Egészen más ügyben jártam a dolgok után, amikor egyszercsak a Gyöngyösi utca 45. udvarán találtam magam, szemközt a szép reményekkel indult tehetséges rockgitáros szobrával. Itt lakott egész rövid életében a szülők szobakonyhás lakásában Radics Béla, akinek sorsát a Kádár-korszak kultúrpolitikája és az alkohol együttesen zárta rövidre. Irónia vagy dac, hogy a szobor azt a fotón is megmaradt emlékezetes koncertpillanatot örökíti meg, amikor a fiatal gitáros nevetve győzelmet mutat. A szobrász talán dacnak szánta, a nevetés mindenesetre lemaradt. Nem túl jó szobor.A lakók jövet-menet vagy az ablakban leselkedve gyanakodva nézik, hogy fényképezek. Értem a helyzetet, messziről bólintok, de senki sem szólít meg, akit megnyugtathatnék, hogy nem az önkormányzattól jöttem valami nem tudott mulasztást regisztrálni, betörők előreküldött felderítője meg végképp nem vagyok. Ha valaki megszólítana, akkor pár szóval a pletyka szárnyára bízhatnám a megnyugtatást. Kérem szépen, a betűket, madáretetőket, műanyag szélforgókat, elszáradt virágokat figyelem. Miért, maguk mit?
Az udvar a szomorú történet – és a feltételezhetően több szomorú történet – ellenére is kedves és békés, a nagyon takarékosan tervezett és kivitelezett épületek egy szelíd, melankolikusan öregedő parkot vesznek körül. Csakúgy mint a gitáros furcsa szobra, minden egy kicsit kicsi, kivéve a jegenyenyárfát.
Budapesten ez a kerület, ahol a képek készültek, hagyományosan munkáskerületnek számít, noha az utóbbi húsz évben, a rendszerváltást követően az itt élőknek munkát adó közeli gyárak és üzemek szinte mind megszűntek. A lakások kis mérete és a telep természetes életciklusa szintén egyaránt az elöregedés, szlömösödés irányába hatott, azonban a lakók fokozatos cserélődése, jellemzően első lakásukhoz jutókkal, az újjászületés lehetőségét is rejti. Az épület, főleg az épületfeliratokkal, emlékeztet a hasonló korú németországi és ausztriai szociális építkezésekre is, nem? Tudnának hasonlóakat mutatni?
Utazzon velünk!
Heti előadásaink
Atlantisz
Ántivilág
Csehország
Fényiratok
Ismerd meg a
Kaukázus
A Kelet képei
Könyvek, kiállítások, zene, film
Krím
Lwów/Lemberg
Mallorca
Odessza
Papírmúzeum
Perzsa levelek
A propaganda múzeuma
Temetők
Üzenet a falon
A zsidó örökség
7 megjegyzés:
Én azt hiszem kevésbé érzékelem problémának az átmenetiséget általában. Inkább úgy tűnik, az az egész élet természetes velejárója.
Viszont azt nem gondolom, hogy ezekből az épületekből jobban sütne, mint másokból. A felhasznált anyagok valódi anyagok. Terméskő, tégla, beton, fa, üveg. Az általános szegényedést és az elhanyagoltságot a gondoskodás apró jelei ellensúlyozzák; összesöpört levelek, kis virágok, dísznövények, madáretetők, porolóállvány, a gyerekeknek készített elhagyott játékok.
Szóval, hogy mennyit érünk, arra vonatkozóan sem látok a helyben túlságos koncepciót.
Ha valamit, akkor azt, hogy a háborút követő évek nagyarányú szociális építkezéseivel olyan emberek nagy tömegei kerültek jobb lakáskörülmények közé, akiknek korábban erre nem sok kilátásuk lehetett. Ezek a ma már nagyon szerénynek tűnő lakások az fővárosban régóta meglévő, és a háború által tovább fokozott lakásínségben a legtöbb beköltöző számára nagy lépést jelentettek fölfelé.
Elfogadni nem kell semmit sem automatikusan.
A nő, akivel találkoznom kellett itt, röviden és mellékesen elmesélte magáról, hogy Erdélyből jött át, de nem most, már vagy tizenöt éve. Itt csak pár hónapja lakik, de nem győz örülni, hogy ilyen csöndes, zöld hely van még Budapesten. hát így.
Én itt lakom, mitöbb, harmadik generációs lakó vagyok. Bélához rendszeresen jönnek tiszteletüket tenni a népek, rácsodálkozni meg fotózkodni vele, úgyhogy annyira szerintem te sem kelthettél megrökönyödést :)
Az öregek szép sorban kihaltak, helyükre meg jöttek a fiatalok, 20-as, 30-as, 40-es éveiket taposó párok, családok, úgyhogy nincs semmi gond a demográfiai mutatókkal...
Ja és ez nem szocialista építészet.
Ld. "OTI-telep" (tisztviselő-telep). Még a háború alatt, ha jól tudom, '42-ben kezdték el az építkezést, hogy az OTI dolgozóinak öröklakásokat biztosítsanak. A házak el is készültek, de az ostrom meghiúsította a beköltözést. A telep viszonylag szerencsésen átvészelte ezt az időszakot, és a háború után a lakások tulajdonosokra leltek. Azt nem tudom, hogy pontosan miféle elv szerint osztották ki a lakásokat, de a tisztviselőtelep akkor is más nívót képviselt mint a kimondott proletár Tripolisz. (Ami persze nem akadályozta meg az ifjú Radics Bélát abban, hogy ott alakítsa ki baráti körét.)
Köszi a kiegészítést, dzsekijo!
Régóta tartok vázlatban egy sorozat a Váci út 13. kerületi szakasza mögötti huszadik századi több lépcsős szociális építkezésekről, az Ültess egy fát blogra. Lassan remélem elkészülnek, és akkor megosztom.
Kálmán Tünde közterületi tipográfia vonalon a bécsi Karl Marx-Hof homlokzatának képével egészítette ki a témát. Köszi!
kedves dzsekijo,
szeretnék veled magánban üzenetet váltani, kérlek, írj egy mailcímet a wang@studiolum.com-ra!
köszi:
M
Néhány pontosítás a poszthoz és a kommentekhez:
Radics Béla a Gyöngyösi út 47-ben lakott, és a szobra is ott áll (a Vőlegény utca sarkán álló ház).
Az OTI-telepet 1940-ben kezdték el építeni, és a József Attila-teret övező emeletes házak csak egy töredékét alkotják. Ezeknek az építkezését a háború valóban félbeszakította, de a telep legnagyobb részébe, vagyis a majdnem a Béke útig érő kertes családi házakba már 44-ben jórészt beköltözhettek a lakók.
A Tripolisz proletár lakossága ellenére sem volt szocialista építészet. Nem is lehetett, hiszen még az OTI-telepnél is jóval korábban épült. A legelső épületek (barakkok) Palotai úti kislakásos telep néven 1911-12-ben készültek el a Palotai (ma Új Palotai) út és a Faludi utca mentén. Később a telep bővült a Gyöngyösi utca, Babér utca irányába, majd 1915-ben fölépítették az egyemeletes, függőfolyosós kőházakból álló Tomori-telepet (Babér-Tomori-Mosoly-Göncöl négyszög), az I. Világháború után pedig a Madarász-telepet (Tomori-Faludi-Madarász u.). Az utóbbi két telepre idővel szintén ráragadt a Tripolisz név, mivel lassanként egybeépültek, szintén kicsi, komfort nélküli szükséglakásokból álltak, és hasonlóan rossz hírük volt. Az OTI-telep építésével egyidőben, a 40-es években a Tripolisz Gyöngyösi utca és Szekszárdi út közé eső részét is jelentősen átalakították – ezeknek a házaknak egy része a mai napig is áll, míg a Tripolisz nagyobb részének házai már valóban a szocialista építészet művei (a 70-es évek végén épült Gyöngyösi utcai lakótelep).
Megjegyzés küldése