A magányos gazella

Gazellás mór csempe egy andalúziai régiségboltban

„Antológiák töredékeiből összeállított antológia – ennyit ismerünk al-Andaluz költészetéből”, írja Modest Solans Mur a granadai Muret kiadónál most megjelent kötetében, amelyben a középkori andalúziai költészet fennmaradt verseit gyűjti össze és fordítja szép, a mai olvasónak szóló megfogalmazásban. A kötet címe, Piac vevők nélkül a 13. századi Ishbiliában – ma Sevilla – élt Abū Yaʿfartól származik, akinek ez a költészetre alkalmazott ironikus metaforája népszerű toposszá vált az andalúz költők körében.

A nyolcszáz éven át virágzó andalúziai arab kultúrából csupán töredékek maradtak a mai Dél-Spanyolországban, várak, paloták, mecsetek átépítve megőrzött töredékei, faragványok és festett kerámiák töredékei, okiratok és versek töredékei, egy elsüllyedt Atlantisznak a tenger felszínén ringó hordaléka. Még a leghíresebb alkotás, a lenyűgöző alhambrai palota is egy egykori fejedelmi város töredéke csupán. Annyira elég, hogy megsejtsük e kultúra nagyságát, de részleteit már nem ismerhetjük meg.

És ha ilyen kevés maradt ránk az andalúz világ arab költészetéből, még ennél is kevesebb abból a judeo-arab nyelvű zsidó költészetből, amely arab hatásra jött létre a 10. századi Córdobában, az akkori világ legnagyobb zsidó városában, majd a 11-12. században élte virágkorát az andalúz fejedelmi városokban olyan költők köreiben, mint Jehuda Halevi, Moses ibn Ezra vagy Salomon ibn Gabirol. Ezt a keveset Peter Cole gyűjtötte össze és fordította The dream of the poem című antológiájában.

És ha ilyen keveset ismerünk a zsidó költőktől, úgy egészen kivételes véletlen, hogy zsidó költőnőtől is maradtak ránk versek. Tudjuk, hogy Andalúziában a nők is verseltek, és kortársaik nagyra tartották verseiket, de a középkori zsidó költőnők közül csak egyetlenegyet ismerünk, a granadai Qasmūna bint Ismāʿilt – csak arab nevét tudjuk, a zsidót nem – akinek mindössze három verse maradt fenn: ezeket James Nichols fedezte fel a maghrebi as-Suyūti 15. századi arab költői antológiájában.

Qasmūna apjától tanulta a mesterséget, Ismāʿil ibn Naghrillától, zsidó nevén Samuel ha-Nagidtól (993-1055), a granadai Zirid dinasztia nagyvezírétől és a granadai zsidó költői kör – amelyet Ann Brener mutat be Judah Halevi and his circle of Hebrew poets in Granada című könyvében – elismert tagjától. Első fennmaradt versét is apjával közösen írta. Ahogyan as-Suyūti elbeszéli, Ismāʿil az arab költők közötti szokásos játékként két sort recitált lányának, amelyet ugyanabban a versmértékben és rímmel kellett befejezni. A feladvány ez volt:

Lī-ṣāḥibun dhū bahjatin qad qābalat nafʿan bi-ḍayrin wa-staḥallat jurmahā

Egy ragyogó barátom a jót rosszal viszonozta, jogosnak tekintve gonoszságát.

Amire Qasmūna kapásból válaszolta:

Ka-ššamsi min-ha-l-badru yaqbisu nūra-hu abadan wa-yaksifu baʿda ḍālika jirmahā

Akár a hold, amely fényét a naptól kapja, de aztán testével eltakarja a napot.

Amire Ismāʿil – as-Suyūti szerint „eszét vesztve” – felpattant, átölelte lányát, és azt mondta neki: „A Tízparancsolatra, nagyobb költő vagy mint én!”

A költői nagyság mellett figyelemreméltó apróság az is, hogy a 11. századi Andalúziában egy nő annyira tisztában volt a napfogyatkozás mibenlétével, amennyire a korabeli keresztény Európában a legtudósabb férfiak sem.

De Qasmūna tehetsége, mint más költőké, a magányban gyökerezett. Erről szól másik két fennmaradt verse:

Ayā rawḍatan qad ḥāna min-ha qaṭāfu-ha wa-laisa yurā ḥānin yamudda la-ha yadā; fa-wā asafi yamdī-ššabābu muḍayyaʿan wa-yabqā-lladhī mā lanʿusammī-hi mufradā.

Ó kert, eljött a szüret ideje de nincs, aki kinyújtsa feléd a kezét Ó jaj! Elszáll a fiatalság, és valaki – nem említem a nevét – egyedül marad.

A judeo-arab eredetiben a „valaki” hímnemű, ami Nichols szerint a női szerző rejtőzködésének bevett formája az arab költészetben.

Virágos mezőn, fülemülék dala közepette gazellára vadászó lovag, az arab szerelmi költészet kedvelt toposza. 14. századi freskó az Alhambra királyi lakomatermének mennyezetén

És a harmadik, a legszebb, legeredetibb és legmeghatóbb, amelynek középpontjában az arab költészet egy szokásos toposza, a szép nőt jelképező gazella áll. Míg azonban a férfi költők kívülről, vágyuk tárgyaként írják le a gazellát, Qasmūna azonosul vele, és azt mutatja meg, hogyan látja a gazella önmagát.

Yā ẓabyatan tarʿa bi-rawdin dāʿiman innī ḥakaitu-ki fi-ttawaḥḥuši wa-l-ḥawari. Amsā kilā-nā mufradan ʿan ṣāḥibin fa-ʿitābu-nā abadan ʿalā ḥukmi-l-qadar.

Te gazella, aki folyton e kertbe jársz legelni, vad vagy és ragyogó fekete szemű, mint én és mindketten magányosak, elfeledve: türelmesen viseljük sorsunk rendelését.

Nasrid-kori kézzel festett, aranyozott váza az Alhambrából, a palota emblémájává választott gazellákkal