Hosszú út Ushguliba

Hajnal előtt kelünk a mestiai vendégházban. Havazott az éjjel. A levegő tiszta és nyugodt, s a derengő fényben minden háztetőt, kerítést és fát kristálytiszta, törékeny fehér bevonat borít. A póznától póznáig ívelő villanyvezetékek vaskos fehér szalagokká híztak, tenyérnyi szélesen rakódtak köréjük a hópelyhek, amelyeknek finom csipkemintázatát az első reggeli szél lefújja majd.

Ushguliba indulunk vendégházunk gazdájának terepjáró kisbuszával. Az utcák még üresek ezen a korai órán. A reflektorok fénye a kátyúkban meggyűlt tócsákban tükröződik, remegő rózsaszínű fénnyel borítva be az aszfaltot. A terepjáró brummogása vicsorgó őrületbe kergeti a pásztorkutyákat, amelyek hosszan üldöznek minket a városon kívülre, addig ugatva utánunk, míg meg nem győződnek róla, hogy nem fordulunk vissza.


A várost elhagyva keskeny és hófödte úton haladunk tovább, amelyet olykor sötét, sáros tócsák tarkítanak. Az Inguri völgyében felfelé kanyargó utat csupán autónyomok jelzik, amelyeken időről időre olvadékvíz-patakok szaladnak át. Ezek a vízmosások és bukkanók olykor csupán lelassítják a haladást, máskor megállunk, amíg a sofőr végiggondolja az akadály természetét és az átkelés legjobb módszerét. Aztán a sebességváltóval és a kormánnyal ügyesen manőverezve átviszi rajta az autót: egy huppanás, egy rázkódás, és megyünk tovább. Ilyen módon három vagy négy óra alatt tesszük meg majd a negyven kilométeres utat Ushguliba. Néha, egy-egy különlegesen rázós helyen mi is kiszállunk és megtoljuk a kocsit, mélyre süppedünk a nedves hóban, izmaink megfeszülnek, hogy besegítsünk az autókerekek futófelületének, amelyek akadálytalanul forognak, mint gumigalaxisok a jég univerzumában, míg végül friss felületbe harapnak, és fogást találnak rajta.

A kanyarból már látjuk, hogy előttünk kis patak keresztezi az utat, mélyen belehasítva az útfelületbe, néhány kiálló, éles követ körbefolyva. Autónk óvatosan araszol előre, már-már átjutottunk, s a sofőr most gázt ad, hogy kilendüljünk a bevágásból. Ám az első kerék hirtelen lesiklik a kőről, s a futómű felől éles hangot hallunk, a fémhez súrlódó kő nyugtalanító csikorgását. Még néhány métert haladunk, s a motor leáll. A sofőr újra meg újra próbálkozik vele, de nem sikerül beindítani. Minden bizonnyal az üzemanyag-vezeték csípődött be a sziklához ütközve.

Telefonál a következő faluba. Tíz percen belül dzsip érkezik három férfival, akiket egy negyedik követ barna lovon. A nyitott motorház fölötti hosszas tanácskozás és fejcsóválás után a sofőr az autó alá bújik, hogy szemrevételezze a kárt.

Újabb telefon, ezúttal a sofőr unokaöccsének Mestiába, hogy jöjjön fel és vigyen el minket Ushguliba. Közben végignézzük a nem mindennapos látványosságot, ahogy lerobbant autónkat négyökrös fogat vontatja fel a hegyi úton a következő faluba, Kalába, ahol majd az új sofőr beér bennünket.

Az ökrök előtt ballagunk. Elhagyott házak előtt haladunk el, ásító roncsok félrecsúszott redőnyökkel és málló vakolattal. Az egykori lakók a modern élet csábítását követve, jobb életkörülményeket keresve leereszkedtek a völgyekbe. Nem nehéz elképzelni, milyen lehet a tél elszigeteltsége, a hó fogsága egy ilyen megközelíthetetlen helyen. Az egyik elhagyott ház falába valaki búcsúzóul gyakorlott kézzel karcolta bele Sztálin arcvonásait.

Aztán búcsút mondunk első sofőrünknek, s beszállunk a második dzsipjébe. Mintha a kaland új fejezete kezdődne, néhány kanyar után az út is megváltozik, még keskenyebbé, még hepehupásabbá, még alattomosabbá válik. Még kevésbé kitaposott, mint odáig, s baloldalt nyers sziklafal, jobboldalt szédítő mélység határolja. Amikor a nap olykor-olykor előbukkan a vastag felhők közül, nem evilági látvány tárul ki előttünk, hegyek szaggatott kontúrjai a hó kísértetleplével takarva, tüskés fekete fákkal telehintve a legmélyebb kék ég előterében.




Késő délután érünk Ushguliba, a magasan fekvő völgybe, amelyet 1930 előtt semmilyen út nem kötött össze a túlvilággal, s látszólag még ma is kívül áll az idő folyásán. A hármas falut szelíd dombok veszik körbe, most hó borította legelőkkel, amelyek fokozatosan emelkednek a völgyet szegélyező csúcsokig. Alig egy óránk van már csak alkonyatig, hogy felfedezzük a szvan erődtornyokat, a falu emblematikus épületeit, és átlássuk a rendkívüli település struktúráját. A világörökség listájára felvett falu Európa legmagasabban fekvő lakott települése.


Az alsó falu évezredes épületei között sétálunk – némelyikük a nyolcadik században épült –, olykor egy-egy sovány tehén vagy szomorú ló jön szembe, de sehol egy ember. Lapos szürke kőből rakott falak labirintusában járunk, réseikben narancssárga zuzmó és a finom fű száraz csomói vertek gyökeret. A csöndet csak olykor töri meg egy-egy kakas kukorékolása, kutyaugatás, elégedetlen tehén bőgése. Egy idő után a helyi félvad pásztorkutyák felfedezik jelenlétünket, a kerítésből kirántott karót feltartva hátrálunk, közben igyekszünk annyi fotót begyűjteni még, amennyit csak tudunk a szürkülő délutánban.

Visszatérünk a főutcára, a sofőrhöz, aki a hármas falu főterén vár ránk. Fázunk és éhesek vagyunk, utoljára reggel ettünk sebtében valami keveset. Felajánlja, hogy elvisz minket egy ismerős családhoz. Felfelé kaptatunk a kövekkel durván kirakott ösvényen, amely itt a falu utcájának számít. Útközben kis csoport gyerekkel találkozunk, hazafelé tartanak az iskolából, hatalmas kaukázusi pásztorkutya kíséri őket. Büszkén üdvözölnek minket angolul. Visszaköszönünk, gratulálunk nekik, nevetve szaladnak tovább az ösvényen le az alsó faluba.

Odaérünk a házhoz, kiáltásunkra egy nő nyit ajtót, előtte szemrevételez minket az ablakból. A meleg, párás konyhába invitál minket, ahol már készíti a hacsapurit, a húsos lepényt a családnak vacsorára. Mi is helyet kapunk az asztalnál.


Apósa közel hetven éves, a vendégek zajára kijön a konyhába – „a vendég Isten ajándéka”, tartja a grúz közmondás – egy üveg maga főzte borpárlatot hoz. A szovjet időkben katonai pilóta volt Kijevben, ma oroszt tanít a gyerekeknek a helyi iskolában. A kései ebéd közben háromszor mond tósztot, ugyanennyiszer kell fenékig üríteni a poharat – három a grúz igazság, mondja –: a családra, a barátságra, s hogy ne legyen háború Donyeckben, Abháziában és Dél-Oszétiában.


Késő este találkozunk újra első sofőrünkkel és házigazdánkkal Mestiában, a vendégházban. A háziasszony és lánya rendkívül finom vacsorát szolgálnak fel, behűtött fehér borral. Az elkerülhetetlen, de szívből jövő tósztok és fenékig ürített poharak között büszkén mondja: „Milyen szerencse, hogy volt ez a baleset. Így legalább látjátok, mennyire tisztelnek engem itt környéken, és milyen készségesen segítenek, amikor szükség van rá.”