Képeslap ismeretlen gyerekekkel

Családi album: • Alba, 1867 • Hongkong, 1897 • Marseille, 1900 • Párizs, 1904 • Valenciennes, 1918 • Buenos Aires, 1930

Ez a kép nem az albumból való, a dobozban találtam. Fotó, rajta postabélyegzővel, hátulján levéllel.

A bélyegző dátuma olvashatatlan, de a levél tartalmából ítélve nem sokkal nagy-nagynéném születése után írhatták – mondjuk úgy 1904 körül.

Azt sem tudom, hol készülhetett a fotó, úgyhogy lehetséges, hogy amit rekonstruálok, az nem több puszta képzelődésnél.

De mondjuk, hogy találtam egy helyet, amely, több mint egy évszázaddal ezelőtt, lehetett ez a helyszín.

Egy helyet, amely ma elhagyatott, sőt elhagyatott már harminc éve, az öreg kovács halála óta. Özvegye akkor zárta be a műhelyt, s aztán elköltözött onnan.


Lehet a kovács valamelyik fiú a képen? Nem, túlságosan fiatalon halt meg, nem születhetett 1910 előtt. Inkább a mosolygó férfiak egyikének a fia lesz majd.

És a két kislány? Akik 1900 körül születtek?
Semmit sem tudok róluk.


Két kislány jut eszembe róluk a faluban, két árva testvér, akik a jótékonysági alap támogatásával nőttek fel, sosem mentek férjhez, cselédek maradtak halálukig. Az egy évvel idősebbet Louise-nak, a kisebbet Blanche-nak hívták.
Én csak Blanche-t ismertem gyerekkoromban, Louise már évek óta halott volt, de apám még emlékezett rá, hogy verte meg őt egyszer csalánnal dühkitörésében. Az a Blanche, akit én ismertem, vad kinézetű, nagydarab nő volt, hátul feltűzött ősz hajjal, aki mosott ruhával megrakott kocsit tolt, és magában beszélt. Egy öreg, fáradt fekete kutyája volt, akit a falu utcácskáin végighaladva folyton szólongatott: „Allez viens Gamin!” – „Gyerünk, Csibész!”
Meglehetősen ijesztő öregasszony volt, de valamikor régen bizonyára ő is volt gyerek, mint mindenki más. Egy nap, amikor mosás után felfelé ment az utcán, összetalálkozott anyámmal, s noha soha senkivel nem beszélt, akkor megállt, beletúrt a kosarába, elővett egy csomag hagymát, s a kezébe nyomta: „Nesze, ez a tiéd.” És azt remélem, hogy azért a hagymáért kapott egy kis helyet a Paradicsomban, ahol békében megpihenhet.

Az elhagyott kovácsműhelyről azt gondolom, hogy azonos a képen láthatóval. A mester szerény fémműves volt, aki rácsos kapukat készített, esőcsatornákat, kandallórácsokat, láncokat, vonóvasakat a falu kőművesei és asztalosai számára – jó néhány darab még mindig ott áll a falnak támasztva. S a poros üvegablakok mögött a műhely nyugodtnak tűnik, olyan kísértetiesnek a gépekkel, amelyek bármelyik percben készek újra kezdeni a munkát.