Etiópia percről percre

Afrika Pesten kezdődik. A drónt, amelyet direkt a csodás etióp tájak fotózására vettem, és direkt úgy választottam ki, hogy fel lehessen vinni bármely repülő fedélzetére, egyedül Ferihegyen nem engedik fel, poggyászban kell feladnom. Poggyászom azonban nincs. A csekines nem habozik, szép gránátalmás örmény pamutszatyromból kötöz védőruhát a drón számára. A csomagjegyet a szatyor fülére ragasztja, s már repül is távol tőlem, s mégis közel, Kairón át Addisz Abebába.

Az etióp repülőtéren azonban hiába várok az embernagyságú kofferek és több papírládányi ásványvíz (!) mellett a futószalagon felbukkanni egy kicsi fehér pamutcsomagot. Már mindenki eltolta a magáét, a szalag már leállt, mire én is megyek bejelenteni a veszteséget. A tisztviselő a berlini címemet is elkéri, hátha olyan hosszan tartana a keresés, hogy már csak oda tudnák továbbítani a csomagot. Isten veletek, csodás etióp tájak. Reggel ötre érünk a szállodába, azonnal álomba zuhanunk.

Hat órakor hívnak, hogy találtak egy kis csomagot, de nem tudják, mi az. Talán az enyém. De azonnal menjek érte, mert a váltás után lehet, hogy nem találják meg újra. Visszataxizom a repülőtérre. Befelé négy útlevélellenőrzésen és egy biztonsági ellenőrzésen esem át. A bejárati átvilágító gép körül nagy mennyiségű kiömlött gabona és valami ragadós folyadék, minden tálcába is jut belőle. Egy ilyenbe kell beletennem a zakómat. Mire a lost luggage irodához érek, már megvolt a váltás. Az új tisztviselő semmit sem tud, de a found luggage halmára mutat, keressem meg, ami az enyém. És lám, ott van a kis fehér csomag, rajta a piros gránátalmával és a pesti csomagjeggyel. Hol bujkált ez, miközben annyit aggódtam érte? Ellenőrizzük, átveszem, aláírom. Vissza a taxival a szállásra. Reggel nyolckor már ágyban is vagyok, tizenegy órányi repülőút után és egy hosszú első etiópiai nap előtt.

Igazságügyi boncolás a szállodában

A reggelinél arab gabonakereskedővel ülünk együtt. Hogy ez a szakmája, az két perc alatt derül ki róla, további három perc alatt tudjuk meg, hogy jelentős üzleti előnyeit az egyiptomi agrárminisztérium osztályvezetőjeként szerezte, majd még öt perc, és már rajtam keresztül próbál értékesíteni Magyarországra. Etiópiai vörös babot, fehér babot, nyers kávét, datolyát. Ha további pár percen belül nem érkezne egy etióp üzletfél, kis zacskókban árumintákkal, akkor lehet, most már nem blogolással foglalkoznék. Az etióp szállító azonban teljesen leköti az egyiptomi üzletember figyelmét. A lépcsőtől visszanézve orientalizáló festők vásznára kívánkozó látvány, amint az ódon faburkolatú szálloda nagy ébenfa asztalánál két komoly férfi összehajol a világító magvak fölött, építve közös kontinensük jövőjét.

Etiópia nem volt, de lesz!

A kontinens építésében más is önzetlen szerepet vállal. A modern Addisz-Abeba az ezredforduló óta kínai befektetésekből és kölcsönökből épül. Az Afrikai Unió konferenciaközpontját – „Afrika parlamentjét” –, a város legmagasabb épületét a kínai állam és a Kínai Állami Építővállalat közös beruházásaként „ajándékozták” a baráti országnak. De magasságát máris meghaladja a képen látható torony, az Etiópiai Kereskedelmi Bank leendő központja, amelyet ugyanez a vállalat most épít Addisz-Abebában. A városnegyednyi építkezést kőfalak veszik körül, rajtuk körben hatalmas kínai írásjegyek hirdetik az új honfoglalást. Odabent kínai munkások dolgoznak – állítólag ők poloskázták be az AU konferenciaközpontját is –, s a bentről bőven áradó ipari vizet, Afrika kincsét, a környező kisboltok tulajdonosai meregetik privát vödrökbe. „Mit gondolnak erről az itteniek?” kérdezem a taxist, aki a kínai mérnököket is szállítani szokta. „Hogy indirect colonialism”, feleli választékos angolsággal. „A direct colonialism ideje lejárt Afrikában, most az indirecté jött el. Mi sokkal szívesebben kötődnénk Európához vagy Amerikához, de a kínaiak léptek először, ők diktálnak. És nem tudsz úgy munkát kapni tőlük, hogy egy kicsit is jól járj.”

Üzenet a megszállóknak: „YÁNJÌN XĪYĀN!” (Dohányozni tilos!)

A buszpályaudvarra menet huszonéves fiú szólít meg, aztán egy másik Lloydot, honnan vagyunk, mit csinálunk, merre megyünk tovább. Visszakérdezek, az enyém az északi Gondarból származik és történelmet tanul, Lloydé nem derül ki. Baromi terhes a folytonos jópofizó kérdezősködésük, miközben az utat nézzük GPS-szel, és egymással is egyeztetünk, melyik busszal menjünk az északi kolostorvidékre. A jegyirodához érve ők köszönnek be, mintha vezetőink volnának, aztán a borravalót kérik. „Miért is, barátom?” tudakolom. „Hát a szolgálatomért.” „Miféle szolgálatodért? Ha az elején bejelentetted volna, hogy foglalkozásszerűen tartasz fel, már akkor elhajtottalak volna. Így most menj a csudába.” Meg vannak döbbenve, többször is próbálkoznak még, de végül eltűnnek. Megbeszéljük Lloyddal, hogy utcán csak visszaköszönünk, de nem állunk szóba gyanús személyekkel. „Iowában ahhoz szoktam hozzá, hogy mindenkivel barátságosan elbeszélgetünk”, mentegetőzik Lloyd, de megérti. Ennek többször is hasznát vesszük még.


A jegypénztárban a hajnali buszra akarunk jegyet venni. „Igen, fél tizenegyre”, szolgálatkészkedik a pénztárosnő. „Nem, nem, fél ötre”, javítjuk. Lassan derül ki, hogy az etiópok – akárcsak az ókori latinok és görögök – hattól hatig, pirkadattól alkonyatig számolják a nappal, és ugyancsak hattól hatig az éjszaka óráit: ők a mi reggeli fél ötünket éjszaka fél tizenegynek mondják, és reggel ötkor a recepciós azt mondja, hogy holnap reggelire – azaz három óra múlva – hozzam vissza a forróvizes kannát. Biztonság kedvéért a jegyre mindkét időpontot ráírja, először az etiópot, aztán zárójelben az international time-ot. A jegy datálásában – 2011. ötödik hó 28. – is van egy kis turpisság, de ezen már fel sem akadunk.



A pénztárból kilépve újabb archaikus jelenséggel találkozunk: a képmutogatóval. Eddig Iránban és Indiában láttunk ilyen énekmondókat, akik a Sahname vagy az indiai eposzok illusztrációit mutogatva énekelték és magyarázták el azokat. Ennek érdekes változata volt az az 1943-as Sahname-parafrázis, amelyen a brit megszállók mutatták be Irán népének – és magyaráztatták el a perzsa kávéházi énekmondókkal – a szövetségesek igazát. Az addisz-abebai narrátor előtt két tábla van, az egyik Etiópia, a másik a világ hírességeinek képeivel. Ezeken pálcával sorban haladva szemmel láthatólag rövid hazai és világtörténeti összefoglalót kántál figyelmes közönségének. Az összefoglalónak valószínűleg aktuálpolitikai kifutása is van, mert lába előtt nagy kötegben állnak a tavaly áprilisban megválasztott – és eddigi beszélgetőpartnereink által többnyire jónak tartott – miniszterelnök, Abiy Ahmed kisposzterméretű fényképei, amelyeket az előadás után bizonyára kioszt a meggyőzött hallgatóság között. Mi ezt már nem várjuk meg.



A Tiglachin („A mi harcunk”) emlékmű a Churchill sugárút melletti parkban áll. Mint a vörös csillag és a sarló-kalapácsos arany címer mutatja, a szocialista időszakban emelték, s a „mi” az etiópokon kívül a szovjet és kubai (!) fegyvertársakat is magában foglalja, akik 1978-ban együttesen arattak győzelmet a szomáliai imperialisták fölött Ogaden tartományban.

Ogaden, Etiópiának a nagy központi hegyektől keletre fekvő sivatagos platója (a térképen pirossal) a történelem folyamán váltakozva tartozott a szomáliai szultánsághoz és az abesszin császársághoz. Lakói túlnyomórészt szomáli muszlimok. Az 1969-ben puccsal hatalomra jutott Siad Barre szomáliai elnök egy eljövendő Nagy-Szomália megteremtésének reményében 1977-ben rohanta le az akkor Etiópiához tartozó területet. A dolog pikantériája, hogy Szomália ekkor a Szovjetunió támogatását (és fegyverszállítmányait) élvezte, de a Kreml már tárgyalásokat folytatott az 1977 februárjában Etiópiában hatalomra került Mengisztu elnökkel is, akit az általa folytatott Vörös Terror miatt a kommunizmus hű tanítványának tekintettek. A két Moszkva-barát állam fegyveres konfliktusában a Szovjetunió végül Etiópia mellé állt, és csapatokat küldött neki, illetve küldetett Kubával és a Jemeni Népköztársasággal, az NDK-val pedig fegyvert. Szomália erre megszakította kapcsolatait Moszkvával, mire az USA villámgyorsan lecsapott rá és támaszpontokért cserébe szövetségesévé tette. Az egyesült béke-haderő végül 1978 márciusában űzte ki az imperialista megszállókat Ogaden tartományból.

E győzelem emlékére ajándékozta a baráti Észak-Korea Etiópiának a Tiglachin-emlékművet 1984. szeptember 12-én, annak tizedik évfordulóján, hogy a Derg („a Párt”) Hailé Szelasszié császárt saját palotájának pincéjében megfojtotta. Az emlékmű oldalára így a császár is rákerült, amint lovon ülve messze elnéz éhező népének szenvedése fölött. Valószínűleg azt az eljövendő nagy éhínséget látja, amely majd a Derg alatt követel milliónyi áldozatot 1983-85 között. Az emlékművet a jelenlegi rezsim – amely a Derg fegyveres legyőzésével került hatalomra 1991-ben – se kiköpni, se lenyelni nem tudja. Végtére is egy nagy honvédő háborúnak állít emléket, amelynek számos idős résztvevője még ma is él. Úgyhogy csak hagyják körbegazosodni és pusztulni. Lebontani végül is bármikor lehet még.

Amikor először jártam a galíciai Bolechów/Bolekhiv haszid temetőben, az ukrán gondozó, Zénón – idősen is tagbaszakadt férfi, Afganisztánban összeégett arccal – elmondta, hogy kommandós tisztként szolgált a szovjet hadseregben, s harcolt Vietnámban és Etiópiában is, olyan helyeken, ahol hivatalos tudomásunk szerint szovjet katona sosem járt. Viszek is neki innen egy zacskó etióp kávét.


Több helyen is látni ezt a plakátot, amelyen a női és gyermekügyi minisztérium a nőkkel és gyermekekkel kapcsolatos ártalmas hagyományos gyakorlattal való szakításra szólít fel. A nyitott tenyérből ítélve ez talán családon belüli erőszakot jelent. Valójában ennél is rosszabbról van szó: az eufemisztikusan „női körülmetélésnek” nevezett csonkításról, amikor levágják a néhány napos leánygyermekek klitoriszát és szeméremajkait. A gyakorlat főleg Etiópia említett keleti sivatagos platóján, a szomáli és az attól északra fekvő afar (lásd a térképen) régióban honos. Az etióp kormány 2000-ben indított kampányt ellene, s ehhez sikerült megnyerni az afar iszlám vezetőket is, akik most azt hirdetik, hogy a csonkítás nem iszlám hagyomány, hagyjanak fel vele. A szokást azonban még mindig a régió 70-90%-a gyakorolja.


Addisz-Abeba koldusai között feltűnően sok a csinos, gyakran jól öltözött fiatal anya, egy, olykor két vagy három kicsi gyerekkel. Általában két-három anya koldul egymást támogatva és erősítve. Vajon mi lehet az oka? Ennyi férfi hagyja el a feleségét, akik családfenntartó híján az utcára kerülnek? Vagy a női és gyermekkoldulás maga is a családfenntartás szerves része? Egyes tanulmányok szerint az utóbbi. A koldulás – és a nemzetközi támogatásból élés – elfogadott és széles körben elterjedt iparág Etiópiában. Jakob Gottschau dán filmrendező 2008-ban filmet is készített két ilyen fiatal nőről, akik a mezőgazdasági munkák befejeztével Észak–Etiópiából jönnek fel a fővárosba, hogy az év további részében itt kolduljanak.

Nem kenyerem a katasztrófaturizmus, de egy képet azért készítek két fiatal koldusnőről, hogy megosszam itt a blogon. A mögöttem jövő helyi diáklány felháborodottan kérdezi: „Miért fotózik?” „Hogy megmutassam otthon a barátaimnak, mit láttam.” „De miért kell a rosszat fotózni? Miért nem a jót? Majd bekerül a tévébe és mindenki rosszat gondol Etiópiáról.” „Nem a tévének dolgozom”, zárom rövidre a beszélgetést. Pedig valójában azt akarnám mondani, tegyék jobbá a szutyok fővárosukat, hogy több jót lehessen fotózni.

Koldus család a Churchill utcán

De magamba szállok, és elindulok jót is fotózni oda, ahol a legkönnyebben találok: a kocsmába. A Piazzán, az olasz hódítók által kialakított modern főtéren egymást érik a szigorúan alkoholmentes kávézó-cukrászdák és a szégyellt bűntanyaként eldugott sörözők. Bennük elégedett emberek beszélgetnek, üzletelnek, udvarolnak – ezt másutt ritkán teszik közszemlére –, vagy csak álmodoznak. A kocsmákba, más mácsó társadalmakkal szemben, magányos nők vagy barátnők is bemehetnek, nem nézik őket se ki, se meg.

A Piazzától felfelé vezető Hailé Szelasszié utca az örmény negyed nyugati határa. Örmény kereskedők évszázadok óta működnek Etiópiában, a portugálok 1633-as kiűzése óta ők jelentették a kapcsolatot Európa felé. Megkönnyítette ezt az is, hogy mind az etióp, mind az örmény egyház a kereszténység monofizita – saját elnevezésük szerint miafizita – ágazatához tartozik, amely a 451-es kalkedóni zsinatot elutasítva Krisztus isteni természetét hangsúlyozza az emberi természet rovására. II. Menelik (1889-1913), Etiópia megújítója idején sokan menekültek ide a törökországi örményüldözések elől, és sokan álltak császári szolgálatba is, így Haigaz Boyadjian, Etiópia első udvari fotósa, Krikor Howyan, udvari csillagász és Addisz-Abeba főépítésze, az ő utódja, Minas Kherbekian, a modern Addisz-Abeba megteremtője, vagy Haig Patapan történész, Nietzsche etióp fordítója. Hailé Szelasszié császár 1924-ben a jeruzsálemi örmény negyedben látta az 1915-ös népirtás árváiból összeállt rezesbandát, akiket meghívott udvarába. Az Arba Lijoch („negyven gyermek”) néven ismert együttes komoly szerepet játszott az etióp zenei élet megújításában, és végső soron az etióp jazz megteremtésében.

Az Arba Lijoch együttes. Haigaz Boyadjian fotója

Hailé Szelasszié és Menen császárné. Haigaz Boyadjian fotója

Örmény taxisofőrök Addisz-Abeba örmény negyedében az 1930-as években

Az örmények nagy része a szocializmus alatt kivándorolt Etiópiából, talán még százan élhetnek a fővárosban. Van még iskolájuk, de főleg diplomaták gyerekei járnak oda; és van még templomuk, de pap híján már csak laikus istentiszteletet tartanak.

A Hailé Szelasszié utca felső részének egy kocsmájában idős férfi ül a bejárat melletti asztalnál. Európai arcéle, vasalt fekete öltönye élesen eltér a helyiektől. Odamegyek hozzá, és udvariasan megkérdezem, milyen származású, nem örmény-e. Az ablakon kinézve, alig hallhatóan mondja: „Etiópiai vagyok.”


Az oromo nép, Etiópia legnagyobb (34%) népcsoportja az ország déli részén él. Hagyományosan az arab és szomáli rabszolgakereskedők legfontosabb célpontjai voltak, akik évszázadokon át hurcolták őket arab és oszmán vidékre. Területeiket csak a 19. század végén foglalta el és csatolta Etiópiához II. Menelik császár, s azóta is másodrendű állampolgárokként kezelik őket. Az utóbbi években a kormányzat tömegesen űzi el őket földjeikről, hogy azokat nagybefektetők kezébe adja. 2015 nyarán tömeges tüntetések robbantak ki ez ellen, ami több száz halálos áldozatot követelt, és rendkívüli állapot bevezetésével zárult.

Az addisz-abebai Oromo Kulturális Központ pompás modern épülete a buszállomás mellett áll, hadd töltse el a vidékről feljövő oromók szívét a büszkeség a megbecsülés láttán. Épp meg is áll egy busz, hatalmas, színes tömeg tódul ki belőle. A legelöl haladó magas, fiatal ember fényképezőgépünk láttán megáll, megálljt int a mögötte jövőknek is. „Ezek itt oromeai menekültek. Elvették a földjeinket, lerombolták a házainkat. Jöttünk fel tüntetni. Kérjük, fotózzanak le minket, terjesszék ennek a hírét a világon.” A tömeg körbeáll minket, ki-ki beáll fotózáshoz. Közben mindenki egyszerre sorolja: „Katonák jöttek…” „Körülfogtak bennünket, kihajtottak a házból…” „Két napig ültünk a templomban…” „Minden házat leromboltak…”

Az egykori császári palotában mind az 1910-es évekbeli etióp alapítóknak, mind az 1936-41 közötti olasz megszállóknak sikerült összehoznia mindent, ami kisszerűen parvenü. Aranysárga monumentális oszloprendek egy zugligeti villa méretű épületben, csúnyán fugázott bazalt külső falazat, aranyozott indián pár kandeláberszobra római ruhában az erkélyt tartó beton oszlopoknál. Az épület előtt zászlórúd, köréje az olaszok beton lépcsősort kanyarítottak, 14 lépcsőfokkal, ahány év eltelt Mussolini hatalomátvételétől számolva. A félbemaradt betonnaptár tetejére már az 1941-ben visszatérő etiópok helyeztek császári betonoroszlánt. Az ízléstelenség e kicsiny múzeumát végül a császár is elhagyta 1960-ban és az egyetemnek ajándékozta. Ma az etióp tanszék van benne, annak még elmegy. És egy kis néprajzi múzeum is, amelyben mindenből van egy kevés: ikonok, törzsi ékszerek, egyházi tárgyak.

A kiállítás egyik különösen érdekes darabja egy törzsi síremlék, ha jól emlékszem, a dél-etiópiai Omo-völgyből. A síremlék úgy néz ki, mintha egy egész nagy család nyugodna alatta, de valójában egyetlen hősnek állították, homlokán nagy hímvesszővel. A többi figura az ő nagyságát jelzi: egyfelől két feleségét, másfelől azokat az egyéb hősöket, akiket élete során megölt, valamint az ő feleségeiket, továbbá egy általa megölt leopárdot is, végül a lándzsáját, amellyel ezt a teljesítményt, élete fő művét végbevitte.

Egy hasonló síremléket a Nemzeti Múzeum törzsi szekciójában is mutatnak, noha kevesebb figurával, és magyarázat nélkül. A múzeum nagy ászai azonban az előember-leletek, amelyekből Etiópiában került elő a legtöbb. A legismertebb Lucy, a hárommillió éves Australopithecus afarensis-lány, de a legnagyobbra a 2003-ban felfedezett, 160 ezer éves Homo sapiens idaltu-t, fajunk legrégebbi ismert példányát tartják, olyannyira, hogy koponyáját és rekonstruált képét a múzeum központi termében, az etióp koronaékszerek közepén állították ki.

Olaszország kétszer rohanta le Etiópiát. Először 1895-96-ban, másodszor 1935-41-ben. Mindkét alkalommal alapvetően azért, hogy az otthoni gazdasági nehézségekről katonai sikerekkel terelje el a figyelmet. Ez először nem jött be: a kiváló szervező és hadvezér II. Menelik császár Aduánál megszégyenítő vereséget mért az olasz csapatokra. Másodszor a kevésbé kiváló Hailé Szelasszié császár fokozatosan Addisz-Abebáig hátrált előlük, utána partizánhadjáratot szervezett, majd brit segítséggel verte ki őket. Kassa Wondimagegehu 1977-es „naiv ikonja” a Nemzeti Múzeumban a második inváziót foglalja össze. A láthatáron az olasz repülők az etióp falvakat bombázzák és mérges gázokat permeteznek rájuk; az előtérben az etióp és olasz gyalogosok (utóbbiak eritreai aszkari erősítéssel) lövik egymást. Az igazi nyertesek a keselyűk, és az útikönyvek által Etiópia jellegzetes állataiként tárgyalt csíkos (Hyaena hyaena) és foltos (Crocuta crocuta) hiénák: „Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testüknek”. (Balassi Bálint: Egy katonaének)

Hatalmas hegyláncokon kelünk át, lenyűgöző panorámákat hagyunk magunk mögött. Kicsi, színesre festett falvak röpülnek el mellettünk, szamárral vagy ökörrel művelt nagy vörös mezők, tíz-tizenkét tehénből álló csordák, eukaliptuszbotjára és fél lábára támaszkodó pásztorral, kiszáradt folyómedrek, és a távolban a hatalmas északi hegyek ígéretes kontúrjai. Rengeteg fehérbe vagy színesbe öltözött etióp, a mezőn dolgoznak, teheneket pásztorolnak, vagy szamárral vagy csak a fejükön egy kosárral mennek az út szélén a legközelebbi piacra. Nagyon sok a piacos falu, sok bolttal, színes tömeggel. Ilyen helyen, Debre Markosban – a Szent Márk-hegyi kolostor városkájában – állunk meg ebédre, kóstoljuk meg először az etióp vidék ízeit.

Átkelünk a Kék-Níluson, a japán állam ajándékaképpen épített modern hídon. A híd lábánál kis kápolna áll, külső falán Rafael arkangyal ikonjával, aki, mint Tóbiás könyvében, kifogja a gyógyító halat: ez itt nagy, kövér példány, amilyen csak a Nílusban tenyész.

A Kék-Nílus a Tana-tóból ered, ahová tartunk. Ez adja a Nílus vizének 60%-át, az esős évszakban 80%-át, ez hozza a híres éves áradást és teríti el az etióp felföld értékes humuszát az egyiptomi földeken, amikor az esők csontig gyalulják az etióp hegyeket. Noha most száraz évszak van, átéltünk egy ilyen éjszakai vihart a hegyekben, félelmetes élmény. A folyó hatalmas – olykor másfél kilométer mély – kanyonban ereszkedik alá a Fekete Földre, sok vízeséssel, bár ezek így a száraz évszak végén kevéssé látványosak, mert a víz nagy részét öntözésre terelik el. A folyó mentén mindenütt virágzó mezőgazdasági mikrokultúrák. „Régen csak egyszer arattunk évente, de amióta működik a bahir dari agráregyetem, nemzetközi támogatással és oktatókkal, és a legtöbb fiatal gazdálkodó ott tanul, azóta háromszor vetünk egy évben ugyanoda, gabonát, cukornádat, kukoricát”, meséli a révész, aki átvisz minket a Níluson a vízeséshez. Vízilovak szeme-szája emelkedik-süllyed a vízszint fölé-alá, anakondák szelik át a csatornákat, pelikánok alkotnak jól begyakorolt mutatványos csoportot öreg halásszal, aki a turisták mulattatására halacskákkal eteti őket.

A Tana-tó szigetein álló huszonvalahány kolostor alapítását a hagyomány a 14. századra teszi. Templomaik egyszerű, négyzet alaprajzú vályogszentélyek, amelyeket kör alaprajzú fa körüljáró vesz körül a hívők számára: kívülről hatalmas afrikai kunyhóknak látszanak. A szentélyek falát lenyűgöző, eleven színű freskók borítják. Színvilágukkal, naivitásukkal, sávos narratívájukkal a máramarosi és bukovinai templomok freskóira emlékeztetnek, no meg azért is, mert éppolyan népi barokk stílusúak: ide a portugálok hozták el a barokkot. A képek kiadják az etióp hitvilág teljes enciklopédiáját. A kopt és bizánci eredetű ikonográfiát az etióp apokrif könyvek egészítik ki és teszik a nyugati művészettörténész számára dazzlinggá: a Szentlélek mint kakason – villámon – lovagló öregember, a szüléskor meghalt anyja által a pusztában hagyott, s antilop által szoptatott Keresztelő Szent János, a kis Jézus kalandjai és csodatettei az egyiptomi menekülés idején (ez a helyi közelség miatt különösen érdekes lehetett az etiópoknak), a hét (!) arkangyal hangsúlyos szerepeltetése, a hetven embert megevő perverz figura, akit az sikerített be a mennyországba Mária közbenjárására, hogy egyszer inni adott egy leprásnak. És a többi. Mintha a Roark Bradford afro-amerikai falusi prédikátorai által tolmácsolt bibliai történetek illusztrációit látnánk. Eközben a szertartásban is központi helyet kap egy apokrif elem, a szent frigyláda, amelyet az etióp hagyomány szerint Salamon király és Sába etióp (!) királynő fia, Menelik hozott haza Jeruzsálemből, s ma valahol Akszum környékén van elrejtve, de ideiglenesen több Tana-tavi kolostorban is őrizték.

Késő délután hegedű hangja szűrődik fel a szállodai szobába, makacs, energikus dallam, tapssal és kiáltozással kísérve. Lemegyünk, hogy kinyomozzuk a forrást. A szomszédos kocsmában találjuk meg. Ötven-hatvan ember egy szűk helyen, szemmel láthatóan a helyi fiatal középréteg, mint egy pesti romkocsmában. Közöttük énekmondó hegedűs – azmari – jár fel-alá, bevett dallamra verseket rögtönöz a helyzetre és az egyes hallgatókra. „Amerika, Amerika, gyönyörű ország, / hát még ha megkennék a vonónkat egy-két dollárral”, bazseválják Lloyd fülébe. Hegedűjűket masenko-nak hívják, amiről azonnal eszembe jut a Gyökerek visszatérő monológja, ahol Kunta-Kinte és leszármazottai újra és újra felelevenítik azt a kevés szót, amelyre még emlékeznek Afrikából: „…és ko a hegedű…”.

Bahir Darban jó fixerre találunk, aki többek között megszervezi nekünk a túrát Etiópia egyik legszebb hegyvidékére, a Simien-hegységbe. Az ő ajánlásával állunk meg útközben Awra Amba („A dombtetőn”) faluban, amelynek közösségét egy látomásos – és egy kissé autista – alapító, Zumra Nuru hozta létre 1980-ban. A több mint ötszáz fős közösség alapelvei markánsan eltérnek a patriarchális etióp normáktól: a nők egyenjogúsága, a gyermekek jogainak tisztelete, gondoskodás a munkaképtelen idős emberekről, a rossz beszéd és rossz tettek kerülése, helyette a kölcsönös tisztelet, együttműködés, és helyes cselekedetek hangsúlyozása, és minden ember testvérként való elfogadása. Utóbbi különösen fontos egy olyan társadalomban, ahol a keresztény többség és iszlám kisebbség mindmáig mereven elzárkózik egymástól. A közösség munkaképes tagjai földet művelnek vagy szőnek. Munkájuk eredményét hetente kétszer piacon árusítják, árát a közösbe adják, s az év végén mindenki egyformán részesül a nyereségből. A falu, a házak, a műhelyek sokkal rendezettebbek és jobban felszereltek, mint másutt Etiópiában, s a közösség tagjai is elégedettebbnek, magabiztosabbnak, méltóságtelibbnek tűnnek.

Zsidók majdnem háromezer éve élnek már Etiópiában. Az egyik – Etiópiában szinte hivatalos – eredethagyomány szerint Sába etióp (!) királynő jeruzsálemi látogatása során gyermeket fogant Salamon királytól. A fiú, Menelik felnövekedvén ugyancsak elment Jeruzsálembe meglátogatni apját, aki beavatta őt bölcsességébe. Nagy számú zsidó kísérettel tért haza, s ekkor hozta el Jeruzsálemből a szent frigyládát, amelyet máig valahol Akszum környékén rejtegetnek. A másik, a zsidók által inkább preferált hagyomány azon a nyilatkozaton alapul, amelyet egy Eldad ha-Dani nevű etióp zsidó tett a 9. században Egyiptomban. Eszerint népe Dan törzséhez tartozik, és Salamon halála és az izraeli királyság kettészakadása, majd az ezt követő polgárháború, végül a babiloni megszállás idején menekült az akkor éppen szövetséges Egyiptomba, majd onnan a Nílus mentén fel Etiópiába. Etióp gúnynevük falasha, „földnélküli” volt, mivel a keresztény királyság törvényei szerint földet nem birtokolhattak, csak kézművesként és iparosként dolgozhattak: ők építették például a reneszánsz főváros, Gondar pompás palotáit. A 20. század második felében kb. 500 faluban éltek zsidók Etiópiában, főleg a két régi főváros, Akszum és Gondar környékén. Többségüket 1979 és 1990 között, a kommunista Mengisztu-rendszer borzalmai elől mentette ki az izraeli állam Izraelbe, ahol ma kb. 120 ezren élnek. Nem igazán sikerült beilleszkedniük: marginális helyzetben vannak, rossz munkákat végeznek, ha egyáltalán kapnak. Etiópiában alig maradtak belőlük, főleg vegyes házasságokban élők.

Wolleka falu, a legismertebb etióp zsidó település Gondartól négy kilométerre fekszik. Valaha Gondar 16. századi építői lakták, akik a munka elvégeztével fazekasként dolgoztak itt tovább. Manapság, a zsidók alijázása után az ipart a vegyes házasságokban itt maradtak és a beköltözött keresztények viszik tovább. Főleg archaikus zsidó ajándékfigurákat készítenek, Salamon királyról, Júda oroszlánjáról, prófétákról és hasonlókról, amelyek nagyon dögösen néznek ki, mintha sok ezer éves hagyományokat folytatnának. A faluba érve egy ilyen fazekasműhely előtt állunk meg először, ahol már ki van téve a „Falasha Falu” irányjelző tábla az izraeli látogatók számára. Tizennégy éves kislány kínálgatja a portékát. Hannának hívják, anyja zsidó, apja keresztény volt, de már mindketten meghaltak. Rendkívül intelligens, könyvelést tanul a városban. A megvásárolt figurákat az iskolai füzetéből kitépett lapokba csomagolja. Megadja az e-mailjét, hogy hadd gyakoroljon velem angolt interneten keresztül, én is megadom az enyémet.

Felmegyünk a néhány száz méterrel feljebb álló zsinagógába. Hanna ajánlkozik, hogy vezet minket. Ennek az a haszna is megvan, hogy az útközben keselyűként ránk támadó árusokat ő szereli le azzal, hogy nincs keresnivalójuk, mi tőle vásárolunk. A zsinagóga egyszerű, négyzetes épület, csúcsos fa tetővel, a mellette álló alapítókő tanúsága szerint 1942-ben építette Gola Tesema és párja, Takaye Elyas. Olykor még ma is használják istentiszteletre az Izraelből hazalátogató zsidók. Mellette az egykori jesiva és könyvtár épülete teljesen üres. A zsinagógában nagy köteg megfakult fénykép, amelyet az izraeli etióp zsidók küldtek haza, hogy büszkélkedjenek vele, hogyan élnek. Etiópiában ez is nagy sikernek számít.

Etiópia reneszánsz kori fővárosa, Gondar legszebb temploma, a Selassie- (Szentháromság-) templom nyugati falán, a főbejárattól jobbra és balra tömegek várnak az Utolsó Ítéletre. Többségük, mint itt alább, alázatosan, a palloshordozó angyal mögött leborulva, Dávid király etióp hárfájának hangjával vigasztalódva. Ámde alattuk egy különös, csúnya figurát meztelenül, teveháton vezet egy ördög az ítéletre, hogy végre jog szerint is megkaphassa őt. A helyi idegenvezető szerint ez Mohamed próféta (je suis Charlie). A szakirodalom szerint azonban nem ő az, hanem egy másik nagyszabású helyi iszlám vezető, imám és hadvezér: Ahmad ibn Ibrahim al-Ghazi, azaz Ábrahám fia Ahmed, a Hódító. Etióp keresztény ellenfelei szerint „a Gragn”, azaz „a balkezes”, „a balog”.

Balogh Ahmed az 1520-as években egyesítette a szomáli és afar muszlim törzseket Adal Szultánság néven, s a franchise elég jó név volt ahhoz, hogy puskákat kapjanak az oszmán birodalomtól, amilyeneket addig arrafelé még nem láttak. 1529-ben tűzerővel lerohanták a keresztény Etiópiát, rettenetes pusztítást végezve ott. Az etióp hegyekben még ma is úgy mutogatják, hogy ezt a falut, kolostort, várat a Gragn rombolta le, mintha tegnap lett volna. Az élet-halál között lebegő etióp császárság a tengeri horizonton nemrég felbukkant keresztény portugálokat hívta segítségül ellenük. A portugálok Cristóvão da Gama kapitányt, Vasco da Gama fiát küldték segítségül, aki 1541-42-ben sikeres hadjárattal nyomta vissza a muszlimokat a tengerpartra. A Gragn azonban még több puskát, sőt tüzérséget kért és kapott az oszmánoktól, s az utolsó csatában foglyul ejtette a portugál előörsöt, köztük a kapitányt is, akiket megkínoztak, majd amikor visszautasították az áttérést az iszlámra, lefejeztek. Végül a portugál csapat maradéka és az etióp hadsereg 1543. február 21-én győzte le a Gragn seregét Wayna Dagánál. A helyet, ahol egy portugál muskétás lelőtte a Gragnt, ma egy egyszerű beton síremlék jelzi. Ilyen időtájt, a halál évfordulóján, a helyi muszlimok virágokat visznek az emlékre, amelyeket aztán a keresztények néhány napon belül eltüntetnek róla.



A gondari Szentháromság-templom freskódísze az etióp „népi barokk” talán legszebb példája. A szentélyt a hajótól elválasztó falat a három öregemberrel jelképezett Szentháromság, s alatta hatalmas Keresztrefeszítés díszíti, utóbbin az összes mellékfigurával, elsötétülő nappal és holddal, izgatottan nyüzsgő csillagokkal, a kereszt lábánál Ádám koponyájával, amint Krisztus megváltó vérét issza, s a kereszt alatt, ahogy ez az etióp freskókon szokás, a donátor, Egwala Seyon császár fekvő figurájával. A hajó déli falát Jézus életének jelenetei díszítik, az északit pedig a sajátos etióp témák: Mária élete az egyiptomi menekülés összes apokrif jelenetével, alatta az etióp katonaszentek, mindegyik Szent György pózában, valamint az etióp és egyiptomi remeték. A jelenetek közötti üres felületeket és a mennyezetet pedig rengeteg kétszárnyú, nagyszemű kerub-fejecske tölti ki, a mennyei udvartartás tagjai, akik sokaságukkal tanúskodnak Isten mindenütt jelenvalóságáról. S mintha a megfeszített Krisztus feje körül kavargó üstökösök is afféle égi udvartartás volnának, akik egyedül ismerik fel a pillanat univerzális jelentőségét.

A hátsó falnál öreg őr ül fehér ruhában. Fiatal idegenvezető fejtegeti a képek jelentését két angol utazó számára, akik egyik hangos ámulatból a másikba esnek, különösen amikor kiderül, hogy az idegenvezető muszlim. Az udvaron, a tornácon, a teherautó-féktárcsából készült kis harang mellett néhány zarándok üldögél az álmosító, időtlen ragyogásban. Némelyikük olykor feláll, körüljárja a templomot, sorra leborul a kapuk előtt és megcsókolja őket, aztán visszaül a helyére. Mintha a mennyei udvartartást képeznék le itt lenn a földön.

A Tana-tótól nyugatra, Qwara tartományban élt egyszer egy gyönyörű lány, akinek szépsége és okossága minden képzeletet felülmúlt, annyira, hogy eredeti neve – Welete Giyorgis – helyett mindenki csak a „Mentewab” – „ó, milyen gyönyörű!” – néven emlegette. Híre eljutott a császár fülébe, aki látni akarta őt. Amint megpillantotta, mindjárt belészeretett, és elvette feleségül. Gondarban, a száz évvel korábban Fasilidas császár által alapított Fasil Ghebbi királyi erődben külön palotát is építtetett számára. Itt szülte meg 1723-ban fiát, aki apja, Bakassa császár korai halála után, 1730-ban lépett trónra II. Iyasu néven. A kiskorú császárral együtt Mentewabot is társcsászárrá koronázták. Előtte egyetlen nő sem jutott ilyen magas rangra Etiópiában, s ő valóban nagy hatalmat épített ki magának. A császárnő szeretőjéül fogadta férje fiatal unokaöccsét, Iyasu herceget, akitől három lánya született. A herceg 1742-ben halt meg, a Tana-tó környékén zuhant le egy szikláról: állítólag II. Iyasu császár ölette meg, aki szégyellte, hogy anyja szeretőt tart. 1755-ben a fiatal császár is meghalt – egyesek szerint Iyasu herceg húga mérgeztette meg –, s halála után özvegye, Wubit követelte magának és kiskorú fiának, Iyoas császárnak ugyanazt a hatalmat, amit Mentewab gyakorolt addig. A két uralkodónő konfliktusa odáig fajult, hogy mindkettőjük behívta Gondarba rokonai, a qwara és az oromo nép hadseregét. A polgárháborúval fenyegető helyzetben Mentewab a nagy hatalmú és erőszakos Ras Mikael Sehul („Ravasz Mikael”) tigrayi kormányzót kérte fel közvetítésre. Ras Mikael a maga módján oldotta meg a helyzetet. Hadseregével bevonult Gondarba, kiverte onnan a két császárnő rokonait, majd megfojttatta Iyoas császárt, feleségül vette Mentewab egyik lányát, és császárrá koronáztatta magát. Ezzel kezdődött a Zemene Mesafint, a száz éven át tartó etiópiai polgárháború. Az összetört Mentewab a Gondar mellett általa alapított Kuskuam erődjébe vonult vissza fia és unokája holttestével, ahol élete hátralévő részét töltötte.

Kuskuam palotája már kétszáz éve romokban áll. Csak Mária-templomát őrizték meg épségben. Az is csak reggel van nyitva egy órára, a később érkező zarándokok a kapuja előtt imádkoznak. A romok között birka legel, az erőd kapujában fehér ruhás zarándok énekel hosszú, monoton dallamot. A múzeumnak berendezett kicsi szoba sarkában – memento mori – koporsóban, üveg alatt őrzik a császárnő, fia és unokája csontjait.

Fasilidas császár erődjében 1936-ban az olasz megszállók rendezték be katonai központjukat, miáltal 1941-ben az etiópokkal szövetséges brit hadsereg a paloták nagy részét szétbombázta.

Hát ilyen balladák teremnek az etióp felföldön.

Fasilidas császár palotája – a prospektusok szerint „az etióp Camelot” – a gondari erődben

Mentewab császárnő mint alapító fekszik Mária lábánál a Tana-tavi Nerga Selassie-templomban, 1748

A Simien-hegység „Afrika Teteje”. Hatalmas bazalt fennsíkjába az elmúlt hetvenöt millió év alatt azok a folyók vájtak kanyonokat és alakítottak ki megdöbbentő sziklaformációkat, amelyek a Nílust is táplálták. A világ egyik legváltozatosabb, legizgalmasabb hegyvidéke, minden kanyarban lenyűgöző panorámákkal.

Debark városkából indulunk fel a hegységbe. Belépődíjat kell fizetnünk, dzsippel visznek, minden dzsipben egy-egy fegyveres őr, aki végig kísér minket a hegyi úton. Öt-hat nyugati turista teljes felszereléssel zsíros és könnyű zsákmány a néptelen hegyvidéken. Míg egy dzsipre való utazó össze nem gyűlik, a pénteki állatvásárban őgyelgünk. Rövid az idő, nem tudunk úgy szóba állni a helyiekkel, az állatok áráról érdeklődni, mint Örményországban.

Odafenn másfajta állatok várnak. A platót, amelyen kiszállunk, mint a legelő csorda, sűrűn borítják a gelada babuinok. Kis csoportokban – egy-két anya és gyermekeik – kaparják ki a fűcsomókat, eszik a gyöktörzseket. A nyájra néhány nagy termetű hím vigyáz. Az embertől nem félnek, nyugodtan közéjük lehet menni, fényképezni. A kölykök még gyanakodva ugrálnak szanaszét, az anyák csillapítják őket, magyarázzák nekik, hogy az ember soha nem tesz rosszat. Később ibex-antilopokkal is találkozunk, azok sem félnek tőlünk.

Háromezerkilencszáz méteren járunk, a harmadik napra négyezerkétszázra fogunk felmenni, Etiópia legmagasabb hegye, a Ras Dashan (4533) tövébe. Ösvényünk a fennsík peremén kanyarog, sok száz méter mélységbe, sok kilométer távolságba látunk, újabb és újabb hegycsúcsok és sziklavonulatok aranybarna tengerére. Ősszel, az esős évszak után mindez ragyogó zöld lesz majd. Varjak keringenek körülöttünk bolygó-pontossággal, egy távolabbi körpályán pedig keselyűk, talán a kidőlő túrázókban reménykedve.

„Etiópia útjain utazni fáradságos és gyakran kockázatos dolog. Száraz időben a gépkocsi csúszkál a meredek sziklafalba vájt keskeny, sóderes úton – az út több száz méter mély szakadék szélén vezet. Esős időben a hegyi utak egyáltalán nem járhatóak. A síkságokat átszelő utak viszont sártengerré alakulnak, amelybe több napra is el lehet süllyedni.” (Ryszard Kapuściński: „Lalibela 1975,” az Ében esszékötetből)

Kapuściński óta némileg javult a helyzet. A hegyi utakat szélesítették, az országos főutak nagy részét leaszfaltozták. Ma már nemcsak alkalmi teherautóval, hanem rendszeres buszjárattal is eljuthatunk A-ból B-be. A közlekedés azonban nem lett sokkal gyorsabb. Gondarból a lalibelai kolostorvidékre ma is 10-12 órába kerül megtenni a 350 kilométeres utat. A buszok ezért déltájban megállnak egy-egy köztes „buszpályaudvaron”, ahol az utasok megebédelhetnek és bevásárolhatnak. Nemcsak snacket és vizet az útra, hanem mindent, ami otthonra kell: nagy zsák lisztet, élő tyúkot, szerszámokat, vetőmagot. A délidei buszpályaudvarokat ezért, bármilyen kicsi, istenhátamögötti helyen vannak is, nagy piac veszi körbe, ahol mindenféle áru, szolgáltatás és népség megtalálható. A henteseknél nemcsak fél kecskéket és marhákat lehet kapni, hanem azonnal fel is kockázzák és kisütik a húst tibsnek, fűszeres grillhúsnak, amelyet agyagból készült parazsas melegítő edényben szolgálnak fel. Asztalunkhoz eleven, okos kisfiú ül, kis faluból jött Lalibelába tanulni, állatorvos szeretne lenni. Meghívatja magát egy Colára, majd gyűjtőívet nyom elénk: tankönyvekre gyűjt pénzt az iskola megbízásából.

„Egyszer csak Tadesse elkapja a kezemet. Azt hittem, kérni akar valamit, de nem. Azért fogott meg, nehogy szakadékba zuhanjak. Ekkor vettem észre, hogy olyan helyen állok, ahonnan látni lehet mélyen alattam egy sziklába vájt templomot. Valójában egy háromemeletes tömb volt, amelyet egy nagy hegy belsejébe vájtak. Mögötte, ugyanabba a hegybe egy kívülről nem látható, következő templomot vájtak, majd még egyet és még egyet. Összesen tizenegy hatalmas templomot. Ezt az egyedülálló építészeti együttest az amharák királya, Szent Lalibela építtette a XII. században, az amharák pedig kopt keresztények voltak, s ma is azok. Van itt Szűz Máriáról, a Világ Megváltójáról, a Szent Keresztről, Szent Györgyről, Márkról és Gábrielről elnevezett templom, és földalatti alagutak kötik össze őket.

– Look, sir! – mondta Tadesse, és lemutatott a Világ Megváltójáról elnevezett templom előterére. De magam is észrevettem a látványosságot korábban. Jó tizenöt méterre alattunk a templom előterében és a templomlépcsőkön nyomorék koldusok hada gomolygott. Lehet, hogy a gomolyog szó nem a legszerencsésebb, de ez adja vissza leginkább azt a látványt. Azok az emberek ott lenn összepréselődtek, nyomorék végtagjaik, kéz- és lábcsonkjaik, mankóik úgy összegabalyodtak, hogy egyetlen hatalmas, csúszó, mászó teremtménnyé váltak, amelyből, mint holmi csápok, kezek tucatjai nyúltak a magasba, ahol pedig nem voltak kezek, a teremtmény kinyitotta és fölfelé tárta száját arra várva, hogy dobjanak bele valamit. S ahogyan egyik templomtól a másikig haladtunk, odalenn mászott utánunk az az összegabalyodott, jajgató, haldokló lény, amelyről egyre-másra szakadtak le a már mozdulatlan, a többiek által eldobott részek.

Régóta nem jártak már itt zarándokok, akik egykor adományokat dobáltak lefelé, másfelől a sziklás szakadékokból a nyomorékok nem tudtak kivergődni.

– Have you seen, sir? – kérdezte Tadesse, amikor már visszafelé mentünk a faluba. S mondta ezt olyan hangsúllyal, mintha úgy ítélné meg, hogy ezt az egyet mindenképpen látnom kellett.”

(Ryszard Kapuściński: „Lalibela 1975”, az Ében esszékötetből)

Kapuściński óta ez is megváltozott. A tizenegy sziklába vágott, fenséges templom még megvan. Előttük és bennük azonban nem koldusok és nyomorékok gomolyognak többé, hanem fehér vagy sárga ruhás zarándokok sokasága. Imádkoznak, elmélkednek, csöndben ülnek, éppúgy magukba vonulnak vissza, mint a templomok a szikla belsejébe. S ha a templomok nem tanúskodnának eléggé a kereszténység peremvidékén, muszlim ellenségek között kétezer éven át túlélő etióp egyház erejéről, hát tanúskodik róla a zarándokok lassan áramló tömege és csöndes összeszedettsége. Ezt az egyet valóban mindenképpen látnunk kellett.

A kolostorokon túl a régi falu hagyományos kör alaprajzú házai állnak, amelyeket a világörökségi környezet miatt szépen restauráltak. Az egyik előtt kis asztal, körülötte tucatnyi diák az etióp nyelvű Szentírást recitálva tanul olvasni, mint a háború előtti kelet-európai egyházi iskolákban és jesivákban. Tanítójuk a ház falára kifüggesztett, kecskebőrre festett ikonokat árulja.


A lalibelai vallási iskola diákjai recitálnak. Lloyd Dunn felvétele, 2019. február 12.

A kolostoregyüttes másik oldalán modern bádogváros jött létre, ez Lalibela elevenebbik arca. A kettő között vezető úton reggeltől jönnek-mennek az emberek, templomba, miséről, boltba, árut szállítanak, vagy csak megmutatják magukat a többieknek. Mindannyian elegáns tartással, szép ruhában. Leülünk egy kávézóba, néhány lépcsővel az utca szintje alatt, onnan figyelem és fotózom az utcán mint kifutón zajló divatbemutatót.

Kapuściński idejében Lalibelából Addisz-Abebába a hétszáz kilométeres út teherautóval két napig tartott. Tudván, hogy a jobb utak ellenére a buszok nem gyorsultak fel lényegesen, már Lalibelába érkezve megkérdezem a buszpályaudvaron, hány óra az út, mikorra vegyünk jegyet. A bennfentest játszó fiatal pályaudvari felügyelő azt mondja, reggel hatkor indul és délután ötre van ott. Ez igen. Mégiscsak ment a világ elébb. Jegyet azonban csak az előző nap lehet rá kapni, mert akkor hozzák meg az aktuális jegytömböt az addisz-abebai járattal. Mindenképpen előjegyzek két jegyet. A felügyelő a következő napokban többször is felhív, vagy ha barátaival arra jár, megáll a szállodánk előtt, hogy bejelentse, meglesz a jegy, illetve hogy mutassa, neki európai kapcsolatai vannak. Végül meg is lesz, fejenként kb. 10 eurós áron. Már reggel ötkor a busznál vagyunk, ami fontos is, különben nem kapnánk ülőhelyet. Az utasok hatalmas készletekkel indulnak a fővárosba, ahol köztudomásúlag nincs mit enni: nagy liszteszsákokkal, zöldséges kosarakkal, élő tyúkokkal.

A busz lassan halad, de hogy mennyire lassan, arra csak akkor döbbenünk rá, mikor délután 4-kor érünk Dessie-be, a legnagyobb városba az úton. Ez csupán 300 km-re van Lalibelától, még 400 van hátra Addisz-Abebáig. „Hánykor érünk oda?” kérdezem a sofőrt. „Reggel négyre”, mond egy újabb időpontot, de most már azt hiszem, ezeket csak találomra mondják, nem számolják ki, és nem vállalnak érte felelősséget. Repülőnk hajnali négykor indul, muszáj ott lennünk legalább kettőre. Bevállaljuk a kockázatot, egy kávézónál leszállunk, és tudakozódni kezdünk taxi után, amely időben elvinne az addisz-abebai reptérre. A pincérnő felhív valakit, aki mindjárt itt lesz és megszervezi. Alacsony, simlis kinézetű muszlim üzletember érkezik dzsippel. Megtudakolja a paramétereket, és őrült telefonálásba kezd. Negyedóra múlva azt mondja, van egy taxis, aki elvinne 8000 birrért, azaz kb. 250 euróért. „Nem lehetne 6000?” kérdezem, nem mintha kifizethetetlen lenne az ár, hanem inkább hogy ne menjen majd még feljebb. Megállapodunk 7500-ban. Elmegyünk a bankba váltani. Miközben a pénzt szedem elő, azt mondja, váltsak 8500-at, mert neki is kell 1000 birr (kb. 30 euro) közvetítői díj.

Megjön a taxi, megállapodunk vele, hogy nyolc óra alatt meg kell tennünk a 400 km-t. Elvállalja. De még majdnem egy órát Dessie-ben keringünk, részben a bróker üzleti ügyeit intézzük, részben tankolni akarunk, de a városban nincs benzin. Helyről helyre járunk, végül egy kútnál, ahol csak utalványra lehetne tankolni, sofőrünk fekete áron kap egy tele tankot. Ekkor még hosszas alkudozás kezdődik, hogy mennyit fizessük előre, mert persze az egészet szeretnék megkapni ott helyben. Megállapodunk, hogy a felét kifizetjük most, a másikat érkezéskor.

Útnak indulunk, már amennyiben ez útnak nevezhető. Sok az aszfaltozatlan szakasz, a veszélyes hegyi út. Sofőrünk nem szokott az esti vezetéshez, újra meg újra elfárad, energiaitalokat vásárol. Végül átveszem tőle a volánt, hosszan én vezetek, de nem tud aludni, reszket az autójáért. Amikor éjfélkor visszaveszi, még 140 km van hátra. De nem fogja fel, hogy ez azt jelenti, hogy legalább 70-nel kellene mennie, hogy 2-re ott legyünk. Vánszorgunk az etióp éjszakában, időnként sürgetjük őt. Végül fél háromra érünk a reptérre, még időben a beszálláshoz. Kifizetjük a megállapodott összeg másik felét is, ám ő simlis mosollyal feltartja a kezét. „Nem addig a’! Még a benzinhez is hozzá kellene járuljanak, hát hallották, így feketén drágább volt.” „Az a maga baja”, mondom, és a motorháztetőre teszem a pénzt.

Ezzel az állatorvosi ló történettel búcsúzik tőlünk Etiópia.