Újra elmégy. Az Idjassi (2005) grúz népzenei albumról
Június vége van. A 2900 méter magas Abano-hágón csak nemrég olvadt el a hó, a rétegesen elszíneződött hófalak mint erezett ásványok metszetei magasodnak az út mellett. Ez a Kaukázus vízválasztója, innen már északra futnak a folyók, a tusheti völgyön át a határon túli Dagesztánba. Alattunk már zöldek a tusheti hegyek. A hágótól még látszanak rajtuk túl a csecsen határhegység, a Pirikita havas gerincei, amelyek fokozatosan süllyednek el, s csak Tushetiben tűnnek fel ismét látványosan.
Tusheti és az Alazani-völgy a Nagy-Kaukázus északi és déli oldalán. A csak terepjáróval vagy gyalog járható hetven kilométeres út Pshaveliből vezet fel az Abano-hágón át Omalóba. A beillesztett kis Grúzia-térképen Tusheti pirossal jelölve. (Nagyíts!)
Napok óta esik, a tusheti völgy előtt a folyóba csúszott a hegyoldal, elzárta az utat. Magányos bulldózer igyekszik elkotorni a sárlavinát, az egyenlőtlen küzdelem szemmel láthatólag még napokig fog tartani. Néhány száz métert a mozgó föld tetején kell gyalogolnunk, hogy átszálljunk a tusheti falvakból elénk küldött terepjárókba. Még néhány magányos szirt, néhány folyókanyarulat még alattunk, és magasan fönn a hegyoldalban feltűnik az első magányos falu. Ushguli, Xinaliq, Masule után ismét a világ egyik tetején vagyunk.
Tusheti a mai Grúzia második legmagasabb lakott hegyvidéke az északnyugati Szvaneti után, de jóval elzártabb annál. Egyetlen út vezet fel ide, az imént megtett hetven kilométeres földút, amely a hágókat borító hó miatt csak június eleje és szeptember vége között járható. Ilyenkor a táj kizöldül, s a növények látványosan virágba borulnak, hogy kihasználják a rövid nyarat. Ilyenkor jönnek fel Tusheti lakói is délről, az Alazani folyó melletti falvaikból, ahová az elmúlt évtizedekben nagyrészt leköltöztek, hogy kijavítsák házaikat, átvegyék a juhokat és teheneket attól a néhány öregembertől, aki télen az egész falu állataira gondot visel, s szállást adjanak a turistáknak, akik ha nem is tömegesen, de egyre bátrabban tűnnek fel Grúziának ezen az archaikus vidékén is.
Tusheti szerelmes dal. Az Idjassi (2005) albumról
Tusheti lakói nagyobbrészt régi grúz nyelvjárást beszélő kaheti grúzok, akik saját hagyományuk szerint a kereszténység felvétele elől menekültek fel ide északra még valamikor a 4-5. században. Másfelől pedig a csecsenekkel és ingusokkal rokon nyelvű bats törzs, akik az iszlám felvétele elől menekültek át a hegyeken ide délre a 16. században. Ma névleg mindkét nép orthodox keresztény, de az első templom csak nemrég nyílt meg a völgyben, és nagyon elevenen élnek még a kereszténység előtti animista vallási hagyományok. A lakott helyek határát kosszarvas oszlopok jelölik, és a falvak környékén körbekerített rétek vannak, ahová a férfiak gyűlnek össze termékenység-szertartásra. Nyáron a kisgyerekek feladata, hogy a rét mellett játszva figyelmeztessék a turistanőket, ne lépjenek be a szent területre, mert a nők jelenléte megtöri annak erejét.
A völgy központi faluja Omalo, szeres település, évszázados tanyák laza együttese az öttornyú Keselo vára körül. A vár, amely a völgy minden pontjáról nézve impozánsan emelkedik a magasba a dagesztáni határhegység fehér gerince alatt, még a mongolok ostromának is ellenállt.
Omalótól a Pirikita-Alazani folyó völgyében nyugatra jó tizenöt kilométer, terepjáróval egy óra Tusheti másik központja, a középkori Dartlo falu. A falu fölött emelkedik a 4300 méter magas Dartlo-hegy, amelynek csúcsán a csecsen, dagesztáni és grúz hármas határ találkozik, s amelynek hágóin át a dagesztáni rablók évszázadokon át betörtek Grúziába. Ellenük építették a várat, s Dartlo házainak erődtornyait, amelyek azonban nem Szvaneti egyenes falú grúz tornyaira hasonlítanak, hanem az ellenség stílusát, a Kaukázus északi oldalán épült, felfelé keskenyedő, kúpos tetejű csecsen és ingus erődtornyok szerkezetét veszik át. A falu mellett, szigorúan a patakon túl, hogy a holtak ne vegyüljenek az élőkkel, temető fekszik, amelyben a sírokat ősi kaukázusi szokás szerint csak egy-egy felirat nélküli kő jelöli. A házakat szépen állítják helyre, sőt ízléses kocsmát is építettek régi tusheti stílusban. A völgyekbe leköltözött tushetiek, noha csak a nyarat töltik itt, szemmel láthatólag ősi falujukat tekintik valódi otthonuknak.
Jövő nyáron újra vezetünk csoportot Tushetibe és a környező grúz vidékekre. Aki szívesen jönne velünk, írjon a wang@studiolum.com címre!
5 megjegyzés:
Álomszép táj, csodálatos felvételek...a színek, a domborzat kontrasztja, a lankák bársonya... Már nem először, az a benyomásom, hogy szebb, mint a valóságban. Olyan értelemben persze igaz is, hogy ez a te látásmódod, Tamás, te láttatod így, s nyilván másvalaki mást lát vagy nem lát.
S ha nem szakmai titok – ezeket a beszámolókat feljegyzések alapján vagy emlékezetből írod meg?
Igen, hát művészettörténészként ezt a két dolgot tanultam és gyakorolom évtizedek óta: láttatni és elmondani. És mind a látványban, mind a róla való beszédben, amennyire tudom, a lényeget megragadni és megmutatni. Végül is ezért jöttök velem, nem? ;)
Útközben esténként igyekszem rövid benyomás-naplót írni, ami olykor nem megy, akár idő akár egyéb híján (pl. Tushetiben nem volt áram, és én már csak gépbe írok szívesen). De néhány hónapig még így is, úgy is eleven az emlékezet, részletekbe menően is, azért igyekszem gyorsan megírni. És a fotók is támogatják az elbeszélést, mert rájuk nézve felelevenedik a fénykép készítésének minden részlete.
Én a történetekért :)
mármint úgy érted, azért jönnél? ;) azokból van ott bőven! házigazdánk és terepjáró-sofőrünk – mint a vendégház belseje is mutatja – amatőr helytörténész, menet közben ontja a helyi történeteket kétezer év távlatában.
Így van, illetve én általánosságban értettem ezt utazásügyben :)
Megjegyzés küldése