A halottak kapui

Gubbio Olaszország legszebb középkori kisvárosa. Akit nem győz meg a Monte Ingino oldaláról, a városháza fölötti Montefeltro-palota kertjéből feltáruló látvány, az a város kapuinál felállított tábláknak kell higgyen, amelyek olaszul hirdetik ugyanezt. És van is benne valami.

Gubbio két helyről lehet ismerős a magyar olvasónak. Az egyik a gubbiói fordólt farkas története, ki bódog Ferencnek miatta fordóla nagy szölédségre, mint az 1440 körüli Jókai-kódex, az első magyar nyelvű könyv írja. A másik pedig az Ubaldo-kolostorba visszavonult Severinus páter és a halottak kapui, amelyeket Szerb Antal Utas és holdvilága horgonyzott le a magyar irodalmi köztudatban.

A halottak kapuit Ellesley doktor hozza szóba Folignóban, ahol Mihály lábadozik:

– Tudja, a dolog úgy volt, hogy én Gubbióban voltam városi orvos, mielőtt idekerültem a kórházhoz. Egyszer egy beteghez hívtak, aki úgy látszik, súlyos idegbajban szenvedett. A Via dei Consolin, ebben a teljesen középkori utcában lakott, egy sötét, öreg házban. Fiatal nő volt, nem Gubbióból való, nem is olasz, nem is tudom, milyen nemzetiségű lehetett, de jól beszélt angolul. Nagyon szép nő volt. A házbeliek elmondták, hogy a nőt, aki mint fizető vendég lakott náluk, egy idő óta hallucinációk gyötrik. Az a rögeszméje, hogy éjszaka nincs bezárva a halottak kapuja.

– Micsoda?

– A halottak kapuja. Tudniillik Gubbióban ezeknek a középkori házaknak két kapujuk van. Egy rendes kapu az élők számára és mellette egy másik, keskenyebb, a halottaknak. Ezt a kaput csak akkor bontják ki, mikor a koporsót kiviszik a házból. Azután megint befalazzák, hogy a halott ne jöhessen vissza. Mert úgy tudják, hogy a halott csak ott jöhet vissza, ahol kiment. A kapu nincs is egy szinten az utcával, hanem mintegy egy méterrel magasabban, hogy ki tudják adni a koporsót az utcán állóknak. A hölgy, akiről beszélek, egy ilyen házban lakott. Egy éjszaka arra ébredt, hogy a halottak kapuja kinyílik, és belép rajta valaki, akit nagyon szeretett, és aki rég meghalt. És attól kezdve minden éjszaka eljött a halott.

Mihály aztán el is megy Gubbióba, hogy találkozzék ezzel a halottal és azokkal, akik szerették őt.

A katedrálisból kijövet, a Via de Consolira kanyarodott be. – Ez az utca, amelyről Ellesley beszélt – gondolta. Erről az utcáról csakugyan sok mindent el lehetett hinni. Feketén ódon, kietlen, szegényesen méltóságteljes középkori házaiba az ember olyan lakókat sejtett, akik már évszázadok óta csak dicsőbb múltjuk emlékének élnek, kenyéren és vízen…

És csakugyan, mindjárt a harmadik házon ott volt a halottak kapuja. A rendes kapu mellett, a földtől egy méter magasságban, egy keskeny, befalazott gótikus kapunyílás. A Via dei Consolinak csaknem minden házán van ilyen; más nincs is az egész utcában; ember különösen nincs.

A halottak kapuit ma is láthatjuk a Via dei Consolin végighaladva. Azonosíthatjuk őket keskeny, magas gótikus íveikről, és arról, hogy amelyik be van falazva, annak falazata különbözik a ház falának elegáns kváderköveitől. Többnyire olcsóbb anyaggal van berakva: téglával, törmelék vagy terméskővel. De van több is, amelyik meg van nyitva ablaknak vagy ajtónak. Hiába, amióta az emberek nem otthon halnak meg, a visszajáró lélektől legföljebb az ügyeletes orvosnak kell tartania a kórházban.

A halottak kapuinak legszebb, leghangulatosabb felvonulási útvonala azonban nem is a Via dei Consoli, hanem a mögötte húzódó Via dei Galeotti sikátor, amelyikre a főutca épületeinek hátsó homlokzata néz. A főutca ünnepélyességének nyűgétől megszabadult utcácska szabadon kanyarog, szűkül és tágul, emelkedik és süllyed, ahogy a homlokzatok, kiszögellések és kapuk kiadják. Fölötte ívek sokasága vezet át az egyik oldalról a másikra, szintén ahogy a középkori tulajdonosok szükségét érezték rövid utat nyitni a túloldali kertjükbe, vagy összekapcsolni házukat a jó fekvése miatt elvett szomszédasszonyéval. A sokszoros átépítések miatt itt kevesebb halottak kapuja maradt meg épségben, mint a főutcára néző túloldalon, de azok olyan hangulatos utcára nyílnak, ahol – különösen ha kigyúlnak az esti fények – bármikor felbukkanhat egy egykori házába bebocsátást kereső szellem.

De vajon csakugyan arra szolgáltak-e a halottak kapui, hogy a halott szelleme ne találjon vissza egykori házába? Tudjuk, hogy egyes archaikus társadalmakban a halott lelke még egy ideig – néhány hétig, negyven napig – a környéken bolyong, életre vágyik, s ha kell, ezt az élőktől veszi el, tehát ártalmas, úgyhogy különféle módokon védekezni kell ellene. A régi Itáliában azonban ilyen elképzelésről, a halottak távoltartásának rítusairól nem tudunk. Tudunk viszont a halottak egy másfajta kapujáról – sőt halottak és élők kettős kapujáról –, amely Szerb Antalnak is eszébe juthatott volna, ha logikusan végiggondolja mindazt, amit a könyv harmadik részében az etruszkok halálkultuszáról ír.

A halottak kapui nemcsak Gubbióból ismertek, hanem a szélesebb környékről, Umbriából, Toszkánából, Marchéból, Észak-Lazióból is, tehát pontosan arról a vidékről, ahol valamikor az etruszkok éltek, majd kultúrájukat továbbadva csöndesen beolvadtak a latinizált lakosságba. Feltehető tehát, hogy etruszk hagyományról van szó. Márpedig az etruszk nekropoliszokban szintén szokásos a sírboltok kettős kapuja: egy valódi az élőknek, akik beviszik a szarkofágot és a sírmellékleteket, s egy festett vagy faragott ál-kapu a holtaknak, akik szellemek lévén azon keresztül vonulnak be dicsőségesen a túlvilági életbe.

Az ál-kapuk mellett gyakran szárnyas kapuőrök is állnak fáklyával vagy kalapáccsal, akiket a feliratok Charunnak neveznek. Ezek a görög Khárón révész etruszk megfelelői, akik azonban nem a Léthé folyón szállítják át a lelkeket, hanem az ajtót nyitják meg kalapácsukkal a halottat kísérő – vagy a halott által lovon vezetett – ünnepi menet előtt, ahogy ezt az etruszk szarkofágokon is látjuk.

Az etruszk halottak kapui tehát nem kijáratok az élők házából az immár nemkívánatosnak tekintett halott számára, hanem épp ellenkezőleg, ünnepi bejáratok a felmagasztosult halott számára egy magasabbrendűnek tekintett transzcendens világba. Nem a halott visszatérését akarják megakadályozni, hanem bevonulását felmagasztalni, és a belépésre még nem méltó élőknek útját állni.

Az etruszk halottkultusz és barlangsírok elenyésztével kettős bejáratuk is odalett. De mintha az történt volna, hogy az etruszkok utódai olyan fontosnak érezték a halott túlvilági átlépésére szolgáló ünnepi ajtót, hogy azt immár saját házaikon reprodukálták. Ez egyszersmind magára vette a koporsó kiadásának fizikális funkcióját, valamint utólagos magyarázatként a halott visszatérése megakadályozásának babonás funkcióját is.

Sokatmondó azonban az a középkori forrás, Assisi Szent Klára Fiorettijének második fejezete, amely szerint Klára, amikor elhatározza, hogy titokban Szent Ferenc rendjéhez csatlakozik, a halottak kapuján keresztül hagyja el a családi házat. Ilyenformán egyfelől meghal addigi élete, családja és e világ számára, másfelől azonban egy magasabbrendű életre lép át, ahogy az egykori etruszk halottak is, ami a halottak kapujának eredeti funkciója volt.

És ez ad tágabb kontextust egy olyan „halottak kapuja” számára, amelyről nemrégen írtam. Egy 1418-ban Gubbióban készült oltárképről van szó, amelynek két főszereplője Remete Szent Antal és Szent Lőrinc, de jelenetei evilág mint a gonosz által gyötört pusztaság és a jó halál mint egy magasabbrendű transzcendens élet kapuja közötti ellentétet mutatják be. És kapu maga az oltár is, hiszen ezeknek a több ikonból összerakott korareneszánsz itáliai oltáregyütteseknek a funkciója, akárcsak előképeiké, az ugyancsak több ikonból összerakott bizánci ikonosztázoké, éppen az, hogy bezárt kapukként, tükör által homályosan, arról a transzcendens valóságról tanúskodjanak, amelyet a túloldalukon megtapasztalni remél az, aki majd a maga idején átlép oda. Az oltárt állíttató és azt címerével díszítő gubbiói polgár éppúgy, mint a halottak kapuit állíttató etruszk elődeik.

Benedetto Bonfigli: Totila elfoglalja Perugiát, 1454, részlet. Galleria Nazionale dell’Umbria