Óriások

Felanitx a Santuario de Gracia felől nézve, a mágikus Cura-hegyek között
(Minden kép csak részlet: érdemes rájuk nagyítani!)

Hosszú ideje már, hogy a régi óriások, akik harciasak voltak és könyörtelenek, s amellett rútak, mint az ördög öreganyja, nem tiporják lábukkal szülőjüket, a vén Földet. Miután hazájukból, a trákiai Phlegrasból az egész világon szétszéledtek, olyan arcátlanokká váltak, hogy sziklákat és égő fatörzseket hajigáltak az égbe, s az isteneknek nem maradt más választásuk, mint hogy a halandókkal fogjanak össze ellenük. Így sikerült leverni őket. Elsőként Alcyoneus esett el, utána a bujaságtól elvakult Porphyriont ölte meg Herkules nyila, majd Ephialtessel végzett egy-egy szemébe lőtt nyílvessző, aztán sorra hullott Eurytos, Klytios, Mimas, Enkelados – aki olykor még fel-felsóhajt Szicília hegyei alatt –, Pallas – akinek lenyúzott bőrét Athéné öltötte magára –, Polybotes – Nisyros szigete alá temetve, amelyet épp ma hétszázkét éve, 1306. augusztus 15-én foglaltak el az ispotályos lovagok nagymesterük, Fulco de Villaret vezetésével (és egy genovai kalóz hathatós segítségével) –, Hippolytos, Aigaion, Agrios, Thoon… Fűbe haraptak mind egy szálig. A szörnyű mészárlás emléke csak töredékesen maradt ránk a turisták lábai alatt fűvel és szederrel borított kövek szinte olvashatatlan feliratain.

Randa

A kisebb óriások egy fajtájának sikerült menedéket találnia a Mediterráneum szigeteinek erdeiben és elhagyott völgyeiben, s egyfajta modus convivendi-t kialakítania a környező tanyák és falvak népével. Némelyikük kegyetlen volt és alattomos, sőt olyiknak emberhúsra – ha választani lehet, elsősorban zsenge gyermekhúsra – fájt a foga. De voltak köztük meleg szívűek, becsületes keresztények, dolgos gazdák, molnárok, pásztorok és egyéb tisztességes adófizető népek is.

Szent Jakab napján érkeztünk Santanyíba, amikor Mallorca falvai és városai díszbe öltözve ünneplik szent patrónusukat, s utcahosszat kifeszítik azokat a papírfüzéreket, amelyek zizegő frufruikkal szökőkút vagy fasor módjára a levegőt vannak hivatva frissíteni. Jó barátommal, a hebraista Két Shenggel és családjával sétáltunk, akik Jütland távoli, hideg és békés földjéről érkeztek, onnan, ahol valaha a hatalmas Ymir hónaljából született óriás jotunok éltek, akik képtelenek voltak elviselni a harangszót. A jütlandi jotunok minden civilizált helytől távol éltek, mert a harang egyetlen kondulására is olyan szörnyű düh fogta el őket, hogy sziklazáport zúdítottak a toronyra.

Ahogy a Carrer de la Pauról jobbra kanyarodtunk, Két Shengnek és családjának tátva maradt a szája. Mit sem sejtve éppen akkor érkeztünk, amikor Mallorca falvainak óriásai rendes évi találkozójukat tartották.

Kötelességemnek tartottam megnyugtatni Két Shenget mint jó hebraistát, hogy az egybegyűltek a legtávolabbi rokonságban sem állnak a Biblia roppant nefilim-jeivel, akik netán az Özönvíz után menekültek volna a szigetre. Amiképpen Mallorcán nem él semmifajta mérges kígyó, éppúgy nincsenek nefilim-ek vagy jotun-ok sem. A legveszedelmesebb teremtmény egy szép óriásasszony, a felanitxi „Na María Enganxa”, „Kampós Manyi”, aki ködös téli éjszakán olykor el-elragad egy gyereket, de többnyire a kutak mélyén időz, s onnan húzza le magához, aki a kút fölé hajol.

A többiek jóravaló teremtések, legalábbis a maguk módján. Az Eucharisztiának és Jézus Szent Szívének kapuról kapura ismétlődő oltalma alatt érkezünk a főtérre. Nincs még itt Mallorca valamennyi óriása – akik a tekintélyes gigantológus, Pau Tomàs Ramis szerint ez idő szerint hetvennégyen vannak –, de a legjelesebbek közül már láthatunk jó néhányat.

Az óriások ma este itt egybehívott gyűlésének eredete a Corpus Christi tiszteletére rendezett
úrnapi körmenetre vezethető vissza. A gigantológusok szerint a Mallorcán állandóra
bejelentett első óriás jóval később került ide, mint testvérei Barcelonába: első
ízben 1630-ban Sóllerben rendeztek óriás részvételével úrnapi
körmenetet. Az első pedig, akit név szerint is ismerünk,
a sant llorenç-i Puput (Búbosbanka) volt.

Elsőként két camposi óriás vonul be a térre: „Es Trinxeter” és „Madò Coloma”.
Trinxeter-nek a görbe metszőkéseket készítő mestert nevezik, amilyen
kést az óriás kezében is látunk. Igen szeret színpadon szerepelni,
és mint látható, folyton dohányzik. 1914-ben született.

Madò Coloma 1887-ben született, és analfabéta létére ő szerezte minden idők legsikeresebb
mallorcai könyvét Válogatott mallorcai receptek címmel. Ősz fejjel írta, egy
úri házak és vidéki kastélyok tűzhelyei mellett leélt, tapasztalatokban
gazdag élet végén. Több, mint 100.000 példányban kelt el.

Buliban, ha az ember egy kicsit nem figyel oda, egy idő után mindenfajta furcsa szerzet megjelenik.

„Na Bet” és „En Roc” Porreres falujából érkeztek. Két komoly pofa, fennsőbbséges, már-már
megvető pillantással. Mindkettő hűségesen utánozza egy 18. századi Betlehem
egy-egy pásztorfiguráját, amelyeket a falu temploma őriz.

A felanitxi óriások roppant nemzetsége táncolva vonul be a térre. Ők „Na María Enganxa” (Kampós Manyi) és a „Gegant de Macolí” (Kavicsóriás). Utóbbi rendkívül kevéssé bizalomgerjesztő figura. Egyik fapapucsát a kezében hordja, és persze emiatt féllábbal mezítláb jár. Azt beszélik, hogy egy nap a San Salvador hegyről lefelé jövet kavics ment a fapapucsába: leült hát az út szélére, kiszedte, és elhajította. De ami neki kavics volt, az emberi szemmel nézve roppant hegyszirt, amelyet még ma is látni ott, ahová az óriás hajította. Társnője, a kék szemű és csinos María egyik kezével közelebb int magához minket. De ne bízzunk benne, mert a másik kezében kampót tart, s azzal ránt le a kutak és ciszternák fenekére. Itt a házigazdák, a figyelmes tekintetű santanyí óriások tiszteletére lejti táncát.

Santanyí óriásai „En Bernat Cinclaus” (cinc claus = cinco llaves, öt kulcs), és „Na María Ramis”. Idevalósi, a tengerparti hegyek közötti nemesi család sarjai. Bernatról azt beszélik, hogy hatalmas varázserővel rendelkezik. Öt demoni őrzi a házát, mindegyik egy-egy arany kulccsal a kezében. Képes esőt csinálni vagy elállítani, és parancsol a ragadozó madaraknak. Titkos alagutat építtetett, amelyen keresztül várából, Santanyíból öt perc alatt Palmán terem. Várát felesége, az emberfeletti erejű María segítségével emelte a környező talaiots-ból, történelem előtti kőépítményekből összehordott ciklopsz-kövekből.

Balra újabb camposi óriás: „Es vaquer”, azaz a Tehénpásztor, egyik kezében fejőszékkel,
a másikban csöbörrel, arcán bánatos kifejezéssel. Talán azért, mert ő az egyik utolsó
képviselője mesterségének a valaha szinte csak tehenekből élő Camposban.

A Tehenészt „Sa collidora de tàperes”, azaz a Kapribogyószedő kíséri. S ha a tehénpásztor hivatalának mára már befellegzett, úgy azokra az asszonyokra is rossz idők járnak, akik annak idején nyaranta a tűző napon tetőtől talpig eltakarva szedték a kapribogyót a Campos környéki száraz, köves földeken. Nézzék csak, hogy elfödi a kezét, hogy feketére ne égesse a nap!

És persze nem hiányozhatnak Palma képviselői sem. Onnan jött – igen elegáns viseletben –
a két legjobb zenész, egy „xeremier” (dudás) és egy „flabioler” (flótás).