Joane Sabanisdze: „Szent Abo vértanúsága”

A Metekhi-templom Tbilisziben, balra, a híd lábánál a Szent Abo-templommal

„Fogadjátok, Krisztus barátai és a mártírok tisztelői, a szent vértanúnak és Krisztus harcosának emez örömteli történetét, hogy miként koronázta őt Krisztus tisztességgel és dicsőséggel” [Shurgaia 2003: 231]

„Január havában, a hetedik napon.” Ezzel a pontos időmegjelöléssel kezdődik Joane Sabanisdze szövege – a szerzőről keveset tudunk, talán a 8-9. század fordulóján élt klerikus vagy világi írástudó –, amelyet Samoel, Kartli katholikosza számára készített 786 és 790 között, és „Szent Abónak, Krisztus szentjének és boldog vértanújának” ajánlott, akit „a szaracénok öltek meg Kartliban, Tiflisz városában, 846 [a valóságban 786] január 6-án.” A szent vértanú, Abo Tbileli (azaz Tbiliszi Szent Abo, grúz nyelven აბო თბილელი), Tbiliszi védőszentje ünnepét január 8-án, az orthodox karácsonyt követő napon ünnepli a grúz egyház, a liturgikus gyakorlatnak megfelelően, amely szerint a szentek ünnepei nem eshetnek egybe az Úr tizenkét ünnepnapjával, hanem egy nappal utána kell következzenek. Az Abónak szentelt templom a Metekhi-szikla alatt, a Mt’k’vari, avagy Kura folyó partján, az Avlabari-híd lábánál áll.

A Szent Abo-templom apszisa

1. A keresztény Grúzia

A Kis- és Nagy-Kaukázus között húzódó Grúziát földrajzi fekvése régtől fogva folyosóvá tette, számtalan út találkozásává. Nem egyszerűen átjáróházzá, hanem olyan régióvá, amely mindig is sokféle hatást fogadott be és alakított át. Sok helyről származó történelmi, politikai, társadalmi és vallási irányzatok találkoztak egyes területein. Olyan vidék ez tehát, amelynek erőssége a találkozásokból és a kapcsolatokból fakad.

Ebben a korban még nem létezett a jelenlegihez hasonló grúz politikai egység, ahogy a környező országokban sem, de a ránk maradt leírásokból már világosan kirajzolódik az egyes vidékek saját arculata. Nem eleve adott, hanem folyamatosan alakuló és újjáalakuló identitás ez. Részben a földrajzi helyzetnek, de nem csak annak köszönhetően.

Kápolna a Szent Abo-templom udvarán, a Mt’k’vari folyó partján

Kétségtelen, hogy az egyház, a nyelv és az ábécé nagy szerepet játszottak a grúz identitás megalkotásában. A grúz egyház a maga autokefália-igényével már Ioane Sabanisdze krónikájában is jelentős tényező a keresztény hiten alapuló nemzeti öntudat kialakításában.

„Lám, nemcsak a görögök nyerték el ezt a hitet Istentől, hanem mi, e távoli ország lakói is, amint az Úr mondja és tanúsítja: „Sokan érkeznek majd keletről és nyugatról, s letelepszenek Ábrahámmal és Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában.” (Mt 8,11). Íme, Kartli is birtokolja már a hitet, és a Szentek Anyjának hívják. Egyesek közülük itt éltek, mások idegenekként jöttek ide messzi földről különböző korokban, s itt bizonyultak szentnek Jézus Krisztus, a mi Urunk által, akié a dicséret és a dicsőség mindörökké ámen.” [2003: 215]

A régi történelem vége, az új kezdete Kartli grúz lakói számára. És ezt az újat Szent Abo vértanúsága alapozza meg.

Krisztus ikonja a Szent Abo-kápolna előtt

2. Az arab hódítás

A 6-8. század nagy politikai változások kora Kartli és az egész Közel-Kelet számára. A perzsa és bizánci birodalom megroggyan az arabok csapásai alatt. A változások súlyosan érintik Kartlit, intézményeit, egyházát és templomait is, akárcsak a szomszédos Örményországot. Az arabok először, 640-643 között csupán rövid rablóhadjáratokra vállalkoznak, aztán a 8. századtól kezdve megszilárdítják hatalmukat.

654-ben az arabok ibn Maslamah vezetésével megverik Maurianus császár seregét, majd bevonulnak Kartliba. A békeszerződés, a „Kitāb Ṣulḥ”, azaz „a megegyezés könyve” szerint

„…a grúzok nem helyezhetik magukat az āʿdaʿ Āllah, „Isten ellenségei” védelme alá. Az arabok biztosítják a vallásgyakorlás szabadságát, ám elfogadnak bármely keresztényt, aki fel akarja venni az iszlámot. Más szóval, a grúzok ḏimmīk, „védettek” lesznek, az arab állam által elismert társadalom tagjai.
A szerződés arra utal, hogy a kalifátus legfőbb célja nem a környező népek iszlám hitre térítése volt, hanem a hitetlenek újabb és újabb földjeinek és országainak elfoglalása. Ebből a szempontból a vallásszabadságnak fontos gazdasági jelentősége volt mindkét fél számára: a keresztényeknek pénzügyi tehertételt, az araboknak biztos bevételt jelentett.” [2003: 97-99]

A szerződés csak néhány évig volt érvényben. A politika fordulatai, az arabok újabb betörései és a kazárok megjelenése tovább bonyolították a helyzetetet. A kis grúz királyságoknak esélyük sem volt szembeszállni az arab hatalommal.

750-től, az Abbaszidák felemelkedésével a kaukázusi és keresztény népek helyzete még nehezebbé vált, s az arab uralom még elviselhetetlenebbé. Megkezdődött a keresztények üldözése:

„Még azokat is megalázták, akik áttértek az iszlámra. Olyan viselkedésre kényszerítették őket, hogy nyilvánvaló legyen: noha ők is a próféta hitét vallják, mindazonáltal továbbra is szolgák és legyőzöttek maradtak, minthogy nem tartoznak az arabok népéhez.”

A tbiliszi emirátus 750-ben, alapításakor, és száz évvel később. Putzger historischer Weltatlas, 2005. Az „Emirat von Tiflis” cikkből.

3. Abo megtérése

Ez tehát az a kor, amelyben Szent Abo története játszódik. Kartliban vagyunk, egészen pontosan Tifliszben (Tbilisziben), amilyennek a hagiográfus Ioane Sabanisdze leírja. Tragikus kor, s mégis e szörnyűségek közepette nyilvánul meg az epifánia.

„[…] Elnyomóink, evilág fejedelmei (1Kor 2,6) […] sokféle módon próbáltak letéríteni minket az igazság útjáról, hogy eláruljunk Krisztus Evangéliumát; minket, akik a világ peremén élünk, s akik már több mint ötszáz éve beléptünk a hit fényébe a kegyelem szent keresztsége által. […] Minket, akik hűek maradtunk, erővel rabszolgaságra vetettek, s megkötöztek a nyomorúság és szegénység kötelékeivel […] a félelem kicsivé tett minket (Dn 3,37) és megráztak bennünket, mint az erős szél a nádat. Ámde Krisztus szeretete és félelme által kitartottunk szülőföldünk hagyományainak ösvényén, elviseltünk minden bajt, s nem szakadtunk el Isten egyszülött Fiától. Ilyen idők közepette tűnt fel a szent mártír az ő nagyságával.” [2003: 199-200]

Ioan Sabanisdze így mutatja be Szent Abo Tbileli alakját:

„Ábrahám fiai közül való volt, a szaracénok törzséhez tartozott, Izmael fiai közé. Nem idegen magból volt tehát, s nem is idegen ágyastól született, hanem teljesen arab volt, apja és anyja révén is. Szülei és testvérei a babilóniai Bagdad városában éltek. Ifjú volt, tizennyolc, vagy talán tizenhét éves.
Nersze herceg szolgálatába állt, s el akarta kísérni őt. Mesterséghez is értett: kiválóan készített kenőcsöket, s jártas volt a szaracénok, az abramiták, a Hágártól született Izmael fiainak könyveiben.” [2003: 217-8]

Szent Abo karddal, vértanúsága jelképével. 18. századi miniatúra

Szent Abo megtérése, akárcsak Ábrahámé, Szent Pálé, vagy a grúz történelemben Szent Ninóé és Mirian királyé, Isten közvetlen meghívásából fakadt. A vágy tehát, hogy útra keljen Kartliba, „a Szentek Anyjába” Nersze kartli fejedelem kíséretében, aki három évi bagdadi fogság után tért vissza országába, nem a saját ötlete volt, hanem Isten útmutatása.

„[…] Erényességéért az egész nép megszerette őt. Megtanult írni és olvasni grúz nyelven, s könnyedséggel beszélte azt.
Ezután nagy buzgalommal látott neki a Régi és Új szövetség szent írásainak tanulmányozásához, mert az Úr bölcsességet adott neki. Szorgalmasan járt a szent templomokba, hogy meghallgassa a szent Evangélium, a prófétai és az apostoli levelek felolvasását, s mélyrehatóan tanulmányozta és faggatta a hit mestereit. Ha valaki vitába szállt e tanításokkal, az csak tudásának még nagyobb elmélyülését eredményezte. Így tökéletesedett a tanításban, amelyet Krisztus adott az Ő Szent Katolikus Egyházának. […]
Ekkor megtagadta Mohamed tanítását, felhagyott az imádságnak szülőföldjén szokásos módjával, s szíve teljes szeretetét Krisztusnak szentelte, híven az Ő szavaihoz: a kevélyek, akik nem törvényed szerint élnek” (Zsolt 119:85).

Szt. Abo modern ikonja

Megkeresztelkedése után hosszú útra indul, amelynek során eljut Abháziába, „három hónapig gyalogolva éjjel és nappal”. Amikor Abházia fejedelme megtudja, hogy Abo felvette a kereszténységet, „ő és népe nagyon örvendeztek rajta”. Ő pedig az abházok színe előtt köszönetet mondott Istennek, amiért „olyan népre talált, amely eltelt Krisztus hitével, s határaikon belül egyetlen hitetlen sem lakik”. [2003: 224]

Abházia fejedelme felajánlja Abónak, hogy maradjon országában, s ne térjen vissza Tifliszbe, ahol a szaracénok megölhetik a kereszténységre való áttérése miatt. Abo azonban úgy dönt, hogy visszatér, és az igehirdetésnek szenteli magát:

„Ne tarts hát vissza, Isten szolgája! […] Most arra kérlek, engedj utamra, hogy nyíltan megvallhassam kereszténységemet azok előtt, akik gyűlölik Krisztust: lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek (Mt 5, 15). Így világítson a ti világosságotok az emberek előtt. (Mt 5, 16) S én vajon miért rejteném el a fényt, amellyel Krisztus megvilágosított engem?” [2003: 203]

A szent mártír Abo Tbileli. Vallásos kiadvány, 1899. A háttérben a Metekhi-templom

4. Szent Abo vértanúsága

Az alábbiakban részletesen idézzük Ioane Sabanisdze beszámolóját Szent Abo mártírhaláláról, Gaga Shurgaia fordítása alapján (Martirio di Abo, szerk. Gaga Shurgaia, in: La spiritualità georgiana. Ioane Sabanisdze, Studium, Róma, 2003).

„A mi urunk Jézus Krisztus uralkodása alatt és kínszenvedésének és feltámadásának 846. évében [786-ban], amikor a keresztények fölött Konstantin, Leó fia uralkodott Konstantinápoly nagy városában, a szaracénok fölött pedig Mózes emír al-muʿminīn, Mahdī fia, Kartliban Samoel volt a katholikosz, az uralkodó fejedelem pedig St’epanoz, Gurgen fia. A világ teremtésének 6389. évében, január hónap hatodikán, a Teofánia ünnepén Tiflisz városában tanúi voltunk a szent és boldog Abo mártír dicsőséges küzdelmének és halálának, amely a következőképpen történt, ahogy elbeszélem.
Az elmondottak előtt korábban már elfogták Krisztus e boldog vértanúját, s miután a bíró elé vitték, aki Tiflisz városának emírje volt, börtönbe vetették, mert tanúságot tett Krisztusról. Mindazonáltal néhány nap múltán St’epanoz, Kartli uralkodó fejedelme közbenjárt érte, s elérte, hogy kiengedjék a börtönből.”

Ellenségei azonban az új emír elé járulnak, aki nem sokkal korábban érkezett Tifliszbe:

„Azt mondták neki: „Él ebben a városban egy szaracén ifjú, aki apostolunk, Mohamed hitében született, nevelkedett és tanult. Ez most semmibe veszi hitünket, s kereszténynek jelentette ki magát. Szabadon és minden félelem nélkül jár-kel a városban, és sokat közülünk a keresztény hitre indított. Parancsold meg hát, hogy fogják el, s büntessék meg és kínozzák meg, míg csak nem vallja ismét apostolunk, Mohamed hitét. Ha pedig így nem tesz, ölessék meg, hogy ne sokasodjon meg azok száma, akik szavainak köszönhetően követik őt.”

A muszlim inváziók idején Grúzia ikonjait és kincseit Szvaneti megközelíthetetlen völgyébe menekítették, amelynek kis középkori templomai ezért hihetetlen kincseket halmoztak fel az évszázadok során. Az alábbi ikonok Ushguliból valók. Fent: A Madonna Jézussal és Szent Barbarával, 9. sz.

Az emír maga elé hívatja, és megpróbálja rávenni, hogy hagyja el hitét. Abo azonban „emberek alkotta, babonákból fabrikált vallásnak” nevezi az iszlámot, „amelynek bölcsessége a mesékből fakad”, és hű marad a kereszténységhez.

„E vádak fülébe jutottak néhány kereszténynek is, akik azonnal Szent Abóhoz mentek, és azt mondták neki: „Jönnek érted, hogy letartóztassanak, megbüntessenek és megkínozzanak. És megpróbálták rávenni, hogy vonuljon vissza és rejtőzzék el. Ő azonban azt válaszolta neki: „Készen állok nemcsak a kínzásokra, de a halálra is Krisztusért.” És boldogan ment ki az utcára, minden félelem nélkül járva a város negyedeit. Érte jöttek akkor a bíró szolgái, elfogták a boldog Abót, és a bíró elé vezették.
A bíró azt mondta neki: „Mit hallok felőled? Nemzedékek óta véred szerint szaracén vagy, s most elhagytad atyáid hitét, elcsábítottak téged a keresztények? Szállj hát magadba, és imádkozz ama hit szerint, amelyre szüleid tanítottak.”
A boldog Abo azonban Krisztus hatalmával eltelve így válaszolt az emírnek: „Jól mondtad, valóban szaracén vagyok vérem szerint, szaracénnak születtem apám és anyám után, valóban Mohamed hitében neveltek, s aszerint éltem mindaddig, amíg a tudatlanság sötétjében jártam. Amikor azonban Isten megkönyörült rajtam – kiválasztva engem testvéreim és rokonaim közül, s megváltva engem Jézus Krisztus, az Ő Fia és az én Istenem által –, s megismertetett az igazsággal, akkor elhagytam azt a hitet, amelyben éltem, ezt az emberek alkotta, babonákból fabrikált vallást, amelynek bölcsessége a mesékből fakad, és bevezetést nyertem a Szentháromságnak Jézus Krisztus által elhozott igaz hitébe, amelyben meg is keresztelkedtem. Most már csak Őt imádom, mert egyedül Ő az igaz Isten. Immár keresztény vagyok, s nem rágalom, amit rólam mondanak.”
A bíró azt mondta neki: „Hagyd el ezt az őrültséget. S ha szegénységed miatt lettél kereszténnyé, íme, elhalmozlak adományokkal és gazdagsággal.”
A boldog Abo azt mondta neki: „Tartsd meg aranyadat és ezüstödet a te romlásodra! Én nem az emberek adományait keresem, mert birtokában vagyok Krisztus adományának, amely az élet koronája, s a mennyek romolhatatlan és örök gazdagsága.”
A bíró akkor megparancsolta, hogy verjék vas bilincsbe kezét-lábát, s zárják börtönbe.
Ám a boldog szent ennek csak örvendett, köszönetet mondott Istennek, s így szólt: „Köszönöm, ó Istenem, Uram, és megváltó Jézusom, hogy méltónak tartottál arra, hogy a Te szent nevedért elítéljenek és bebörtönözzenek.”
Mindez december hónap huszonhetedik napján, kedden történt, Krisztus apostolának, Szent István első diakónusnak, az első mártírnak és valamennyi mártír fejedelmének emlékünnepén.”

A sebastei negyven mártír ikonja, 12. sz.

A dátumoknak szimbolikus jelentőségük van a vértanúságtörténetben. Amiképpen Szent Abót december 27-én, Szent István, az első mártír napján börtönözték be, úgy január 6-án hal vértanúhalált a Mt’k’vari folyójánál, ugyanazon a napon, amikor Krisztus megkeresztelkedett a Jordán folyóban.

A boldog Abo ez idő alatt a börtönben volt, ahol böjtölt, és a zsoltárokat imádkozta szüntelenül éjjel és nappal. Sőt még jócselekedetekre is képes volt, minthogy eladta mindenét, s az árát a vele együtt bebörtönzött szegényeknek és éhezőknek adta. […] A szent kilenc napot töltött a börtönben, nap nap után böjtölve és hajnalig virrasztva, mígnem a kilencedik napon kijelentette mindazoknak, akikkel együtt volt bezárva, keresztényeknek és nem keresztényeknek: „Holnap lesz a nap, hogy elhagyom ezt a testet (Phil 1,23) és elérkezem az én Uramhoz és Istenemhez, Jézus Krisztushoz.”. Azért mondta ezt, mert Isten nyilatkoztatta ki neki.

Ekkor levetette ruháit, hogy eladják, és gyertyákat és tömjént vegyenek az árán, s ezt a város templomainak adományozta, hogy meggyújtsák érte. Kérte a papokat, imádkozzanak érte, hogy ne legyen híján a hitnek Krisztusban, és méltó legyen elszenvedni a mártírhalált Őérte. A szent ünnep [Vízkereszt, január 7.] előestéjén két nagy gyertyát fogott a kezébe, s börtöncellája közepén megállva ott virrasztott, anélkül, hogy leült volna, egészen hajnalig, míg el nem mondta valamennyi zsoltárt. A gyertyák a két kezére égtek, amelyek vas lánccal nyakához voltak kötve, s ő állva, mozdulatlanul recitálta: Szüntelenül az Úr van szemem előtt, meg nem ingok, hisz Ő áll a jobbomon (Zsolt 16,8) és az utána következőket.

Amikor felvirradt a tizedik nap, a Megváltó megkeresztelkedésének napja, azaz január hatodika, amely péntekre esett, a szent azt mondta: „Nagy nap ez a mai számomra, mert láthatom az én Uram, Jézus Krisztus kettős győzelmét. Ő ruháját levetve aláereszkedett a Jordán folyóba, hogy megkeresztelkedjék, s isteni hatalmával összetörte a vizek mélyén rejtőző sárkányok fejét (Zsolt 74,13). Ezért nekem is szabad letennem minden aggodalmamat a testért, amely lelkem ruhája, s aláereszkednem ebbe a városba, mintha a tenger fenekére ereszkednék alá, s megkeresztelkednem tulajdon véremmel, tűzzel és a Szentlélekkel, ahogy János, a Hírnök hirdette (Mt 3,11; Lk 3,16). Alámerülök a vizekbe, s enyém lesz a fény, mert ma van a Szentlélek aláereszkedésének napja a Jordán folyó vizére, amelyben a Krisztus hívők megkereszteltetnek.”

Deészisz (Mária és Keresztelő János könyörgése a világot ítélő Krisztus előtt), 13. sz.

A bíró általi elítélése és vértanúhalála is Krisztus stációit idézi:

„Akkor vizet kért, megmosta arcát, megkente fejét, és azt mondta: „Egykor én magam készítettem a kenőcsöket, s nagy hozzáértéssel bántam az illatos olajokkal: és ma az olaj a temetésemre szolgál. Mostantól fogva nem én kenem meg magam olajjal, amely hitvány illatot áraszt, hanem ahogy a bölcs Salamontól tanultam az Énekek énekéből: Hozzád futok, megrészegülve keneteid illatától (Én 1,3). Krisztus, aki eltöltöttél hited romolhatatlan illatával és szereteteddel, Te tudod, Uram, hogy jobban szeretlek, mint önmagamat.”
Ezeket mondván elküldött valakit a templomba, hogy hozzák el neki a szentséget, Krisztus testét és vérét. A nagy ünnep napjának harmadik órája volt.

Kivezették őt úgy, ahogy volt, összebilincselt kézzel és lábbal, s miközben a város utcáin vezették a keresztények és akik ismerték, látván őt, sírásra fakadtak. De Szent Abo azt mondta nekik: „Ne sírjatok értem, hanem inkáb örvendezzetek, mert az én Uramhoz megyek. Kísérjetek imádságotokkal, s az Úr békéje megvédelmez benneteket.”

Így jutott el az emír elébe. Amint megérkezett, nagy merészséggel a kereszt jelét rajzolta az ajtóra, majd önmagára. A bíró elé vezették, aki így fordult hozzá: „Nos, ifjú, mit végeztél, mit teszel magaddal?”
A szent vértanú akkor eltelt a Szentlélekkel, s azt felelte: „Jól meggondoltam, keresztény vagyok.”
A bíró azt mondta: „Szóval nem hagytad el bolondságodat és tudatlanságodat?”
A boldog Abo azt felelte: „Ha tudatlanságban és ostobaságban volnék, nem lennék méltó Krisztus követésére.”
A bíró azt mondta neki: „Nem fogtad fel, hogy ezek a szavaid halálodat okozzák?”
Szent Abo azt felelte neki: „Ha meghalok, hiszem, hogy Jézusban élni fogok. De te miért habozol? Tedd, amit tenni kívánsz, mert én, akárcsak a fal, amelynek támaszkodsz, süket vagyok hiábavaló szavaidra, minthogy elmém már Krisztussal van az égben.”
A bíró megkérdezte tőle: „Miféle és mekora nagy gyönyörűségeket kaptál a te Krisztusodtól, hogy még magadat sem szánod a halál küszöbén?”
Szent Abo azt mondta: „Ha meg akarod ismerni az Ő gyönyörűségét, higgyél Benne, és keresztelkedj meg Benne. Csupán akkor ismered meg az Ő gyönyörűségét.”

Az emír ekkor megparancsolta, hogy vezessék el, és vágják le a fejét. A szolgái kivezették a palota udvarára, s levették a bilincset kezéről és lábáról. A szent gyorsan levetette ruháját, majd keresztet vetett arcára és mellére, s így szólt: „Hálát adok neked és áldalak, Szentháromság, hogy méltónak találtál felvenni szent vértanúid seregébe.”
Ezt mondván keresztbe tette karjait háta mögött, mintha a kereszt szárai volnának, s az örömtől és a bátor lélektől ragyogó arccal Krisztust szólította, és a kard alá hajtotta fejét. Háromszor lóbálták meg a kardot fölötte, azt remélvén, hogy a halál félelmével elválaszthatják őt Krisztustól. De a szent vértanú nyugodtan és csöndesen figyelte a kardot, s lelkét Krisztusnak ajánlotta.”

A Megváltó arany ikonja, 11. sz.

Ahogy a zsidók katonákat kértek Pilátustól Krisztus testének őrizetére, nehogy tanítványai ellopják, és feltámadása hírét költsék, úgy a muszlimok is arra kérik az emírt, égettesse el Szent Abo holttestét, hogy a keresztények ne tisztelhessék ereklyéit. Hamvait a folyóba szórják.

Amikor azok, akik Krisztus ellen harcoltak, a szent vértanú vádlói, látták, hogy immár halott, s szilárdan egyesült Krisztussal, megharcolván a jó harcot, s hitével és türelmével kihívást intézett hiábavalóságuk ellen, még nagyobb haragra gerjedtek. Elmentek hát a zsarnokhoz, s azt mondták neki: „Tudjuk, hogy a keresztényeknek szokása, hogy ha valaki megöleti magát az ő Krisztusukért, ellopják a testét, nagy tisztelettel eltemetik, s aztán hazugsággal el akarják hitetni, hogy csodát tesz: elhíresztelik a nép között, hogy a test képes meggyógyítani a betegeket, s ugyanígy elosztják maguk között ruháit, fejéről a hajat, avagy csontjait. […] Parancsold meg tehát, hogy adják ki nekünk testét, hogy tűzön elégethessük, s hamvát a szélben szétszórhassuk, ilyen módon elejét véve a keresztények csalásának. S hátha akik ezt látják, megrettennek, s megtérnek a mi hitünkre; másfelől pedig a mieink is félni fognak a keresztények tanítását követni.”
A bíró azt mondta nekik: „Vigyétek, ahová akarjátok, s tegyetek vele, amit akartok.”
Akkor kimentek, fogták a testet, s ruháival együtt egy zsákba helyezték. Aztán az igaz vértől átitatot földet is összegyűjtötték, semmit maguk után nem hagyva. A szent testét szekérre tették, ahogy a negyven bátor vértanúval is történt, azért is, mert a hely, ahol a szent vértanút lefejezték, közel volt a negyven [sebastei] vértanúnak szentelt templom bejáratához, s helyénvaló volt, hogy ugyanaz legyen az osztályrésze, mint a negyven jeles szenté.
A szent testét a városon kívülre vitték, arra a helyre, amelyet sagodebelinek [azaz a siratás helyének] neveznek, mivel itt van a város lakóinak temetője. Megérkezvén levették a testet a szekérről, s a földre helyezték. Fát, nádat és naftát hoztak, ezt a szent testére öntötték, s addig táplálták a tüzet, míg a szent vértanú teste teljesen el nem égett.
Ez azon a helyen történt, amely a várost uraló vártól – amelynek neve sadilego [azaz a börtön helye] – keletre esik, a sziklán, amely mellett, a várostól keletre, a Mt’k’vari nevű ngy folyó folyik.

Egyetlen keresztényt sem engedtek oda, míg a szent vértanú teste teljesen el nem égett, s csontjait – amelyeket nem tudtak elégetni – össze nem gyűjötték egy birkabőrbe, amelyet zsinórral  szorosan összekötöztek, majd a folyóba dobtak a város hídja alatt, amely hely fölött egy pompás keresztet emeltek. És a folyó vize befogadta a szent csontjait, akár egy ruha, s a folyó mélye lett a szent vértanú sírja, hogy senki tiszteletlen szándékkal ne közelíthessen hozzá.

Szent Mihály arkangyal ikonja, 13. sz.

Éjjel azonban csillag ragyogott fel a vértanúság helye fölött, akárcsak a következő éjszakán a hely fölött, ahol a folyó magába fogadta a szent hamvait:

Amikor éjszaka ereszkedett arra a helyre – az éjszaka első órája volt –, Isten csillagot küldött alá, olyan fényeset, mint egy tüzes lámpás, amely szilárdan megállt a hely fölött, ahol Krisztus boldog vértanújának testét elégették. S a csillag ott állt a harmadik óráig és tovább, olyan nagy ragyogással, amely nem e világból való volt, hanem a villám rettenetes tüzével.
A város minden lakója látta ezt, a bírótól az egész népig, keresztények, szaracénok és úton járók.

A következő éjszakán a folyó vize csodálatos fénytől sugárzott, még fényesebben, mint az előző éjszaka. Míg egyesek az előző éjszakán a föld és az ég között lebegő égi fényt káprázatnak tartották, így akarván letagadni a csodát, most mindannyian láthatták, hogy a víz sem tudja eloltani a fényt, sem a mélység valamennyi erős örvénye nem tudott véget vetni neki.
Ahová a szent vértanú Istentől megszentelt csontjait vetették, a híd alatt, ott oszlop formájú ragyogó fény tűnt fel, akár egy megmerevedett villám. Ez a fény bevilágította a folyó egész környékét, a sziklát, a meredélyt és a hidat, a földtől az égig. Mindezt nagy sokaság látta, a város minden lakója, hogy mindannyian elhiggyék, hogy valóban Jézus Krisztusnak, Isten Fiának vértanúja volt, s mindannyian, Krisztusban hívők és hitetlenek is megértsék, mennyire igaz az Úr szava: Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya, aki a mennyekben van (Jn 12,26).”

Itt, a Metekhi-szikla lábánál épült az a kis templom, ahol a grúziai keresztények immár ezerkétszáz éve tisztelik Szent Abo emlékét. A templom, amelyet az 50-es években a szovjet hatóságok leromboltak, ma a 90-es években újjáépített formájában látható.

Szent Abo kis temploma a Metekhi-szikla alatt, a híd lábánál, N. G. Csernyecov látképén (1832). A híd másik lábánál a síita mecset áll. Mindezekből az épületekből az 50-es évek pusztítása után szinte semmi nem maradt.