Nyelvbotlás

Szlovákiában, a személyek, javak és eszmék szabad áramlását hirdető Európai Unió tagállamában a kormány a parlament elé terjesztette, a parlament pedig megszavazta azt a törvényt, hogy a hivatalos érintkezésben, valamint az egészségügyi és szociális intézményekben a kiszolgáló személyzet csak ott beszélhet magyarul – a lakosság 20%-át kitevő etnikai kisebbség anyanyelvén – a magyar ügyfelekkel, ahol a település lakosságának legalább 20%-a magyar. Így tehát egy magyar orvosnak vagy ápolónőnek sok helyen akkor is szlovákul kell beszélnie mondjuk egy idős helyi beteggel vagy az öregek otthonának lakójával, ha az a magyaron kívül nem is igen tud mást – csak azért, mert odakünn a városban egy bizonyos számúnál több szlovák él, akiket a kettejük ügye egyébként teljesen hidegen hagy. Ezenkívül a nyilvánosság előtt – tehát például magyar nyelvű napilapokban is – kizárólag szlovákul szabad használni a földrajzi elnevezéseket, amelyek mindegyikének ezer éve használatos a becsületes magyar neve. (A bratislavai országgyűlés, a levočai fehér asszony, Mátyás király Gemerben.) Minden emlékmű feliratát szlovákra is le kell fordítani. A törvény rendelkezéseinek megszegését, illetve a szlovák nyelv helytelen használatát 5000 – ötezer – euró bírsággal sújtják.

Azt nem tudtam kihámozni a törvényből, hogy csak a magyar nyelv használatát korlátozza-e. Amennyiben igen, úgy ez az EU-ban példátlan nyelvi diszkrimináció (mintha pl. Madridban minden nyelven szabad volna hivatalosan beszélni, már ha ügyintéző és ügyfél jól megérti egymást rajta, csak katalánul nem). Amennyiben nem, úgy az a helyzet áll elő, hogy Szlovákiában a postáskisasszony és a vasúti pénztáros is ötezer euróra büntethető, ha angol nyelven felvilágosítást ad a nyugat-európai turistának.

Valami látszat-tiltakozás észlelhető ugyan magyar oldalról, de ez mindegy is. Akár marad a törvény, akár felülbírálja az Európai Unió – például az Európai Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartája alapján, amelyet 2001-ben a szlovák parlament is elfogadott, s amelynek értelmében a hatóságoknak bátorítaniuk kell a kisebbségi nyelvek használatát –, a szlovák kormány mindenképpen elérte vele a célját: a szlovák nacionalista szavazók maga mellé állítását a közelgő választásokra.


Ha az ember Ipolyságnál lépi át a határt, a Korpona-Zólyom-Besztercebánya főútról harminc kilométer múlva, Hontnémetinél kell balra fordulnia Selmecbánya felé.

Az út a Selmec patak vadregényes völgyében kanyarog, áthalad Berencsfalun és Szentantalon, amelynek barokk Koháry-kastélyában a száműzött bolgár cár (a portugál király unokája, Koháry Antónia ükunokája) élt 1918-ig, majd húsz kilométer múlva megérkezik a mély völgykatlanban, egykori ezüst- és aranybányák fölött és azok gazdagságából épült Selmecbánya lenyűgöző középkori városába.

A gyönyörű út magas hegyek között halad, szorosan a patakot követve, itt-ott egy-egy feszülettel vagy kővel szegélyezve. Emlékszem, amikor tizenéves koromban először jártam erre biciklivel, Berencsfalu után ért az este, a patak túlpartján kerestünk szállást a sötétben. Kövek között vertük fel a sátrat. Reggel fedeztük fel, hogy zsidó sírkövek között aludtunk. Azóta is szeretném újra megtalálni azt a helyet.


Berencsfaluban és Szentantalon megsokasodnak az útszéli emlékek: Nepomuki János, Flórián, Mária, Rókus, Szentháromság, legtöbbjük a Koháry család buzgalmából. A Koháryak voltak 1629 óta a környék birtokosai és védelmezői a törökkel szemben. A család legjelesebb tagja, Koháry István (1649-1731) még Thököly börtönét is megjárta, mert nem volt hajlandó Fülek várát átadni a töröknek. Három évi rabsága alatt vált költővé.


Az első szobor, amellyel Berencsfalura érve találkozunk, azt a Szent István hivatalos legendájából ismert jelenetet ábrázolja, amikor az utód nélkül maradt király felajánlja koronáját és országát a magyar címer fölött trónoló, a török félholdat eltipró Szent Szűznek. A 12. század óta ábrázolt jelenet különösen a 17. századtól fogva vált népszerűvé, számos oltárkép és irodalmi alkotás témájává. Köztéri szoborban azonban abszolút unikum. (Igaz, Szabó Barnabás szép Felvidék fotóalbumában Szepesváralján is látunk egy nagyon hasonlót, de az valójában ugyanez a szobor, csak rossz helyre tették a képet.) P. Szabó Ernő szerint a berencsfalui is egy oltárszobor másolata, a szomszédos Szentantal Koháry-kápolnájáé. A szlovák világban csak annyit változtattak rajta, hogy – mint ibanez éles szemmel kifigyelte – a címer hármashalmának magyar zöldjét szlovák kékre festették át.


Az emlékmű felirata: „Az Istenszülő Szűz és Szent István, Magyarország első királya tiszteletére, 1821”. A klasszikus latinhoz szokott olvasók számára talán szokatlan Deipara a görög Θεοτόκος, „Isten-szülő” tükörfordítása, amely nem pusztán epitheton ornans, hanem Mária „hivatalos címe” a 431-es efezusi zsinat óta a nesztoriánus állásponttal szemben, amely szerint Mária csupán Krisztus emberi természetének anyja volt. István Divus, „isteni” jelzője pedig a reneszánsz és barokk humanista latinságban vált közkedveltté a Sanctus szinonímájaként.

Az emlékmű talapzatára, mintha már a nyelvtörvényre készülnének, a felirat szlovák nyelvű fordítását is felerősítették. Ez azonban nemcsak anyagának és kidolgozásának színvonalában tér el markánsan az eredetitől, hanem szövegében is.


A szlovák szöveg ugyanis így hangzik: „Az Istenszülő Szűz dicsőségére, tiszteletből. István első magyar király, 1821.” A rövid szövegben négy fordítási hibát is sikerült ejteni, ami azért nem csekélység.

Az első az, hogy „tisztelet” (honos) szót két szinonímával is lefordította (česť, úcta), noha erre szintaktikailag semmi szükség nem volt: jól látszik, hogy a „tiszteletből” úgy van odacsapva a mondat végére. Ennek oka valószínűleg az, hogy a latinban a „tiszteletére” mindig többes számban áll (honoribus), s a fordító ezt nem tudván a szlovák megfelelő megkettőzésével igyekezett visszaadni a többes számot.

A második az, hogy míg a két latin genitivus egyértelművé teszi, hogy a szobrot a Szűz és Szent István tiszteletére állították, a szlovák szerint már csak a Szűz dicsőségére emelték, mégpedig maga az – alanyesetbe áthelyezett – Szent István király (997-1038) – 1821-ben!

A harmadik az, hogy István neve elől elmarad a „szent”. Vagy mert a fordító nem értette a humanista divus-t, vagy mert nem tartotta érdemesnek a jelzőre István magyar királyt.

A negyedik az, hogy a latin szerint István „Magyarország királya”, míg a szlovák szerint „magyar király”. Ez a különbség szlovákul jóval nagyobb, mint magyarul. Az 1918 előtti Hungaria soknemzetiségű állam volt, amelynek különféle etnikumai – például külföldi egyetemeken – a 19. századi nacionalizmus előtt egyaránt hungarus-nak nevezték magukat, legföljebb megadva még anyanyelvüket: sclavus. A cseh és szlovák nyelvben erre a történelmi országra és identitásra külön szó van: Uhorsko és uhorský, és csupán az 1918 utáni Magyarországot, illetve a magyar anyanyelvűeket nevezik Maďarsko-nak és maďarský-nak. István maďarský kráľ-ként való megnevezése a helyes uhorský kráľ helyett (ahogyan egyébként minden szlovák történelmi szövegben, pl. itt szerepel) éppolyan anakronizmus, mint az, hogy ő állíttatta volna a szobrot – 1821-ben.

A fordítási hibák tendenciája világos. Ahogy a szlovák nacionalista párt vezetője, Ján Slota „lovasbohócnak” aposztrofálta Szent Istvánt, akit a szlovákok is első szent királyukként tisztelnek, mint azt sok száz szlovák oltárkép és imakönyv tanúsítja, úgy szeretné a fordító is valamiképpen kiebrudalni őt a kilencszáz éves közös szlovák-magyar történelemből. Ne legyen uhorský, csak maďarský, ne legyen szent, és főként ne álljon az ő tiszteletére semmiféle szobor szlovák földön.

A szlovák fordításban ráadásul még két helyesírási hiba is van. Az egyik a kisbetűvel írt bohorodičke panne, a másik pedig a „z úcty” helyett írt „z úcti”, amely az iskolázatlanok jellegzetes hibája, és amelyet utólag karcolgatva javítottak ki. Mindezzel együtt a latin felirat pontos szlovák fordítása így hangozna:

Na česť Bohorodičke Panne a prvého uhorského kráľa svätého Štefana, 1821.

Ezek után már csak egy kérdés marad. Tekintve, hogy a latin egyaránt hivatalos nyelve volt az ókori Rómának és a királyi Magyarországnak (Uhorsko), vajon a tábla készíttetőjének aranyforintban vagy sestertiusban kell-e leperkálnia a helytelen nyelvhasználatért járó ötezres büntetést?