Tengri, a kék ég

Lenin-szobrokról többször is volt már szó itt a blogon, például munkásmozgalmi dalok, a diktátorok gyermekkultusza, vagy az elcserélt talapzatok kapcsán, jelezve, hogy a Wang folyó sok szála közül az egyik egy olyan ifjúkor feldolgozása, amelynek ezek a szobrok emblematikus figurái voltak.

A klasszikus kánon elvetésének és a népi kézműipari leleményességnek az egymásra találása számos meglepő Lenin-szobrot hozott létre a műfaj virágzásának hetven éve alatt. Az egyik legmeghökkentőbb közülük az, amely zseniális módon nem mulandó anyagból, hanem az ég végtelen kékjéből és az Alaj fenséges hegyláncaiból komponálja meg Lenin alakját, csupán a befoglaló kontúrokat készítve el hozzá a kommunista szombaton kivágott hengerelt vaslemezből.


A talapzatával együtt közel hatméteres Lenin-fej az Alaj-hegység szikláin trónol Aravan városka fölött, a kirgiziai Os iparvárostól kevéssel délre. Különös módon a világ Lenin-szobrainak szentelt Все памятники Ленину blog nem említi meg a kirgiziai emlékművek között, s a neten szinte egyáltalán nem találni fényképet róla.

A „nagy fej” a Lenin-ikonográfia egyik jellegzetes műfaja volt, mégpedig igen praktikus műfaj, mert a pars pro toto elvén, igen sok nyersanyag és munkaóra megspórolásával jelezte, milyen gigantikus méretűnek kell elképzelnünk a pusztán feje által képviselt szobrot. A műfaj számos közismert példája közül egy 14 méter magas és 12 tonna súlyú darab innen nem messze, a burjátföldi Ulan-Ude főterén áll a mai napig, s a város lakói közönségesen csak „a fej”-ként emlegetik.




A műfajnak több változata is létezett, például a kazahsztáni Dzsambul vasútállomása mellett.



Ez azonban azáltal, hogy túl sokat igyekszik mondani, s a konyhaszéket Lenin büsztjével az egész glóbusz tetejére állítja, végül túl keveset mond. Fele ennyi anyagból többet hozhatott volna ki, ha az egészből fejet farag. Monumentálisabb hatású az a voznyeszenyei darab, amely éppolyan nem mulandó anyagból készíti a fej talapzatát, mint a kirgiziai a fej kontúrjainak kitöltését:


A szobrot és talapzatát nemrég újrafestették, s az idők szellemének engedve a szerző elhagyásával immár a tőke alapján áll.


De térjünk vissza a kirgiziai Lenin-fejre, amelynek meglepő hatását, azt hinné az ember, már nem lehet tovább fokozni. Pedig lehet. A napokban olyan szokatlan kontextusban találkoztam vele, amilyenre még alkotói sem gondoltak volna, sőt elsősorban ők nem.


A „Tengri, a kék ég” című 2008-as kirgiz nagyjátékfilmre a kínai interneten találtam rá 騰格里之愛 Ténggélí zhi ài, azaz „Tengri szeretete” címmel. Tengri, azaz Égatya a türk népek főistensége, a mai török nyelveken Allah mellett Isten másik megnevezése, s csak találgatni lehet, hogy a török eredetű magyar „tenger” milyen kapcsolatban áll ezzel a névvel, a végtelen kék víz a végtelen kék éggel.

Utcatábla az ujgur tartományi székhelyen: „Tengri utca”

A film a jelenlegi kirgiz falvak életének kilátástalanságáról szól. Temur, a harmincéves főhős a kiszáradt Aral-tó mellől tér vissza szülőfalujába, hogy új életet kezdjen, de a falu konzervatív iszlám vezetői gyanakodva fogadják. A fiatal Amira hiába várja a mudzsahed harcosként az afgán háborúba ment férjét, miközben anyósa elnyomásától szenved. A kilátástalan helyzetből álomszerű megoldás van csupán: a két szerelmes megszökik a faluból, és az Alaj hegyei között kezd új, nomád életet. Íme egy részlet a filmből:

S a film egyik jelképes mozzanata, hogy amikor a szerelmesek az Alaj lábához eljutva kilépnek a civilizációból, a határkövet nem más jelenti, mint az Aravan fölött trónoló, kék égből megkomponált Lenin-szobor. A szürreális kép, a nomád lovasok mellett felmagasodó gigantikus rozsdás vasfigura egyszerre jelképezi egy egykor volt birodalom és életforma csődjét, de egyszersmind azt is, hogy ez a birodalom nem múlt el nyomtalanul. A természethez, az ősi gyökerekhez való visszatérés, ha egy romantikus filmben sikerülhet is egy szerelmespárnak, a valóságban többé nem lehetséges.