk. Fel kellett dobni, és úgy felvenni, olyan ügyesnek lenni, hogy mire leesik, felvenni, azt is megkapni. Első felvett egyet, másodszor kettőt egybe, harmadszor hármat, és aztán egyet. Ügyesnek kellett lenni. Ha leesett a kő, akkor elvesztette, már a másiknak kellett játszani.”

Libaőrző, Ecsegi puszta, 1907. Györffy István felvétele

E bejegyzés közzététele után jelentkezett Braun Tamás olvasónk azzal, hogy ezt a játékot ő is ismerte és játszotta kavicsokkal az ötvenes években, nyolc-tíz éves korában Budapesten, „bikázás” volt a neve. Ennek alapján már rá tudtam keresni, és másoknál is rátaláltam. Lengyel Péter és Merényi Endre többször is említik gyerekkori emlékeikről szóló Búcsú két szólamban c. írásukban, vagy a Nyugat egy 1928-as írása is az állástalan munkások időtöltéseként, de egyikük sem írja le, mintha természetes volna, hogy mindenki tudja, mi az. Sőt a Sorstalanság filmforgatókönyvébe (2005) is belekerült, de itt már érezte a rendező, hogy meg kell magyaráznia, még akkor is, ha ettől a rákérdező pesti vagány hiteltelenné válik: hogyhogy nem tudja?

„– Van nálam pár darab kavics: kinek van kedve „bikázni”? – kiált fel a Selyemfiú.
– Hogy is kell azt? – kérdi Moskovics.
– Pofonegyszerű – magyarázza a Selyemfiú. – Leraksz egy marékkal… – amit mond, mutatja is: – Aztán feldobsz egyet, és aki közben a földről a legtöbbet markolja…”

Focizó fiúk a pesti Duna-korzón, 1963. Friedmann Endre felvétele

Majd a játék szinonímái nyomán az is kiderül, hogy hagyományosan „kapókövezésnek” nevezték, s országszerte játszották. A Magyar Néprajzi Lexikonnak külön címszava van róla, de részletesen beszámol róla Kiss Áron klasszikus munkája, a Magyar gyermekjáték-gyűjtemény (1891) is. A Hintalan-Lázár-féle Gyermekjátékok (1980) még mondókát is közöl, amelyet az éppen tétlen játékosok skandáltak:

Babona, babona, vaskereszt,
Ha elejted, az se lesz.

Kapókövezés a század elején. Szék, vagy Szolnok-Doboka vármegye

Москва is rátalált egy 19. századi idézetre, amely azt mutatja, hogy a „камушки” – „kavicsok” – játéka nagyon elterjedt volt a lányok között a dél-orosz Tulában. A játékba ortodox vallásos metaforák is keverednek, s a szöveg számos „varázsigét” is leír, amelyet a lányok játék közben suttogva maguk felé akarták hajlítani a győzelmet. A blog szerzője még azt is hozzáteszi a végén, hogy a játék nemcsak akkor, de még ma is népszerű ugyanott.

Andrej Karelin (1837-1906): Két parasztcsalád a tulai kormányzóságból

Minus273 pedig a Selyemút másik végén, a kínai neten talált rá a játék két leírására, itt és itt 抓石子 zhuā shízǐr, „kőelkapás” néven, amelyet le is fordított:

„Emlékszem rá, hogy mi fiúk a leginkább kőelkapást szerettünk játszani. Öt egyforma méretű kavicsot hasítottunk le egy nagyobb kőről. (A kavicsok méretének kézbeillőnek kellett lennie.) A játékot úgy játsszák, hogy az ember leteszi a földre az öt kavicsot, majd felvesz egyet, feldobja. Mialatt leesik, fel kell kapni a földön heverőket, és aztán a leeső követ is. Aki nem tudja elkapni, vagy felkapni egyet a földről, az veszít, aki pedig sikeresen felkapja, az pontot szerez. Akinek már elég sok pontja van, «átkelőset» játszhat. Ez azt jelenti, hogy a bal kéz hüvelyk- és mutatóujját leteszi a földre, s miután feldobta a kavicsot, a dobó kéz által alkotott íven átlöki a földön fekvőket. Akinek mindegyiket sikerült átlöknie, az «átkelt». Aki a legtöbbször «kel át», az győz.”

„Ezt a játékot többnyire a lányok játsszák egymással…”

A kínai leírás illusztrációja viszont nem köveket ábrázol, hanem ugyanazokat a törökül aşık-nak nevezett juh- vagy kecske-sarokcsontokat, amelyekkel ἀστράγαλος és talus néven az ókori Mediterráneumban is játszottak, s amelyek minden bizonnyal Kínába is éppúgy a közép-ázsiai nomád törzsektől jutottak el, ahogy a görög hagyomány is ázsiai eredetűnek tekintette őket.




Az aşık mai közép-ázsiai elterjedtségéről ugyancsak Araz küldött néhány jó linket. A fentiek az üzbegisztáni Ferghana tartomány internetes portáljának „Kihaló játékok” sorozatában jelentek meg az ашики illusztrálására. Az alábbi két fotó pedig az oroszul альчики-nak is nevezett aşık karrierjének egyik csúcsát ábrázolják: a kazaksztáni Atyrau városban nem is egy, hanem két emlékművet állítottak neki, ráadásul kutatóintézeti és egyetemi kontextusban, és úgy tűnik, a jó szerencse invokációjaképpen, ami azt mutatja, hogy az aşık két fő funkciója közül itt a szerencsejátékot részesítik előnyben a beş taş-játékkal szemben.



Az ókori Görögországban határozottan idegen eredetűnek tartották az aşık-ot avagy ἀστράγαλος-t. De míg Platón minden más bölcsességgel együtt Egyiptomból származtatta, addig a perzsa birodalomban járatosabb Hérodotosz határozottan Anatóliából eredeztette.

Carcemish (Észak-Mezopotámia, Anatólia) királyának fiai juhcsonttal játszanak. Kr.e. 9. sz. Lásd bővebben itt.

Lány ἀστράγαλοι/tali-val játszik. Római szobor, Kr.u. 130-150 k. Berlin, Antikenmuseum

A klasszikus irodalomból részletesen ismerjük ezeknek a sarokcsontoknak a görög-római használatát, amely, úgy tűnik, éppúgy kétféle volt, mint az aşık-é. Egyfelől dobókockaként használták őket, a négy lapos oldalnak különböző értékeket tulajdonítva: 1, 3, 4, 6. A játék szabályait részletesen bemutatja Wladyslaw Jan Kowalski római régiségek-szájtja, illetve nagyon szórakoztató formában olvashatjuk abban a párbeszédben, amelyet Erasmus teljes egészében ennek a játéknak szentelt. A párbeszéd szereplői a Zeusz által az égbe ragadott Ganümédész pásztorfiú, illetve Erósz, akit Ganümédész mennyei unalmában a játék szabályaira igyekszik megtanítani. Sőt ezen az oldalon még modern statisztikai elemzést is találunk a mai játékosok számára arról, hogy a sarokcsont milyen valószínűséggel esik egyik vagy másik oldalára.

Görög csont asztragalosz, Kr.e. 500-300, innen

Görög ólom asztragalosz-másolat, Kr.e. 500-300, innen

Görög bronz asztragalosz-másolat, Kr.e. 600-100, innen

Az ún. Szótadesz-asztragalosz, egy asztragalosz formájú edény a Kr.e. 460-as évekbeli Görögországból. British Museum

Az asztragalosz mint mágikus és szerencsehozó tárgy több városállam pénzein is szerepelt.

Két római aes grave uncia, Kr.e. 230-226 k. innen

Pénzérme ismeretlen anatóliai városból, Kr.e. 4. sz. innen

Szicíliai-pun ezüst tetradrachma, Kr.e. 300-289 k., a ló feje előtt asztragalosszal, innen

Campaniai (neapolisi) didrachma, Kr.e. 320-300, Niké feje mögött asztragalosszal, innen

Korinthoszi ezüst sztatér, Kr.e. 345-307, Athéné feje mögött asztragalosszal, innen

Az asztragalosz-játéknak azonban egy másik formája is volt, amelyet a források „pentelithá”-nak, azaz „öt kő”-nek neveznek. Ennek játékszabályairól nem maradt ránk részletes leírás. De úgy tűnik, ezt is elsősorban lányok játszották, és kéztartásukból ítélhetően ugyanúgy játszották, mint az összes többi lány is játszotta az elmúlt két és fél ezer évben Szingapúrtól Kínán át a Földközi-tengerig és el Latin-Amerikáig.

Asztragalosszal játszó lányok, hellenisztikus görög terrakottacsoport. Capua vagy Apulia, Kr.e. 330-300. British Museum

Asztragalosszal játszó lányok, attikai terrakotta váza, fogóján is asztragalosszal, Kr.e. 425-400. New York Metropolitan Museum

Ennek a játéknak a Mediterráneumban való továbbéléséről tanúskodnak az olyan ábrázolások, mint Jean-Baptiste Siméon Chardin (1699-1779) alábbi 1734-es festménye a baltimore-i múzeumban, amelyen ugyancsak egy lány játszik vagy gyakorol a beş daşhoz nagyon hasonló játékot négy hagyományos sarokcsonttal és egy dobógolyóval. Vagy Pieter Brueghel már többször idézett Gyermekjátékok-képe, amelynek bal alsó sarkában két kislány játssza elmélyülten a beş daşt – birka-sarokcsontokkal! És erről tanúskodik Wang Wei is, aki szerint a játékot az ő gyerekkorában, az 1960-as években még Mallorca-szerte játszották a lányok, s noha „jugar a pedretes”-nek vagy „a cinquetes”-nek nevezték, ám ősi módon kecske- vagy juhcsonttal játszották, amelyet nem volt nehéz beszerezni az akkor még túlnyomórészt rurális Mallorcán. Nővérének egész gyűjteménye volt a játékhoz leginkább kézreálló csontokból, s minthogy mindent meg szokott őrizni, azt reméli, ezeket sem dobta ki. Ha még megvannak és sikerül róluk fotót készíteni, azt közöljük majd, akárcsak azokat a varázsmondókákat, amelyeket az orosz lányokhoz hasonlóan a mallorcaiak is mondogattak játék közben, ha még emlékszik rájuk.



És természetesen továbbélt a játék Görögországban is, ahol ma πεντόβολο vagy πεντόβολα, azaz „öt obulus” néven ismerik, s játékszabályai teljesen megegyeznek azzal, ahogy a többi helyen játsszák. Neve szerepel az „elfelejtett görög gyermekjátékoknak” szentelt oldalon is, amelynek végén szép videó mutatja be archív felvételekről e játékok nagy részét (sajnos épp a pentovolót nem):



De ahogy a mediterrán kultúra nyugati végén a payanca, úgy a keleti végén a pentovolo is ihletett egy dalt, amelynek szövegét nem kisebb költő szerezte, mint a Nobel-díjas Odüsszeasz Elitisz. A gyerekdal abban A mindeneken uralkodó Nap ciklusban szerepel, amelynek kezdő darabját, A Nap dalá-t már kétszer is idéztük a Mediterráneum dicséretének szentelt két bejegyzésünkben. Zenéjét Dimitrisz Lagiosz szerezte és Eleni Vitali adja elő 1982-ben.


Odüsszeasz Elitisz: Ο Ήλιος ο Ηλιάτορας (A mindeneken uralkodó Nap). Dimitrisz Lagiosz zenéje, Eleni Vitali előadása (1982). 6. A kislány dala

Δύο συ και τρία γω πράσινο πεντόβολο μπαίνω μέσα στον μπαξέ γεια σου κύριε μενεξέ. Σιντριβάνι και νερό και χαμένο μου όνειρο. Τζίντζιρας τζιντζίρισε το ροδάνι γύρισε. Χοπ αν κάνω δεξιά πέφτω πάνω στη ροδιά. Χοπ αν κάνω αριστερά πάνω στη βατομουριά. Το 'να χέρι μου κρατεί μέλισσα θεόρατη τ' άλλο στον αέρα πιάνει πεταλούδα που δαγκάνει

kettő neked, három nekem: zöld pentovolo belépek a kertbe szép napot, jácint úr szökőkút és víz és elveszett álmaim kabóca ciripel kútkerék nyikorog hogyha jobbra ugrom gránátalmára lépek hogyha balra ugrom akkor meg szederre az egyik kezemben egy hatalmas méh van a másikat ha kinyújtom színes pillangót fogok