Tűz van

„Ahogy 1938. november 10-én hajnali három óra körül taxival befordultam a berlini Tauentzienre, az utca mindkét oldalán üvegcsörömpölést hallottam. Mintha üveggel teli vagonok tucatját borogatták volna fel. Kitekintettem a taxiból, és azt láttam, hogy jobbra és balra is minden ötödik ház előtt egy-egy megtermett ember áll, aki hosszú vasbottal éppen bezúzza a kirakatot. Amikor készen volt, tempósan továbblépett a következőhöz, és higgadtan nekiállt a még érintetlen üvegnek.

Ezeken a barna bricseszt, lovaglócsizmát és civil kabátot viselő férfiakon kívül közel s távol egyetlen ember sem volt látható. A taxi bekanyarodott a Kurfürstendammra. Itt is emberek álltak szabályos távolságokra, s hosszú botokkal törték be éppen a „zsidó” üzletek kirakatát. Úgy tűnt, mindegyiknek öt-tíz ház a penzuma. Megrepedt üveg esője fröccsent az aszfaltra. Mintha az egész város nem állt volna másból, mint repedő üvegből. Mintha egy őrült álmán vezetett volna keresztül, olyan volt az út.

Az Uhland- és Knesebeckenstraße között megállítottam a taxit, kinyitottam az ajtót, és épp letettem a jobb lábamat a földre, amikor a legközelebbi fa mögül előlépett egy férfi, s energikusan rámszólt: „Ne szálljon ki. Azonnal haladjon tovább.” Kalapot és hosszú kabátot viselt. „De hát hallgasson ide”, kezdtem, „hát én éppen csak ide…” – „Nem”, szakított félbe fenyegetően. „Kiszállni tilos. Továbbmenni, azonnal.” Visszatuszkolt a kocsiba, intett a sofőrnek, becsapta mögöttem az ajtót, és a sofőr engedelmeskedett. Haladtunk tovább az üvegtáblák kísérteties éjszakájában. A Wilmersdorfer Straßén ismét megállítottam az autót. Ismét odalépett hozzánk egy civil ruhás férfi. „Rendőrség! Továbbhaladni! Azonnal!” Másnap délután az állt az újságokban, hogy a forrongó néplélek, amelynek elege lett a hatóságoknak a zsidó üzletekkel szembeni türelméből, spontán módon a kezébe vette saját sorsának intézését.”

Erich Kästner: Unser Weihnachtsgeschenk

A hetvenöt évvel ezelőtti Pogromnachtról való berlini megemlékezések sorába tartozik még az a kis kamarakiállítás is, amely az évforduló előestéjén nyílt meg az egykori Gestapo-központ helyén létesített Topographie des Terrors múzeum és kutatóközpontban.

A kiállítás kilenc oszlopon, kilenc rövid szövegblokkal és archív fotókkal foglalja össze az 1938. november 9-10-i, központilag szervezett pogrom részleteit és előzményeit. Az oszlopok félköríves elrendezését magyarázza, hogy a kiállítás első változatát az elpusztított, majd 1993-ban Centrum Judaicumként újjáépített Neue Synagogéban rendezték meg, s ívük ott a volt zsinagóga apszisát követte. A német zsinagógák elpusztításának 75. évfordulóján rendezett kiállításhoz igazán illik, hogy alaprajza egy nem létező zsinagóga formáját idézze fel.

A náci bojkott-propaganda és a zsidó üzletek felvásárlását erőltető területi „gazdasági tanácsadók” hatására 1938 elejére az egykori zsidó tulajdonosok 60-70%-a már feladta üzletét, ahogy arról a Willy Römerről szóló bejegyzésben is írtunk. A maradék felszámolása azonban gazdasági és kormányzati körökben is ellenállásba ütközött. A négyéves tervért felelős Göring fokozatosan kívánta felhasználni a zsidó vagyont Németország felfegyverzésére, míg Goebbels propagandaminiszternek, aki egyúttal Berlin pártvezetője is volt, látványos akcióra volt szüksége saját pozíciója megerősítéséhez. 1938 őszén még nem volt világos, melyik álláspont fog győzni. Október 17-én Himmler SS-főparancsnok kiutasította Németországból a lengyel állampolgárságú zsidókat. Tizenhétezret toloncoltak a lengyel határra, ahol egy hónapot töltöttek embertelen körülmények között, mert a lengyelek nem akarták befogadni őket. A tizenhét éves Herschel Grynszpan, akinek családja szintén a deportáltak között volt, bosszúból november 7-én Párizsban lelőtte Ernst vom Rath német diplomatát. Goebbels azonnal sietett kiaknázni az eseményt.

A merénylet híre este jutott el Hitlerhez, aki éppen az 1923-as sörpuccs tizenötödik évfordulóját ünnepelte a müncheni városházán. A Goebbelsszel folytatott megbeszélés után látványosan elhagyta a termet, amit Goebbels úgy interpretált az egybegyűlt pártvezetőknek, hogy Hitler nem ellenezné a népharag spontán kitörését. A pártközpontból 22:30-kor küldtek utasítást országszerte az egyes alapszervezetekhez, és sikerült is sok ezer párttagot mozgósítaniuk, akik ekkor még a kocsmákban ünnepeltek. Előre kiosztott listák alapján országszerte több mint hétezer zsidó üzletet, sok zsidó otthont és az összes zsinagógát elpusztították, s közel 400 embert öltek meg vagy kergettek öngyilkosságba.

A kiállítás különleges darabja az az 5698. évre, azaz 1937 szeptemberétől 1938 szeptemberéig kiadott zsidó naptár és berlini zsinagóga-kalauz, amelybe kézzel beleírták, melyik zsinagógát mikor pusztították el. Goebbels, az 1931-es charlottenburgi pogrom szervezője külön telefonhívásban követelte a középen alul látható charlottenburgi fasanenstraßei zsinagóga elpusztítását, amelynek lángokban álló képe a kiállítás emblémájává vált.

A pusztítással egy időben nyilvános megalázási hullám is kezdődött. A Gestapo az éjszaka folyamán parancsot adott 30 ezer vagyonos zsidó letartóztatására, akiket Dachau, Buchenwald és Sachsenhausen koncentrációs táboraiba hurcoltak. A letartóztatottak egy részét előtte tornagyakorlatokra kényszerítették, zenés menetben vitték végig a városon, vagy a közeli folyókba és tavakba dobták őket, ahol többen megfulladtak közülük. A német lakosság ugyanakkor a legtöbb helyen nem vett részt ezekben az akciókban – a párt titkos jelentése hangsúlyosan hiányolta a lakosság együttműködését –, sőt többen befogadták az otthon nélkül maradtakat, és néhány helyen polgári ellenállásra került sor az SA-különítményekkel szemben.

A kiállítás előző változatában a Neue Synagoge apszisa volt az oszlopok háttere. A Topographie des Terrorsban ezt a hátteret huszonhét nagy-németországi – beleértve Ausztriát, ahol a legkeményebb pogromok voltak, és a Szudétavidéket – zsinagógának a sík falon elrendezett képei helyettesítik, amelyeken egységes fekete csíkként vonulnak végig a Pogromnacht képei az egyes zsinagógákban, s fölötte és alatta a zsinagógák látványa a pusztulás előtt, és lassú, fokozatos metamorfózisuk a pusztulás után. Ezek közül emelek ki itt négyet, amelyekből csak egy tartozik a mai Németországhoz.