Út Katskhiba

A tbiliszi főútról Zestaponinál Chiatura felé letérő út a Kvirila és Budzsa folyók között emelkedő magas dombháton halad. Kétoldalt szelíd lejtők, mezők és szántóföldek sárgászöld és rozsdabarna sávjai párállnak a kétnapos eső utáni napsütésben.

A dilikauri elágazás után váratlanul tárul fel jobbra a Kvirila mély szurdokvölgye, és túloldalán a meredek dombok, csúcsaikon kis falvakkal és templomokkal, mint Umbriában. S ahogy az út egyre emelkedik, a völgy panorámája is egyre tágasabbá és drámaibbá válik.

Katskhi előtt az út hatalmas kanyarulattal öleli át a Kvirilába ömlő Katskhura folyócskát. Mintha több kilométer átmérőjű kráter peremén haladnánk, amelynek minden pontjáról be lehet látni az egészet. A kanyar kezdetén a dél-oszét háborúban elesett hős síremléke vigyázza a völgyet. Rajta a poharak és mellette az elmaradhatatlan temetői hegesztett asztalka megállásra invitál, hogy igyunk az emlékére, és megpróbáljuk kivenni a távolban, valahol a kráter közepe táján, a kanyon mészkőfalai előtt magányosan álló Katskhi-oszlopot.

A negyven méter magas mészkőmonolit a grúz kereszténység kezdete óta izgatta a vallásos képzeletet. A grúz kereszténységnek különlegesen tisztelt tárgya a mchetai székesegyház Szent Oszlopa, amelyet a Krisztus köntöse fölött nőtt csodálatos fából faragtak, s a katskhi oszlopban ennek kőből teremtett párját látták. Tetején a 10. században remetelak épült, amelyet az 1990-es években újítottak fel. Ekkor költözött fel ide a chiaturai Maxim atya, aki azóta is itt él modern oszlopszentként. Az oszlop lábánál kis kolostort alapítottak, amelyben ma tíz-tizenöt fiatal szerzetes él.

Az oszlop a Katskhura hídjához érve tűnik fel először. Alatta a folyón egykori transzformátor romjai, körötte birkák legelnek. Néhány kanyarral feljebb nehezen járható földút indul a kolostor felé. A sziklák között tágas sátrazóhely nyílik, pompás kilátással az oszlopra és a tájra, már az arany óra magasságában.

Zárás előtt nem sokkal érkezünk a kolostorba, már az utolsó orosz látogatók fényképezik egymást az oszlop előtt. Mi vagyunk az utolsók, akik még az udvaron csellengünk. Hátrébb, a szerzetesi lakrész előtt kis csoport fiatal szerzetes ül körben Maxim atyával együtt, középen tízévesforma kisfiú pandurin játszik, háromhúros grúz lanton, a mellette ülő idősebb pap tercel hozzá. Minket is egy-egy székkel, pohár borral kínálnak. A falubeli plébános születésnapja van, s feljött, hogy a szerzetesekkel együtt ünnepelje meg. Öt hittanosát is magával hozta, tiszta, szép arcú fiatalokat. A legkisebb, Rezo profi módon játszik a pandurin, grúz népdalokat, századfordulós sanzonokat, kortárs popzenét. A körben ülők egyike-másika felemeli a poharat, csöndesen tósztot mond, a pap viszonozza. Ha nem is világos, amit mond, a csillogó szemekből és a nevetésből megértjük, hogy szellemesen válaszol a tósztra. A választ ének követi, miközben újratöltik a poharakat.



Tószt és ének. Lloyd Dunn felvétele

A szél a lenyugvó nap fényében fantasztikus felhőrajzokat formál az oszlop fölött. Maxim atya gyengéden megérinti Lloyd karját, és felmutat az égre, hogy lássa, milyen szép.


Tószt és ének. Lloyd Dunn felvétele

A nap már leszállt a hegyek mögé, amikor az ünnepség véget ér. Megköszönjük a vendéglátást, grúz férfiszokás szerint megöleljük, egyszer arcon csókoljuk egymást. A szerzetesek kikísérnek bennünket, vékony, fekete figuráikat végig ott látjuk a kapuban, míg el nem tűnnek szemünk elől a fordulóban.