A Bella ciao történetéről írva említettem Riccardo Venturi nagyszerű szájtját, amelyen háborúellenes dalokat gyűjt számos fordításban, történeti és sajtódokumentációval is kísérve. Nem sokkal a bejegyzés után az a megtiszteltetés ért, hogy Riccardo felfedezte a bejegyzés magyar változatát, és a Bella ciao szó szerinti magyar fordítását néhány meleg szó kíséretében beillesztette a dal többi fordítása közé.
Ám az igazi meglepetés csak ezután következett. Amikor a lap alján megköszöntem – olaszul – a hivatkozást, és elküldtem neki a bejegyzés angol változatának címét, minthogy azt mégis több olvasójuk érti, Riccardo magyarul válaszolta:
Szívesen köszönöm az egész munkádért a szép blogodon. Én is elfogadom, hogy az olvasók többsége könnyebben olvashat angolul, de én a magyar nyelvet mindig jobban szeretem, mint a “világnyelv”...Elkezdettem magyart tanulni 16 éves korában én részrehajló vagyok :-) Minden esetben remélem, hogy a blogod és a honlapom a jövőben is a magyar és olasz néphagyományok tanulmányáért és történetéért közreműködhetnek!
Már az is elég valószínűtlen, hogy egy tizenhat éves olasz fiú a sok ezer alternatíva közül épp ebbe a rendkívül nehéz, cserébe viszont alig használható nyelvbe vágjon vele. Az pedig már végképp hihetetlen, hogy – nyilván jó adag szorgalommal és tehetséggel – ilyen tökéletességre jusson el benne. A választás okára rákérdezve Riccardo azt válaszolta:
A magyar nyelv két legfontosabb szava: szerelem és szabadság. Mikor 16 éves voltam, voltam mint minden 16 éves: romanticizmus, elmezavar, eredetiség, “én-nem-vagyok-mint-a-mások” zűrzavara...s a többi. Továbbá a határtalan nyelvszerelmem volt, mert a nyelvek, mint mondta a híres olasz keleti nyelvész Alessandro Bausani, “a világ legszebb játéka”. Egy firenzei könyvesboltban Fábián Pál magyar nyelvtanát (“Manuale della lingua ungherese”) láttam meg, és a magyar nyelv a hihetetlen szerkezetével elbűvölt engem; de sajnos nem volt pénzem vásárolni, túl drága volt. Két honapot várnom kellett, és a napon, mikor a szükséges pénzem volt, buszsztrájk volt. Jól, hazámból a könyvesboltba gyalog mentem, hogy vásároljam: nyolc kilómeter. Szerelem első látásra. A magyar nyelv nem “nehéz”: különböző, másféle. Az elméjét különböző gondolatmódra, gondolatszerkezetre készteti; és a különbözés szabadság. Megtanultam és beszélek más nyelveket, de a magyar még kedvenc játszótársam, a világ legszebb, legszabadabb és legszórakoztatóbb nyelve. A szerelem és a szabadság nyelve.
Jól emlékszem erre a könyvre. Én tanítottam belőle. Kétszer is, mind a kétszer sikertelenül. Először egy nagyon szimpatikus huszonéves torinói csendőrtisztet, aki egy magyar lány – egy jónevű néprajzkutató olasz szakos lánya – után jött Magyarországra. Minthogy a 80-as évek legvégén a magyar kapcsolat még biztonsági kockázatot jelentett, a tíz éve szolgáló és fényes karrier előtt álló fiút felettesei választás elé állították: a lány vagy a hivatás. A fiú a lányt választotta. Amikor aztán már fél éve tanult magyarul, a lány választott helyette valaki mást, őt meg hazaküldte, kezdjen új életet, ahogy tud.
Másodszor Bobo barátommal vágtunk bele, aki a 90-es években még fantáziát látott benne, hogy Pesten nyisson olasz kávézót. Ez azonban rövid futam volt. Bobónak valahol a harmadik lecke táján, a „Hol vannak az amerikai turisták kocsijai?” morfológiai elemzésébe tört bele a bicskája. Hát igen, Isten nyugtassa signor Fábiánt (idén szeptemberben halt meg): magyarul megtanulni önmagában is nagy dolog, de ebből a könyvből megtanulni egyenesen herkulesi tett. Már csak ezért is minden elismerésem Riccardóé.
Kommentváltásunk után néhány nappal, január 6-án, amikor Olaszországban a Befana ajándékot hoz a gyerekeknek, Riccardo nekem is vízkereszti ajándékkal kedveskedett. Szájtjának azon az oldalán, amelyet Chiara Riondino Mio nonno partì per l’Ortigara (Nagyapám felment az Ortigarára) című dalának szentelt, személyes ajánlással magyarra fordította a dal szövegét. A lap tetején linket is ad Chiara Riondino egy tavalyi „köztéri” előadásának felvételéhez, de minthogy ez csak több lépésben érhető el, ezért ide is bekötöm. Hallgatása közben a magyar szöveget az olasz eredetivel párhuzamosan is lehet olvasni hozzá.
Chiara Riondino: Mio nonno partì per l’Ortigara, a firenzei Baracche Verdi bázisközösség által a Piazza dell’Isolottón szervezett előadás felvétele, 2007. május 13
A dal – írja Riccardo (az olasz és a francia leírásban jóval részletesebben, mint a magyarban) – az ő nagyapjáról is szól, akitől „98-asként” ugyanígy elrabolta ifjúságát a háború, az osztrák-magyar hadsereggel szemben az olasz Alpok lövészárkaiban töltött évek.
Viszonzásul én is elküldöm – 88-as – nagyapám dalát, amelyet ugyanazokban a hegyekben, csak a front másik oldalán énekeltek azokban az években. S ha már itt vagyunk, felrakom mellé másik – az orosz fronton szolgált – nagyapám nótáját is, amely annyira tetszett orosz barátainknak. Ahogy az olasz dal, úgy magyar párjai sem az ellenség gyűlöletéről, hanem az értelmetlen háborúban értelmetlenül elpazarolt életről szólnak.
Széles András: Kimegyek a doberdói harctérre. A Cseh Tamás - Péterdi Péter: Magyar katonadalok és énekek a XX. századból (2000) CD-ről.
Kátai Zoltán és a Hegedűs együttes: Esik az eső, ázik a heveder. Ugyanarról a CD-ről. Nagyapám változata azért ennél sokkal mélabúsabb volt, épp az volt a szép benne.
Ám az igazi meglepetés csak ezután következett. Amikor a lap alján megköszöntem – olaszul – a hivatkozást, és elküldtem neki a bejegyzés angol változatának címét, minthogy azt mégis több olvasójuk érti, Riccardo magyarul válaszolta:
Szívesen köszönöm az egész munkádért a szép blogodon. Én is elfogadom, hogy az olvasók többsége könnyebben olvashat angolul, de én a magyar nyelvet mindig jobban szeretem, mint a “világnyelv”...Elkezdettem magyart tanulni 16 éves korában én részrehajló vagyok :-) Minden esetben remélem, hogy a blogod és a honlapom a jövőben is a magyar és olasz néphagyományok tanulmányáért és történetéért közreműködhetnek!
Már az is elég valószínűtlen, hogy egy tizenhat éves olasz fiú a sok ezer alternatíva közül épp ebbe a rendkívül nehéz, cserébe viszont alig használható nyelvbe vágjon vele. Az pedig már végképp hihetetlen, hogy – nyilván jó adag szorgalommal és tehetséggel – ilyen tökéletességre jusson el benne. A választás okára rákérdezve Riccardo azt válaszolta:
A magyar nyelv két legfontosabb szava: szerelem és szabadság. Mikor 16 éves voltam, voltam mint minden 16 éves: romanticizmus, elmezavar, eredetiség, “én-nem-vagyok-mint-a-mások” zűrzavara...s a többi. Továbbá a határtalan nyelvszerelmem volt, mert a nyelvek, mint mondta a híres olasz keleti nyelvész Alessandro Bausani, “a világ legszebb játéka”. Egy firenzei könyvesboltban Fábián Pál magyar nyelvtanát (“Manuale della lingua ungherese”) láttam meg, és a magyar nyelv a hihetetlen szerkezetével elbűvölt engem; de sajnos nem volt pénzem vásárolni, túl drága volt. Két honapot várnom kellett, és a napon, mikor a szükséges pénzem volt, buszsztrájk volt. Jól, hazámból a könyvesboltba gyalog mentem, hogy vásároljam: nyolc kilómeter. Szerelem első látásra. A magyar nyelv nem “nehéz”: különböző, másféle. Az elméjét különböző gondolatmódra, gondolatszerkezetre készteti; és a különbözés szabadság. Megtanultam és beszélek más nyelveket, de a magyar még kedvenc játszótársam, a világ legszebb, legszabadabb és legszórakoztatóbb nyelve. A szerelem és a szabadság nyelve.
„Fábián Pál magyar nyelvtana (Budapest 1970, Tankönyvkiadó) az asztalomon, 30 év után... :-)”
Jól emlékszem erre a könyvre. Én tanítottam belőle. Kétszer is, mind a kétszer sikertelenül. Először egy nagyon szimpatikus huszonéves torinói csendőrtisztet, aki egy magyar lány – egy jónevű néprajzkutató olasz szakos lánya – után jött Magyarországra. Minthogy a 80-as évek legvégén a magyar kapcsolat még biztonsági kockázatot jelentett, a tíz éve szolgáló és fényes karrier előtt álló fiút felettesei választás elé állították: a lány vagy a hivatás. A fiú a lányt választotta. Amikor aztán már fél éve tanult magyarul, a lány választott helyette valaki mást, őt meg hazaküldte, kezdjen új életet, ahogy tud.
Másodszor Bobo barátommal vágtunk bele, aki a 90-es években még fantáziát látott benne, hogy Pesten nyisson olasz kávézót. Ez azonban rövid futam volt. Bobónak valahol a harmadik lecke táján, a „Hol vannak az amerikai turisták kocsijai?” morfológiai elemzésébe tört bele a bicskája. Hát igen, Isten nyugtassa signor Fábiánt (idén szeptemberben halt meg): magyarul megtanulni önmagában is nagy dolog, de ebből a könyvből megtanulni egyenesen herkulesi tett. Már csak ezért is minden elismerésem Riccardóé.
Kommentváltásunk után néhány nappal, január 6-án, amikor Olaszországban a Befana ajándékot hoz a gyerekeknek, Riccardo nekem is vízkereszti ajándékkal kedveskedett. Szájtjának azon az oldalán, amelyet Chiara Riondino Mio nonno partì per l’Ortigara (Nagyapám felment az Ortigarára) című dalának szentelt, személyes ajánlással magyarra fordította a dal szövegét. A lap tetején linket is ad Chiara Riondino egy tavalyi „köztéri” előadásának felvételéhez, de minthogy ez csak több lépésben érhető el, ezért ide is bekötöm. Hallgatása közben a magyar szöveget az olasz eredetivel párhuzamosan is lehet olvasni hozzá.
Chiara Riondino: Mio nonno partì per l’Ortigara, a firenzei Baracche Verdi bázisközösség által a Piazza dell’Isolottón szervezett előadás felvétele, 2007. május 13
A dal – írja Riccardo (az olasz és a francia leírásban jóval részletesebben, mint a magyarban) – az ő nagyapjáról is szól, akitől „98-asként” ugyanígy elrabolta ifjúságát a háború, az osztrák-magyar hadsereggel szemben az olasz Alpok lövészárkaiban töltött évek.
Viszonzásul én is elküldöm – 88-as – nagyapám dalát, amelyet ugyanazokban a hegyekben, csak a front másik oldalán énekeltek azokban az években. S ha már itt vagyunk, felrakom mellé másik – az orosz fronton szolgált – nagyapám nótáját is, amely annyira tetszett orosz barátainknak. Ahogy az olasz dal, úgy magyar párjai sem az ellenség gyűlöletéről, hanem az értelmetlen háborúban értelmetlenül elpazarolt életről szólnak.
Széles András: Kimegyek a doberdói harctérre. A Cseh Tamás - Péterdi Péter: Magyar katonadalok és énekek a XX. századból (2000) CD-ről.
Kimegyek a doberdói harctérre, feltekintek a csillagos nagy égre: Csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám? | Én Istenem, hol fogok én meghalni, hol fog az én piros vérem kifolyni? Olaszország közepébe lesz a sírom, édesanyám, arra kérem, ne sírjon. |
Kátai Zoltán és a Hegedűs együttes: Esik az eső, ázik a heveder. Ugyanarról a CD-ről. Nagyapám változata azért ennél sokkal mélabúsabb volt, épp az volt a szép benne.
Esik az eső, ázik a heveder gyönge lábamat szorítja a kengyel bársony lekötő szorítja lovamat nehéz karabély nyomja a vállamat. Megjött a levél fekete pecséttel: megjött a muszka százezer emberrel kétszáz ágyúval áll a harc mezején így hát, jó anyám, elmasírozok én. Jön egy kapitány hófehér paripán fényes kard csillog annak az oldalán kardja megvillan, az ágyú mennydörög szép piros vérem a földre lecsöpög. |
7 megjegyzés:
Hát, ez szívet melengető volt! A mai nap után rám is fért, köszönet érte!
G.
"átkos drótsövények"
"fagyos éhségtél"
Jó lenne, ha ilyen szépen tudnék magyarul.
Tényleg olyan a fordítás, mintha Cseh Tamás énekelné...
Egy részlet szlovéniai utinaplómból: Bizonyára én már sosem jutok el a javorcai, a Tolminka-patak völgye fölött emelt Szentlélek kápolnához, amely a régi háborús Magyarország egyik legmegrázóbb szimbóluma.
A 3. osztrák-magyar közös hegyidandár 1916-ban itt emelt kápolnát az elesett bajtársak emlékére. Ez a kegyeleti munka akkor még nem ütközött nagyobb nehézségbe: a katonák februárban kezdték a gyűjtést, márciusban letették az alapkövet és novemberben felszentelték a templomot. A bécsi építész, Remigius Geyling és egy magyar mérnök (nevét sajnos nem tudom) tervei alapján épült, meglehetős távolságban a csatamezőktől. A külső falak ablakai között a Monarchia országainak a címerei freskótechnikával felfestve. A belső teret egy fehér szecessziós oltár mozaikképekkel, fa tabernákulum és fából kifaragott feszület uralja, Anton Perathoner munkája. A hosszhajó déli és északi falán Halottak könyveként lapozgatható fatáblák, a kápolnát puszta kezükkel építő bakák tölgyfa municiósládák deszkáiba égették a környező hegyekben elesett bajtársaik nevét, más nemzetiségű katonák mellett a szegedi 46/III. zászlóalj áldozatainak nevét találhatjuk a kihajtható falapokon.
A vonatkozó képek láthatóak: picasaweb.google.com/vajda.molnar
Köszönet Benda Ivánnak a javorcai Szentlélek kápolna képeiért!
Végezetül: Ki tudja ma már, hogy Budapesten, a Hősök terén a doberdói frontról hazahozott ismeretlen katona holtteste nyugszik?
Nagyon köszönöm az említést, a történetet és a képeket! Legközelebb Szlovéniában járva megpróbálok eljutni oda, s ha sikerül, részletes fotókat is rakok fel róla.
@ Komaváry: Hát igen. Vagy bármilyen más nyelven csak megközelítőleg is…
Tényleg olyan csehtamásos a fordítás, erre nem is figyeltem, csak a dallamára meg az előadására, ami nagyon olyan volt.
Bele is gondolok: hány „bárd” énekel különböző nyelveken sok százezer olyan dalt, amely úgy megérinti az ottani hallgatóságot, mint Cseh Tamás és Okudzsava a magáét, s jó részüket egyáltalán nem ismerjük, hiszen ezeket – a „magas” költészettel, legalábbis annak egy részével – szemben nem fordítják. Ezért is jó Riccardo szájtja, amelyről legalább néhányukat meg lehet ismerni.
A nóta egyes részeit másképpen ismerem:
"Jött egy kapitány hófehér paripán, megvillan a fény a kardja lapján,
megvillan a fény, az ágyú mennydörög,
szegény kapitány vérében höngörög."
"Esik az eső, ázik a heveder
gyönge lábamat szorítja a kengyel
bársony lekötő szorítja lovamat
nehéz vaspuska nyomja a vállamat."
A jávorcai kápolnához ugyan még nem jutottam el, de Nóra most küldte el ezt a geocaching-bejegyzést, ahol részletes infók és sok kép mellett szép leírás van a kápolna őréről, a kincskereső Matjazról is. Nagyon köszönjük!
Én most láttam egy "üzleti" magyar nyelvtant, amitől téptem a hajam. Második oldaltájt valami olyan volt üzleti kommunikáció címén, hogy : Ön már másodjára lép a lábamra.
Megjegyzés küldése