Noratus

Az elpusztított julfai temető után álljon itt most egy fennmaradt középkori örmény temető.

Fotók: Julia és Vitalij Hachatryan (lásd alább).

Noratus – ez az örmény Նորադուզ átírása, de Noraduznak is írják, talán a helybeli kiejtést követve – néhány ezer lakosú falu Örményországban, a Sevan-tó nyugati partján. A falu tó felé néző határában hét hektáron terül el az a temető, amely a julfai khachkarok elpusztítása után a legnagyobb középkori örmény temetőnek számít közel ezer faragott kövével.




A temetőt nemcsak külföldön, de még Örményországban sem igen ismerik. Az egyik jó angol nyelvű jereváni blog szerzője, Hairenik, aki rendszeresen tudósít kirándulásairól, maga sem tudott róla mindaddig, amíg külföldi fotóst nem kellett odakalauzolnia.




Fotósok azért olykor megtalálják. A neten itt-ott lehet találni róla képeket, de megdöbbentő látni, milyen nagy a különbség fotó és fotó, szem és szem között. Bármilyen lenyűgöző is a temető a valóságban, alig néhányan tudják ezt a benyomást képen visszaadni. Két fotósnak, Vitalij Hachatryannak és Juliának azonban nagyon szépen sikerült. Ezek itt főleg az ő képeik.




A temető ezer köve a 9. és a 17. század között készült, s ilyenformán a khachkar-ok, a faragott keresztes kövek teljes történetét átfogja, a legegyszerűbb, rusztikus vésetektől az csipkeszerűen áttört, végtelen fonatos aranykori – 13-14. századi – darabokig. Mintha egy szabadtéri történeti kiállításon járnánk. Ebből a szempontból még az elpusztított julfai temetőnél is teljesebb, hiszen az ottani sok ezer sírkő a Julfa 14. századi felvirágzása és 1604-es elnéptelenedése közötti időszakban keletkezett, míg Noratusban azóta folyamatosan faragják őket, amióta az Örményországot az arab hódítás után újra egyesítő I. Ashot király 879-ben az első fennmaradt khachkart felesége emlékére felállíttatta.




A khachkarok története persze jóval régebbi időkre nyúlik vissza. Az indás-leveles kereszt már évszázadok óta kedvelt motívuma volt a szír kereszténységnek. Ez volt az a „nesztoriánus kereszt”, amelyet a mozgékony szír kereskedők és hittérítők nemcsak az örményekhez, hanem Kínába és Dél-Indiába is elvittek. Megdöbbentő látvány – szeretnék is még írni róla – a keralai dzsungel közepén épült templom oltárán álló, szír és óperzsa feliratos ezerhatszáz éves kőkereszt, amelyet az azóta itt virágzó szír keresztény közösség ősei hoztak magukkal az örmény-szír határvidékről. Hogy azonban az indás-leveles keresztek Örményországban monumentális szabadtéri emlékművekké váltak, abban az irodalom szerint nagy szerepe volt az itteni „visap-kövek”, hal formájú sárkány-sztélék sok ezer éves hagyományának is, amelyeket folyók és tavak partján állítottak a termékenységistennő, Astghik tiszteletére. Ezeknek az oszlopoknak a hagyományát a kereszt motívumával krisztianizálva jött létre a középkori örmény művészet legjellemzőbb műfaja. Fejlődésében szerepe volt az örmény kereszténység monofizita hitvallásának is, amely Krisztus isteni természetét hangsúlyozta az emberivel szemben, s ezért a keresztet korpusz nélkül, a napkorong fölé állítva, anyagi mivoltát végtelen fonatdíszben feloldva és transzcendenssé emelve ábrázolta.




Noratusban a khachkarok mellett jelen van az örmény sírkövek másik gyakori fajtája is, a jelenetes sírkövek. A fekvő sztélék vagy kőtömbök oldalán az elhunyt életének egy-egy részletesen kidolgozott képét látjuk: a háborúból zsákmánnyal hazatérő harcost, lanton játszó lovagot, esküvői felvonulást, mesterembert műhelyében.







A sírkövek úgy állnak ezen a kopár fennsíkon, vállt vállhoz vetve, mint az ellenséggel szemben felsorakozott katonák. A látvány a középkori örmények képzeletét is megihlette. Egy helyi legenda szerint amikor Timur Lenk csapatai betörtek Örményországba, a noratusiak sisakot tettek a sírkövek tetejére és lándzsát az oldalukra, s az ellenség meghátrált a dombtetőn álló hatalmas sereg látványától.




A legenda azonban valószínűleg csupán jámbor óhaj. Timur Lenk csapatai tényleg jártak Noratusban, de nem fordultak vissza eredménytelenül, hanem elpusztították a falu közepén álló 9. századi várat és a melléje épült Astvatsatsin-, azaz Istenanya-templomot. Romjaik ma is láthatóak még.


Hogy itt, a középkori örmény birodalom határvidékén egy ilyen gazdag temető mellett még egy ekkora templom és vár is állt, már önmagában is meglepő. Még meglepőbb azonban, hogy a falu déli határában egy ugyancsak 9. századi kolostor is volt, amelyet az örmények megtérítőjének, Megvilágosító Szent Gergelynek szenteltek, és amelynek temploma máig fennmaradt. A falutól északra, a Sevan-tó partján pedig ma is áll Hayravank 9. századi monumentális kolostora, sok további khachkarral.


Noratus és Hayravank térképe az armenica.org-ról. A latinbetűs feliratokat és a temető helyét jelző keresztet mi tettük rá. Gavar városát csak 1830-ban alapította akkor még Új-Bayazit néven az a harmincezer örmény, akik a Törökországból visszavonuló orosz hadsereggel együtt menekültek a törökök elől Bayazit (ma Doğubayazit) török-perzsa határvárosból. Azelőtt valószínűleg Noratus volt a vidék központja.




Az ember szinte szükségét érzi, hogy ennyi műemlékhez megfelelően jelentős történelmet képzeljen hozzá. Pedig nem így van. Ahogy a mai Magyarország legnagyobb románkori műemlékei, Ják vagy Lébény is a „nagy történelem” szempontjából félreeső helyen állnak, éppúgy az örmény építészet legszebb emlékei közül is sok az egykori nagy központoktól távol épült. Az ok mindkét esetben hasonló volt. A 9-10. század az a kor, amikor Örményország az arab és a bizánci fenyegetéstől egy időre megszabadulva önállóvá válik és gazdasága is fejlődésnek indulhat a Bagratuni-dinasztia alatt, de a király hatalma még nem elég erős ahhoz, hogy megszüntesse a tartományurak önállóságát. Ebben az egyensúlyi helyzetben épült ki számos fényes helyi nemzetségi központ, amelyek nagy része – legalább temploma – máig fennmaradt. Itt, a Sevan-tó partján a Syunik-fejedelmek nyugati ágának központja volt. Ez a bonyolult, sok ágra tagozódó fejedelemség – orosz nyelvű monográfiájuk itt olvasható – volt a Van-tótól délre fekvő erős Vaspurakan királyság mellett a másik tartomány, amely többé-kevésbé független maradt a Bagratuni-királyságtól, míg a 11. században Bizánc, aztán pedig a szeldzsuk szultánság valamennyit be nem kebelezte.


A „három örmény tenger” – a Van-, Sevan- és Urumiei-tó – körül elterülő középkori Örményország, délen az önálló vaspurakani, keleten a syuniki királysággal. Itt látható a térkép egy részletesebb változata Richard Hovannisian The Armenian people c. könyvéből. (A mai Örményország nyugati határa nagyjából a Dvin-Ani vonal mentén húzódik.)


Syunik és az Örményországon kívül Karabagh néven ismert Artsakh örmény fejedelemségek a 9. századi örmény felvirágzás elején.


A Sevan-tó a Sevan-kolostor felől nézve, amelyet a 9. században Mariam, az országot egyesítő I. Ashot Bagratuni király lánya és egy Syunik-fejedelem felesége építtetett a két tartomány határán, a tó északi szigetén.

Ezt a másfél perces videót egy örmény szájton találtam. Egy nyilvánvalóan helyi idegenvezető beszél rajta a temetőről. Örményül beszél, fordítás nélkül, de érdemes meghallgatni, a nyelv zenéje miatt. És azért is, mert annyira hasonlít azokra az egykori helyi idegenvezetőkre – tanítókra, templomszolgákra, literátus emberekre – akik még húsz éve is kalauzolásra ajánlkoztak erdélyi vagy csehországi falusi műemlékeknél. Egyáltalán, az egész vidék, a kietlenségnek, gazdagságnak és pusztulásnak ez a különös együttese is újra meg újra Erdélyre emlékezteti az embert.

A sírok között birkák legelnek, gyerekek játszanak, öregasszonyok fonják a gyapjút és kínálják eladásra a helyben kötött gyapjúzoknikat. Az egykori és a mostani élet jelenetei egymásba folynak.