Amur-parti mesék

Mint láttuk, az Amur és mellékfolyói mentén archaikus körülmények között halászó és vadászó nanaj törzseknek a vasút hozta el a világhírt. A transzszibériai vasút építkezésére érkezett keletről Henry W. Jackson, aki az első fotókat készítette róluk, s az elkészült vasúton jöttek nyugatról az orosz etnográfusok, köztük Vlagyimir Arszenyev, akinek könyve és a belőle készült filmek – 1961 Babajan, 1975 Kuroszava – jóvoltából ma a legtöbb mozinéző ismer legalább egy nanajt: Derszu Uzalát. Az egykori Szovjetunióban és a baráti országokban azonban a nanajok nem Jackson sosem publikált fotói, de még csak nem is Kuroszava filmje révén váltak igazán népszerűvé, hanem egy 1975-ben megjelent meséskönyv jóvoltából, amelynek Amur-parti mesék volt a címe.


Voltaképpen a könyvet is a vasútnak köszönhetjük, hiszen szerzője Csitában, illusztrátora Habarovszkban született a vasútépítő mérnökök leszármazottjaként, kettejük munkássága Vlagyivosztokban találkozott, s mindkettőjük munkáját a vasút e három város közötti ívében élő nanajok archaikus kultúrája ihlette meg.


Dmitrij Nagiskin (Csita 1909 – 1961 Riga) elektromérnöknek tanult, de 1929-től újságíróként és illusztrátorként dolgozott helyi lapoknak, miközben egyre inkább elbűvölte őt az ekkor még elevenen élő nanaj népi kultúra. Először 1945-ben publikálta a közöttük gyűjtött meséket Csokcso fiú címmel, majd 1946-ban adta ki az Amur-parti mesék-et, és 1949-ben a Bátor Azmun-t. Ő maga egyébként nem ezeket, hanem az 1944 és 1953 között a polgárháború távol-keleti hőseiről, a dalban is megénekelt amuri partizánokról írt Bonivur szívé-t tartotta irodalmi munkássága csúcsának, amelyre már aligha emlékszik valaki, annak ellenére, hogy 1969-ben még film is készült belőle.


Az amuri partizánok által elhozott új világ étosza azért az Amur-parti mesék-be is beszivárgott. A kötet utolsó darabja egy „Nem történhetett ez olyan nagyon régen” kezdetű apokrif népmese két vitéz, a nagyerejű Kile Bambo és a még nagyobb erejű Orosz Ivan találkozásáról szól, akik örök barátságot kötnek, együttesen elűzik a nanajokat sanyargató mandzsu – értsd, kínai – helyi urakat, megtanítják a nanajokat a földművelésre, és megszabadítják őket a sámánhit minden babonájától. Szép mese, csakugyan.




A kötet illusztrátora, a Habarovszkban született és máig ott élő Gennagyij Pavlisin a vlagyivosztoki képzőművészeti főiskolán tanult. Itt ragadta meg őt a helyi törzsek népművészete, s a régészeti leletek és korai sziklarajzok motívumai. Számos néprajzi és régészeti kiadványt illusztrált, de a világhírt az 1975-ben Habarovszkban újra kiadott Amur-parti mesék-hez készült illusztrációi hozták el neki, amelyeken az orosz szecesszió, Bilibin és Roerich stílusát ötvözte az Amur-menti archaikus művészet motívumaival. A könyv nagydíjat nyert a pozsonyi nemzetközi gyermekkönyv-biennálén, s számos baráti ország adta ki fordításban. A Szovjetunióban rendkívül népszerű olvasmány volt, ma is sok blogger nosztalgiával emlékszik vissza rá mint gyerekkori olvasmányára. Pavlisint Vlagyivosztok városa főként e könyvért választotta díszpolgárává 1993-ban.

A vasút nemcsak a világhírt, de egyszersmind kultúrájuk végét is elhozta a nanajok számára. Az Amurtól délre élő nanajokat Mandzsúria 1935-ös japán megszállása után vasúton szállították munkatáborokba. A háború végére alig háromszázan maradtak életben közülük. Ma 赫哲 hèzhé néven Kína 55 nemzeti kisebbségének egyikét alkotják, de a fiatalok már nem beszélik a nyelvet. Az északon, szovjet területen élők hagyományos életformáját az 1930-as években bevezetett kolhozok söpörték el, s folytatását az Amur ipari szennyezése okozta halpusztulás tette lehetetlenné. „Nincs itt semmi munka. A kormány harminc dollár ad havonta. Az egyetlen munka az, hogy vodkát találjunk”, mondja az egyik utolsó öreg. A tizenkétezer itt élő nanaj közül már alig néhány öreg beszéli a nyelvet. A nanaj hősök és sámánok dicsőséges világa, mint az apacsoké és a mohikánoké, egy könyvben él tovább.