Nagycsütörtök az azori Hét Városban

A Hétváros vulkáni krátere kettős lagunájával: a közelebbi a Laguna Verde, a távolabbi a Laguna Azul, a Cerrado das Freirasról nézve.

Kis híján Európa legnyugatibb plébániáján vagyunk. Ez a cím a São José templomot illeti meg a Fajã Grande freguesíájában, az azori Isla de Floresen – természetesen ha előtte elfogadjuk, hogy a sziget Európában van, annak ellenére, hogy az amerikai kontinentális táblán fekszik. Most azonban csak az Isla de San Miguel legnyugatibb plébániáján vagyunk, félúton az öreg kontinens Finis Terraeje és az Újvilág partja között. Egészen pontosan San Nicolás templomában, amelyet a 19. században emeltek egy különlegesen szép vulkáni kráter partján, amely a nagy tömeget sugalló Sete Cidades (Hét Város) nevet viseli, noha város nincs itt egy se, és ember is kevés. A név a legendás Isla de las Siete Ciudadesből (A Hét Város szigete) ered, amelyre soha nem találtak rá, de századokon át elevenen élt az Atlanti-óceán térképészeinek, tengerészeinek és felfedezőinek fantáziájában és munkáiban, s századokon át számtalan beszámoló született róla.


Az Azori-szigetekre tett bármely látogatás, a mindenütt jelenlévő tengerrel és a kemény földrajzi körülményekkel, óhatatlanul felidézi a bálnák és bálnavadászok világát. A férfiak és nők között, akik ezen a nagycsütörtökön összegyűltek San Nicolás templomában, nem sok lehetett, akinek egyik vagy másik felmenője ne a bálnavadászatból élt volna. Éppennyire biztos, hogy mindegyiknek volt Amerikába emigrált rokona is. A két dolog itt együtt járt, a „dar el salto”, „nekiugorni” fordulattal utaltak arra, hogy az ember éjjel, titokban felkérezkedik egy észak-amerikai bálnavadászhajóra, hogy így jusson munkához, és főleg így kerülje el a kötelező katonai szolgálatot. Az új életre vágyó férfiak, amikor tudták, hogy a közelben horgonyoz egy amerikai bálnavadászhajó, tüzet gyújtottak a partvidéki sziklákon, s a kapitány többnyire csónakot küldött értük. Az azori bálnavadászok – vagy ahogy Nantucketben és New Bedfordban ismerték őket, a Nyugati Szigetek lakói – még a Moby Dickben is jelen vannak.


José Pecheco, Luís Silva: Canção de despedida (Búcsúdal). A Chants des baleiniers portugais de Faial, Açores (Az azori Faial portugál bálnavadászainak dalai, 1958) albumról

A bálnavadászat 1756-ban, az első új-angliai bálnavadászhajóval érkezett el a szigetre. 1880-ban a New Bedford-i flotta 3896 bálnavadászának egyharmada származott az Azori-szigetekről. Ekkoriban már a szigeteken is kialakulóban volt egy saját helyi flotta és helyi feldolgozóipar. Ez mindig gyenge, szinte kézműves jellegű maradt, mert sosem volt elég tőke rá, hogy felvegyék a versenyt a mélytengeri amerikai vadászhajókkal. A bálnavadászat csak az 1951-et követő néhány évben ért el jelentős ipari szintet (ebben az évben 751 bálnát ejtettek el és 16 ezer hordó olajat állítottak elő). A Vulcão dos Capelinhos 1957-es kitörése és az ezt követő tömeges emigráció után azonban az iparág is gyors hanyatlásnak indult, míg 1987 augusztus 21-én végleg le nem zárult. Ezen a napon ejtette el egy kis társaság az utolsó, 15 méteres leviatánt, amelyet az Isla de Picón dolgoztak fel. Egy következő bejegyzésben írunk még róla. Nagyon kevés öreg bálnavadász él még a szigeten, többnyire szótlan emberek, egy olyan életforma tanúi, amely sok máshoz hasonlóan feledésre van ítélve.