Tur Abdin, percről percre

Április elején a Taurus hegység csúcsait még hó borítja. A Nimród-hegy szobrai is nagy hófoltok közül magasodnak ki. De Észak-Mezopotámia síkságán már teljes erővel tombol a nyár.

Járt utakon, de különleges utazásra készülünk. A korábban Gazianteptől Midyatig már többször megtett észak-mezopotámiai történelmi útvonalnak most csak egyetlen szakaszát járjuk be, a szír keresztény Tur Abdin dombvidék falvait és kolostorait. Utastársaim a keleti kereszténység iránt érdeklődő katolikus papok és civilek. Azt szeretnénk meglátni, hogyan él itt, a muszlim tenger közepén és annak nyomása ellenére kétezer éve kitartva az egyik legrégibb keresztény közösség.

Az arám nyelvű szír keresztényekről már első észak-mezopotámiai utunk során részletesen írtam, ezt nagyon érdemes elolvasni, mert keveset ismétlek itt belőle. Az Észak-Mezopotámiában a Kr.e. második évezred végétől megtelepedő és városállamokat alapító arám (görög elnevezéssel szír) törzsek hagyományuk szerint elsőként vették fel a keresztény vallást az edesszai (ma Sanliurfa) szír királyságban. Ezt az is megkönnyítette, hogy a Krisztus-korabeli zsidókkal – így a térítő apostolokkal – egyazon nyelvet beszéltek. Ma is büszkén vallják, hogy Jézus nyelvén imádkoznak.

A 400-as években a keresztény világ két olyan egyetemes zsinatot tartott, amelynek során az arámok (szírek) egy része szembehelyezkedett a zsinat döntésével, s ilyenformán az orthodoxiától levált külön egyházként szerveződtek meg.

A 431-es efezusi zsinat után az ún. nesztoriánus szír egyház vált le, amely az orthodoxiával szemben úgy tartja, hogy Krisztusban az emberi és isteni természet nem egyesült egymással. Leválásukhoz a politika is hozzájárult: a perzsa sah ennek az irányzatnak a támogatásával tudta elérni, hogy keresztény alattvalói különbözzenek az ellenséges bizánci birodalom keresztényeitől, s így ne váljanak annak ötödik hadoszlopává. A nesztoriánus szírek alapvetően a perzsa birodalomban éltek, s innen indítottak nagyon sikeres térítő utakat egész Ázsiába, Dél-Indiáig, Kínáig és a mongol birodalomig: kezdetben a nagykánok feleségei is nesztoriánus keresztények voltak. Ez a kereszténység történetének nagyon izgalmas fejezete, amelyről írtam is már többször, és fogok is még írni.

A 451-es khalkedóni zsinat után pedig azok az egyházak váltak le, amelyeket kívülről monofizitának (egy-lényeg-hívőknek), ők magukat pedig miafizitának (az egyik-lényeget-hangsúlyozónak) neveznek. Ennek a tanításnak a lényege az, hogy Krisztusban az isteni és az emberi lényeg úgy viszonyul egymáshoz, mint Isten az emberhez: az előbbi annyival nagyobb, hogy az utóbbi szinte elhanyagolható. A Bizánc-központú orthodoxia ezt a két lényeget egyenlőnek tartva elutasította, de sok keresztény közösség – az örmények, a koptok, az etiópok, és a római birodalomban maradt szírek nagy része – ezt fogadta el, így önálló egyházként vált le. Ebbe is belejátszott a politika, minthogy ezek a bizánci birodalom peremvidékén élő közösségek szemben álltak Konstantinápoly központosító törekvéseivel, s ennek a vallási különbözés révén adtak szervezett formát.

A szír miafizita egyház megszervezése Jakob Bardaeus (Burdoyo) avagy Bar Addai (500-578) püspöknek köszönhető. Róla nevezik ezt az egyházat – eredetileg a bizánciak, lekicsinylőleg – szír jakobitának, miközben ők maguk a szír orthodox elnevezést preferálják, ahol az orthodox éppúgy „igazhitűt” jelent, mint a görög orthodoxok nevében, noha a két igaz hit nem vág egybe.

Mit jelentett ez az egyházszervezés? A korai keresztények egymástól szervezetileg független kis közösségekben éltek. Az egyház hierarchikus szervezete Rómában alakult ki a kereszténység legalizálása (313) után, nagy mértékben a korábbi, etruszk eredetű pogány államegyház mintájára, s ez az egyházszervezet költözött át Konstantinápolyba is a császári udvarral 324-ben. A tur abdini (a 8. században megszűnt) Phesilta kolostorban felnőtt Jakob Bar Addai a konstantinápolyi Sergios és Bakkhos kolostorban élve ismerte meg a hierarchikus egyházszervezet előnyeit, s amikor 534-ben Edessza püspökeként visszatért szír területre, ennek mintájára szervezte egyházzá a szír közösségeket is, hogy ellenállóbbak legyenek a konstantinápolyi udvar olykor szélsőséges vegzálásaival szemben.

A 6. században a császári páros, Justinianus (527-564) és felesége, Theodora afféle rossz rendőr – jó rendőr politikát űztek a szír miafizitákkal. A császár teljes hatalmával üldözte őket mint Khalkedónban eretneknek nyilvánított felekezetet, míg a szír vidékről származó Theodora jótevőjükként tüntette fel magát visszaédesgetésük reményében. Míg Justinianus az orthodoxia főtemplomaként alapította a Hagia Sophiát, addig Theodora a máig „kis Hagia Sophiának” (Küçük Ayasofya) nevezett egykori Sergios és Bakkhos templom kolostorát rendezte be konstantinápolyi központjukként, és bőkezűen támogatta tur abdini templomépítéseiket is. Nem véletlen, hogy a legtöbb 6. századi alapítású vagy építésű tur abdini szír templomban olyan jellegzetes későrómai dekoratív elemeket – oszlopfőket, párkányokat, ajtókereteket – találunk, mint a Sergios és Bakkhos templomban.

A konstantinápolyi Sergios és Bakkhos templom, ma Küçük Ayasofya mecset részlete. A templomról hamarosan külön is írok

A száz évvel későbbi iszlám hódítás a konstantinápolyi elnyomástól szenvedő szír orthodox egyház számára eleinte éppolyan megkönnyebbülés volt, mint a perzsa fennhatóság a nesztoriánus szírek számára. A birodalom igazgatásához nem értő arabok többnyire megtartották a keresztény adminisztrációt – például Damaszkuszi Szent János nagyapja, a város bizánci kormányzója is helyén maradt, sőt továbbadta hivatalát fiának és unokájának is –, és speciális adó fejében engedélyezték a szabad vallásgyakorlást. Az elnyomás csak később, a muszlim hatalom megerősödésével és az iszlám egyeduralkodóvá válásával következett be.

A Sayfo, a kard éve, ahogy a szírek az 1915-ös keresztényellenes népirtást nevezik, az örmények és görögök mellett a szíreket is sújtotta. Nagyobb részüket lemészárolták a török és kurd csapatok, kisebb részük erődtemplomokba zárkózva élte túl a katasztrófát. Az első világháború végére a Tur Abdin dombvidékén kívüli szír népesség vagy elpusztult, vagy a francia fennhatóság alá került Szíriába menekült.

A következő nagy csapást a PKK, azaz a kurd munkáspárt fegyveres felkelése jelentette az 1980-as években, amikor a kurd fegyveresek és a török hadsereg közé szorult szíreket mindkét oldal fenyegette és irtotta. A tur abdini szír lakosság nagy része ekkor vándorolt el szülőföldjéről. Helyi becslések szerint félmillióan élhetnek közülük Svédországban, háromszázezren Németországban, százezres nagyságban Franciaországban, Belgiumban és Amerikában, kb. 17 ezren Isztambulban, és mindössze 10 ezren Tur Abdinban, de talán ez is felülbecslés. Sok egykori szír faluban ma már csak egy-két keresztény lakik, házaikat és földjeiket kurdok és arabok foglalták el. De a 2000-es évektől fellendülés is tapasztalható: többen befektetőként települnek vissza vagy bőkezűen támogatják az otthon maradottakat. „Egyelőre jó a helyzet”, összegzi az egyik plébános, „de a mi történelmünk ilyen: egyszer fent, másszor lent. Senki nem tudja, mikor jön újra a lent.”

Tur Abdin keresztény falvai és kolostorai, arám helységnevekkel (amelyek jelentősen különböznek a hivatalos török és a párhuzamos kurd nevektől)

Tur Abdin arám neve annyit tesz: „a szolgák – Isten szolgáinak – hegye”. A név elsősorban az ókortól máig folyamatos és gazdag kolostori hagyománynak köszönhető. Volt idő, amikor a dombvidéken sok száz kolostor működött sok ezer szerzetessel. De akkor még a keresztény lakosság száma is sok százezerre rúgott. Ma nyolc kolostorban él talán két tucatnyi szerzetes. A szírek mégis őket tekintik spiritualitásuk motorjának. A vidék nyugati és keleti felének két püspöke is egy-egy kolostorban, a Mor Hananyóban (Deyrulzafaran, a Sáfrányszínű Kolostor) és a Mor Gabrielben székel.

Csoportunk elsősorban ezekkel a szerzetesekkel szeretne találkozni. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert vannak élő kulcsaink. Egyfelől helyi kapcsolatom, Edip, a mardini szír templom gondnoka, aki mindenkit ismer, másfelől a velünk utazó három magyar pap, akikre hivatkozva Edip mindenütt eléri, hogy fogadjanak minket. Magam is, aki sokszor bejártam már Tur Abdint, most kapok csak ilyen mély betekintést a vidék egyházi életébe.

Az út időpontját jó előre egyeztettük minden résztvevővel. Egy különleges körülménnyel azonban nem számoltunk. Pont erre a hétre esik a Cukorünnep, a muszlimok ramadani böjtjét lezáró háromnapos Eid al-Fitr. Emiatt egyfelől nehezen találunk szállást és a műemlékeknél nagy a tolongás: Tur Abdin archaikus települései és kolostorai a belföldi turizmus kedvelt célpontjai. Másfelől viszont a spontán utcai ünneplések és a forgatag színesebbé teszi utunkat, s olyan emberekkel is találkozunk, akikkel nem is gondoltuk volna.

A ramadáni böjtöt lezáró spontán ünneplés és kurd tánc Diyarbakır utcáin

Diyarbakır – amelyről első délkelet-anatóliai túránk során részletesen írtunk – még kívül esik Tur Abdinon, de kicsi szír közössége hivatalosan a mor hananyói – tehát a nyugat-turabdini – püspökség alá tartozik. A Szűzanyának szentelt templomuk a városnak abban a nyugati felében áll, amelyet a kurd felkelők és a török hadsereg közötti 2015-ös harcok többé-kevésbé megkíméltek. De a történelem nem volt mindig ilyen kegyes hozzá. Magas erődfala több támadást is visszavert, például 1895-ben, amikor a sok ezer halálos áldozattal járó szír- és örményellenes pogrom túlélői itt találtak menedéket. Épülete számos átépítés nyomát mutatja. Falazatának tanúsága szerint főhajója eredetileg téglalap alaprajzú volt, s talán csak néhány évszázada kaphatott a hammamokéra emlékeztető kupolát. A két mellékkápolna felső sarkában még látszanak egy-egy eredeti oszlopfő és a róluk induló diadalív maradványai, abban a jellegzetes 6. századi stílusban, amelyet Tur Abdin sok más korai temploma mellett a Sergios és Bakkhos templomban is láttunk az imént. Ugyanehhez a periódushoz tartozik a templom megmaradt déli kapuja is.

A kapu két oldalán egy-egy bájos oroszlán hízeleg. A templom a Diyarbakırra jellemző fekete bazaltból épült, intarziás fehér mészkő dekorációval. Egyterű hajója széltében hosszú: ezt a megoldást csak a tur abdini templomoknál találjuk, itt is csak a szerzetesi templomokban, mert a plébániatemplomok a másutt megszokott egy- vagy háromhajós bazilikális alaprajzúak. Három szentélyében először látjuk a jellegzetes szír „doboz-oltárokat”, amelyek hagyományosan fából, majd a 20. század végi helyreállítások során kőből készültek. Az „oltárdoboz” lezárása az iszlám építészetből merített cseppkőboltozat.

Először találkozunk itt a jellegzetes szír kereszttel, amelynek szárai felkunkorodó indákká nyílnak szét. Minthogy az orthodoxiától 451-ben elvált miafiziták jóval fontosabbnak tartják Krisztus isteni természetét az emberinél, ezért fölöslegesnek ítélik emberi alakjának ábrázolását, például a kereszten függve, hiszen ezzel a lényegtelent ábrázolnák és a lényegről vonnák el a figyelmet. A lényeg pedig isteni működése a kereszt megváltó és életet adó jellege által. Ez az élet sarjad ki indák formájában a kereszten, ahogy az ugyancsak miafizita örmények által kedvelt hacskarokon, a burjánzó ornamentikával zsúfolt kereszteken is.

A szír és örmény miafizita (saját elnevezéssel orthodox) templomokban ezért egészen a késő középkorig nem találunk figurális ábrázolásokat, ikonokat. Ekkor találkoznak ezek az egyházak először a katolicizmus gazdag képi világával, a keresztesektől a hittérítő szerzetesekig, s ez úgy megbabonázza őket, hogy elkezdik ők is a katolikus ikonográfiát saját hitéletükre alkalmazni olyan módon, ami minket a mi naiv népi szentképeinkre emlékeztet. Másként szólva, elég chagallosak. A diyarbakıri Szűzanya-templomban több ilyen képet is látunk a szír egyház nagy szentjeiről, az arkangyalokról, a főünnepekről.

És itt ér minket az első olyan találkozás, amely a Ramadant lezáró ünnepnek köszönhető. Amikor belépünk, a padokban nagy számú csoport ül, s a templom gondnoka olyan lelkesen magyaráz nekik, mintha ők is keresztények lennének. De törökül teszi. „Honnan jöttek?” súgom oda egyiküknek. „Isztambulból”, feleli. Nem vagyok kisegítve. De hamarosan a gondnok – akit ismerek – mutatja be a csoport vezetőjét. „A keleti egyház tagjai, Isztambulból.” „Asszírok?” kérdezem értően. „Igen”, derül fel az arcuk. Szóval a magukat asszír keresztényeknek nevező nesztoriánus szír egyház egy csoportjával is találkozhattunk a muszlim ünnepnek köszönhetően.

Noha Diyarbakır óvárosának keleti felét, benne több történelmi mecsettel és templommal, 2015-ben szétlőtték, egy elkerülte a pusztulást. A Mar Petyun káldeus templomot helyreállították, és 2023. júniusában újra megnyitották. Most mi is beléphettünk a templomba és a mögötte álló, most üres püspöki palota udvarára.

A káldeusok neve úgy hangzik, mintha egy Dan Brown-regényből szivárogtak volna elő. A káldeus egyház eredete is hasonlóképpen szövevényes. A káldeusok eredetileg egy olyan arám népcsoport voltak, amely a Kr.e. 10. században telepedett le Délkelet-Mezopotámiában, és nagy szerepet játszott az asszír és babiloni birodalom történetében. A rómaiak ezt az ő érkezésükkor már rég eltűnt csoportot egyfelől – mint Cicero – „mágus, csillagjós” értelemben, másfelől – mint Szent Jeromos – az egész arám nép megjelölésére használták.

A név akkor kapott új tartalmat, amikor 1552-ben a mai észak-iraki Alqosh falu – ahol Náhum próféta sírját is tisztelik – nesztoriánus kolostorának apátja, Yohannan Sulaqa megelégelte, hogy a nesztoriánus szír egyházban a patriarchátus egyazon Eliya családon belül száll nagybácsiról unokaöccsre. Ezért Rómába utazott, ahol a pápa fennhatóságát elfogadva pátriárkai címet kapott. Ezt az új, Rómával egyesült szír ágazatot egy rég nem használt szót új jelentéssel megtöltve „káldeusnak” nevezték el. Sulaqa felszentelését csak a tartomány északi papsága ismerte el, ezért Amidába – a mai Diyarbakırba – kellett felköltöznie. Utódai innen a nesztoriánusok üldözése elől a mai perzsa határ menti Hakkari tartományba, Qudshanisba (Konak) települtek át, s innen menekültek át Perzsiába az 1915-ös népirtás elől.

A qudshanisi ág 1672-ben visszatért a nesztoriánus hitvalláshoz, ám amidai püspökük, József továbbvitte a Rómával egyesült szálat, amely sok viszontagság, a többi szír kereszténnyel, a pápával és önmagukkal való torzsalkodás és a muszlimok általi üldöztetés közepette mindmáig fennmaradt. Ma az észak-iraki szír keresztények nagy része is ide tartozik, mint a 2007-ben iszlamisták által meggyilkolt moszuli Ragheed Ganni és paptársai.

A diyarbakıri Mar Petyun káldeus templom éppen azért annyira fontos, mert évszázadokon át ez volt a káldeus – avagy szír katolikus – ág de facto székhelye. Mar Petyun – a „Mar” (keleti arám) vagy „Mor” (nyugati arám) urat vagy szentet jelent, ahogy nőnemű változata, a Marta is úrnőt vagy szent asszonyt – a 400-as évek elején a perzsa birodalomban élt. Onnan jött a keresztény hitet terjeszteni ide, Amida környékére, ahol a pogányok megölték. Helyi működésére és a káldeus egyház nesztoriánus eredetére való utalásként egyaránt joggal válhatott a diyarbakıri káldeus templom védőszentjévé.

A templom és püspöki palota (kolostor) a 17. század második felében épült, valószínűleg a káldeus egyház központjává válása, 1677 után. A templom alaprajza a már ismert, széltében elnyúló elrendezést mutatja, amely a szíreknél a kolostortemplomok jellemzője. Nem is csoda, hiszen az orthodoxiában a püspök mindig egyúttal szerzetes is. A katolikus szálra csak a szentképek utalnak, illetve a püspöki palota udvarán a meglepő, mert klasszicista nimfákat ábrázoló kútszobrok.

Az 1915-ös népirtás után a templomot bezárták, az 1960-as években egy részét lebontották. Az isztambuli káldeusok támogatásával 2011-ben helyreállították és újra megnyitották, ám a 2015-ös harcok során súlyos sérüléseket szenvedett. Most 2023. júniusában állították helyre és nyitották újra, amikor a helyi tudósítások szerint új plébánost is kapott. Mára azonban ismét nincs papja. „Mikor tartanak misét?” kérdezem Yusuf Karadayıt, a templom idős gondnokát, aki belépőjegy fejében ereszti be a ramadáni ünnepre a városba érkezett tömeget a templomba. „Évente kétszer-háromszor. Nincs saját papunk, hát kevesen vagyunk, csak két család. Isztambulból jön le pap olyankor.” Addig is a kolostori refektóriumban / a püspöki palota ebédlőjében a szírek által üzemeltetett kávézóban elmélkedhetünk a szerzetesi aszkézisről.

De nem minden templom járt ilyen jól. A diyarbakıri Szent Sarkis örmény templomról már korábban írtam. A templomot a népirtás után többféle ipari célra használták, míg teljesen le nem pusztult. 2011-ben az isztambuli örmények felújították, még misét is tartottak benne, mielőtt 2015-ben szétlőtték volna – ráadásul nem is csak az esetleg itt rejtőzködő kurd felkelők kifüstölésére, hanem vallási fanatizmusból. A szélsőjobboldali Szürke Farkas mozgalom katonái maguk tettek fel videókat a YouTube-ra, hogy „Allahu Akbar” kiáltásokkal hogyan fognak lángszórót a templomra.

A templom azóta ilyen állapotban áll. De a környező kurd szegénynegyed családjai megtalálják legcélszerűbb alkalmazásának módját. Az egyik szétlőtt házat látványosan a többi ház romjaiból állították helyre; falazatán jól látszik a gányolt kőművesmunka. És a fejlett szépérzékű kőműves pont a ház sarkára falazta be az örmény templom egyik ablakának faragott szárkövét.

De a diyarbakıri templomok, és különösen a szír templomok áttekintése nem lenne teljes a legnagyobb fennmaradt szír templom, a Szent Tamás-templom nélkül, amelyet ma mecsetként használnak. A templomban a muszlimok 639-ben vettek „társbérletet”. A középkorban az iszlámot egyfajta keresztény eretnekségnek tekintették, az arianizmus új kiadásának – hiszen elismerte Jézust és tisztelte Máriát, sőt még szűzi fogantatását sem vonta kétségbe –, s másfelől az iszlám sem volt még magabiztos az újonnan megszállt keresztény területeken, úgyhogy sok városi főtemplomot mindaddig közösen használtak a keresztényekkel, amíg elég erősnek nem érezték magukat azok kiakolbólítására. Így történt a Szent Tamás-templommal is. A templomot azóta többször is átépítették, de mindmáig megőrizte háromhajós bazilikális alaprajzát.

És ami a legfontosabb: a templom udvara mindmáig megőrizte eredeti, 6. századi bizánci architektúráját. Az egységes késő klasszikus nagy szíriai építészeti beruházásból, amelynek nyomait máig megtaláljuk a régió szír templomaiban és más bizánci épületein, éppen a Szent Tamás-templom udvara maradt meg a leggazdagabban. A téglalap alaprajzú udvar két rövidebb oldalát máig kétszintes, oszlopos-árkádos, háromszoros párkányos, gazdagon faragott architektúra szegélyezi, ahol a bizánci faragott oszlopok, oszlopfők és főpárkányok közét később kúfi kalligráfiákkal töltötték ki. A nyugati falon az oszlopok és párkányok fehér mészkőből készültek, a közüket kitöltő árkádívek fekete bazaltból, míg a keleti falon minden egységesen fehér mészkő. Itt, keleten a leglátványosabbak az oszlopok is, amelyek mindegyikét más-más hálómotívum borítja be tetőtől talpig.

Az udvar északi oldalának csak körülbelül felét szegélyezi alacsony, egyszintes fehér mészkő árkádsor, gazdagon faragott oszlopfőkkel. Innen nyílik az egykori medresze, a mecsethez kapcsolódó vallási iskola, amelynek talán keresztény előzménye is lehetett, s ennek előcsarnokát alkotta az árkádsor. Ma szakállszárító, a mecset idős férfi törzsközönsége üldögél naphosszat alatta, talán visszaálmodva a medreszében töltött nebuló korát.

Az udvar déli oldalán, amely a mecset fala, az átépítések után sok eredeti részlet nem maradt. Kivétel a főbejárattól balra egyetlen bazalt szemöldökpárkány egy széles ablak fölött, amelyen öt furcsa bizánci építészeti elem áll egy sorban, mint valami ismeretlen hieroglifikus írás elemei.

Ki tudja, talán az egykori Szent Tamás-templom emlékét őrzi egy szokatlan ikon a káldeus Szent Petyun-templomban. A templomhajó bal oldalán egy széles oszlopfőn azt a jelenetet látjuk, ahol Szent Tamás apostol letérdelve megérinti Krisztus oldalsebét. Az ábrázolás nem illeszkedik semmilyen kontextusba, és semmi hasonlót nem találunk sem ebben, sem más templomban, úgyhogy lehetséges, hogy kiemelt ikonként a város elvesztett szír főtemplomára emlékeztet (ahogy például a mardini szír templom egy ikonja is a mecsetté alakított egykori Negyven Sebastei Vértanú-főtemplomra).

Folytatása következik