Tiflisz homlokzatai mögött

Vardan Arshakuni, a gazdag tifliszi örmény kereskedő 1856-ban megbízást adott G. Ivanov építésznek egy kicsi, de egyszerre bensőséges és eredeti épületre, az Arshakuni-palotára. Igazán eredeti legyen, tette hozzá. És bensőséges. Bármely építész, aki méltó erre a névre, ha ilyen megbízást kap, s ráadásul szabad kezet hozzá, igyekszik önmaga legjavát adni – és valami igazán bensőségest és eredetit alkotni. A belső dekorációban Ivanov a Qajar stílusban dolgozó perzsa mesterek munkáját is felhasználta, akik a maguk részéről ugyancsak igyekeztek tudásuk legjavát adni, s valami valóban eredetit és bensőségeset létrehozni. Az eredmény Arshakuni minden várakozását felülmúlta. Ám sem a bensőségesség, sem az eredetiség nem óvták meg őt attól, hogy néhány év múlva, 1862-ben el ne halálozzék.


Ezidőtájt Golovin hercegnek, a Kaukázus alkirályának már éppen elege lett tifliszi palotájából, amely oly igen fehér, hideg, személytelen és szimmetrikus – egyszóval klasszikus volt.


Ő is valami igazán bensőségesre és eredetire vágyott. Szemet is vetett hát az Arshakuni-palotára. A baj csupán az volt, hogy ennek belső dekorációja annyira rettenetesen perzsa, egyszóval „ázsiai” volt. 1860 táján egy alkirály, még ha valami bensőségeset és eredetit keresett is, nem alacsonyodhatott le odáig, hogy egy perzsa stílusú palotába költözzék. Mindenekelőtt a perzsák voltak azok, akik visszataszító módon lemészárolták Gribojedovot (ami persze régi história volt már, de bizonyos históriákat nem felejt az ember). Másfelől pedig a perzsa sah különös romlottságról tett tanúbizoníságot, amennyiben kettős játékot űzött Angliával (természetesen minden oroszok cárja is kettős játékot űzött, de azért az mégsem ugyanaz). Ráadásul az Arshakuni-palota közvetlenül a Gribojedov utcán épült, s Gribojedov földi maradványai nem sokkal feljebb nyugodtak a Mtatsminda-pantheonban, az utca fölött magasodó szirt félmagasságában.


Golovin herceg tehát másfelé folytatta tovább a keresést, s a korabeli Tifliszben valóban nem lehetett nehéz dolog bensőséges, eredeti, és ráadásul „európai” palotát találni.

Az épület sorsa hosszan bizonytalan maradt. 1869 és 1886 között egy klub, a Tifliszi Kör székháza lett, könyvtárral, billiárdszobával, különtermekkel, szalonokkal. 1913-ban fiatal leányok nevelőintézete lett, de 1914 előtt még itt találjuk a Művészeket Gyámolító Társaságot és egy rajziskolát is. Egy háborúval, egy forradalommal, egy független mensevik köztársasággal és egy polgárháborúval később, 1922-ben az épület a Szépművészeti Akadémia székháza lesz, és az is marad mind a mai napig.

Tekintsünk el a pusztuló homlokzattól, hagyjuk elbűvölni magunkat az előcsarnoktól, menjünk fel a kifakult díszítésével együtt is csodálatos lépcsőn, amelyen diákok suhannak fel-le: az akadémia eleven életet él. Kicsivel feljebb zongora szól, az egykori télikertet próbateremmé alakították át.

A legfelső emelet perzsa szobáiban, a Qajar dekoráció alatt az akadémia festmények százait raktározza, nyilvánvalóan a végzős diákok munkáit (amilyen az alábbi Kutuzov átkel az Alpokon). Néha, egy-egy fogadás alkalmával a termek visszanyerik eredeti méltóságukat: ilyenkor kiürítik őket, és а ла фуршет-et, vagy elegánsabban, francia helyesírással, à la fourchette-et szolgálnak fel, ami a franciaországi franciaságban koktélnek hangozna.

A koktélos poharak azonban ezen a délután csöndesen szenderegnek a félhomályban, színezett üveg ablakaik mögött.


De az Arshakuni-palota nem az egyetlen túlélője egy olyan kornak, amelyben a megbízók azt várták el az építészektől, hogy az európai homlokzatokat túláradó belső dekorációval ötvözzék, olykor az északi fehérség stílusában, de még gyakrabban a féktelen orientalizmus jegyében.

Így például a Sololaki-negyednek, Tiflisz elegáns városnegyedének utcáin az 1840-es évektől kezdve egészen a forradalom előestéjéig sorra épülnek az orosszá lett város jellegzetes palotái, örmény, grúz, orosz vagy olasz építészek alkotásai. A klasszikus, stukkódíszes homlokzatok mögött, a hámló festésű nagy faragott kapuk mögött, a nyirkosságot lehelő és kóbor macskák lakta előcsarnokokban freskók, oszlopok, márványok, bronzok rejtőznek. Felmegyünk a lépcsőn, még magasabbra, s mintha csak egy föld alatti, alvó világba merültünk volna alá.



Az iménti épületek a Galaktion utcán az 1914-es háború előtti évekből származnak: Madame Ter-Akopan orientalizáló tájképekkel és csatajelenetekkel díszített háza például 1911-ből. Az Assatiani és Lermontov utca között nyíló Matchabeli utca építészeti együttese sokkal rosszabb állapotban van. A talán 1880 előtti háztömb most állványzat mögé rejti Qajar stílusú belső díszítését, amelyet az ablakok Dávid-csillag-mintázata ellenpontoz. Bármennyire lepusztult is a ház, még mindig lakják – én legalábbis hallottam hangokat odabenn.










Ezek a belső dekorációk jól mutatják, mennyire elbűvölte a 19. századi gazdag grúz polgárságot a közeli Perzsia kultúrája. Ők voltak az első (és kétségtelenül a legfontosabb) gyűjtői a Qajar festészetnek, ezeknek a késő 18. század és kora 20. század között keletkezett táblaképeknek, amelyek hosszú szemöldökű, hajladozó táncosnőikkel és nőies zenészeikkel különös módon a vámos Rousseau képeire emlékeztetnek.


És nem is kell messze mennünk ahhoz, hogy a hegyre felfelé kaptató utcán egy perzsa kapura találjunk, amely valaha a perzsa konzul, Mirza Riza Khan palotájának bejárata volt.



Az utca másik oldalán egy egészen másik, valamivel kevésbé régi, csöndesen alvó háztömb áll, amelyet 1914-15-ben építettek a sziklafal tövében, a zöldben a gazdag dohánygyáros Bozardjiant család számára, közvetlenül a katolikus temető mellett, amelyet majd 1927-ben pusztítanak el. Nem is annyira lakóház ez, mint inkább hatalmas ingatlanbefektetés, amely máig nagyrészt megőrizte fényűző berendezését. A család nagy része külföldre távozott 1917 után (vagy legalábbis a független Grúzia bukása, 1921 után), de egy Bozadjiant még azt követően is itt lakott, miután a bolsevikek bevették a várost (és a házat). Berija is lakott itt egy ideig 1928-ban. Az előcsarnok és a lépcsőház fényes mázas csempéi, az ablakok színezett üvegei, s a famunkák velencei üvegberakásai mindmáig szinte érintetlenül tanúskodnak egy eltűnt világról.