A tea útja

A hangzhoui Nyugati Tó, amelyről Zhang Dai regényét, A Nyugati Tó álombéli keresésé-t írta

Egy teáskannával a kínai akárhol is boldog tud lenni.
(Lin Yutang)

Tegnap, a Lin Yutang-idézetet keresve húsz év után újra végiglapoztam a Mi kínaiak-at. Újra gyönyörködtem kellemes, csevegő stílusában, és újra elámultam azon, milyen könnyedén fordítja a nyugati kultúra nyelvére – persze a két háború közötti, elmúlt kultúra nyelvére, amely ma már szintén fordításra szorul – saját kínai világát. De ez a húsz év kellett hozzá, hogy azt is lássam: azokat az irodalmi, művészeti, történelmi példákat, amelyeket látszólag véletlenszerűen idéz hol innen, hol onnan, mintha épp csak eszébe jutna, valójában a legjelentősebbek közül választja ki gondosan, s csevegés közben a kínai kultúra reprezentatív szemelvénygyűjteményével ajándékozza meg az olvasót.

Amikor például a teázás fontosságát akarja illusztrálni, a régi irodalom leghíresebb tea-történetét idézi a Ming-kor legnagyobb írójától, Zhang Dai (1597-1689) Álmok és emlékek Tao Anról című művéből. A történet olyan szép, hogy nekem is muszáj idéznem Benedek Marcell Lin Yutang-fordításából. Már csak azért is, hátha Gyuri a hosszú útról hazatérve ihletet kap tőle A Két Sheng Szerelmesének folytatásához.

Chou Molung gyakran beszélt nekem lelkesedve Min Wenshui teájáról. Egy bizonyos esztendő [1638] szeptemberében elmentem a városába, s megérkezve meglátogattam őt a Baracklevél-komp közelében. Délután volt már, s Wenshui nem volt otthon. Későn került haza, és öreg embernek találtam. Éppen belekezdtünk a beszélgetésbe, amikor hirtelen fölállt, azt mondta, hogy a botját elhagyta valahol, s újra elment. Én erősen elhatároztam, hogy nem szalasztom el ezt az alkalmat a beszélgetésre, hát megvártam. Nagy sokára visszajött, este volt már, rám bámult, és így szólt: „Még mindig itt vagy? Miért kerestél?” Azt feleltem: „Régóta hallom már a nevedet, s elhatároztam, hogy még ma együtt iszom veled, mielőtt elmegyek.” Wenshuinak tetszett a dolog, s fölkelt, hogy maga készítse el a teát. Csodálatosan hamar elkészült vele. Aztán bevezetett egy szobába, ahol minden tiszta és rendes volt, s több mint tízféle Chingch’i kannát és Hsüanyao- meg Ch’engyao-féle teáscsészét láttam, valamennyi igen ritka és értékes volt. A lámpa világánál észrevettem, hogy a tea színét nem lehet megkülönböztetni a csészék színétől, de orromat csudálatos illat ütötte meg, boldognak éreztem magam. „Miféle tea ez?” – kérdeztem. „Langwan” – felelte Wenshui. Újra megkóstoltam, és így szóltam: – „Ne csalj meg. A készítés módja Langwan, de a tealevél nem.” – „Hát micsoda?” – kérdezte mosolyogva Wenshui. Újra megkóstoltam, és azt mondtam: „Miért hasonlít ez annyira a Lochieh teához?” Wenshuit egészen megdöbbentette a válaszom, és így szólt: „Csudálatos! Csudálatos!” „Miféle víz ez?” – kérdeztem. „Huich’üan” – felelte. „Ne ugrass” – mondtam újra. „Hogy lehetne olyan nagy távolságból idehozni a Huich’üan-vizet, s hogy maradhatna ilyen friss, amikor az úton összerázták?” Erre Wenshui azt mondta: „Most már nem próbállak többé megcsalni. Amikor Huich’üan-vízért megyek, kutat ások, s várok egy éjszakát, amíg friss víz szűrődik belé, s azt merítem ki. A korsó fenekére hegyi köveket rakok, s útközben csak a szél irányában vitorlázom, de evezni nem engedek. Így aztán a víz megőrzi az erejét. Szóval ez a víz még jobb, mint az eredeti Huich’üan-víz, nem is beszélve más források vizéről.” Újra felkiáltott: „Csudálatos! Csudálatos!” – s még mielőtt befejezte, újra kiment. Hamarosan másik kannával jött vissza, s kért, hogy kóstoljam meg. Azt mondtam: „Az illata erős, az íze nagyon enyhe. Ez bizonyosan tavaszi tea, az előbb pedig őszi teát ittunk.” Wenshui erre felkacagott, s kijelentette: „Hetvenéves vagyok már, de még ilyen teaismerővel, mint te, nem találkoztam.” Azóta nagy barátságban maradtunk.

Zhang Dai látta a Ming-dinasztia hanyatlását, és megélte annak pusztulását (1644), maga is elveszítve minden vagyonát. Életének a hangzhoui Nyugati Tó mellett eltöltött hátralévő több mint harminc éve alatt ezt az elveszített életet és világot teremtette újjá emlékekből és álmokból hatalmas családregény-folyamában, kétszázötven évvel Proust előtt. Különös, hogy akiket ma a régi kínai irodalom nagy alakjai közül a legmodernebbeknek érzünk, sokszor épp ilyen két korszak közötti pusztulás idején alkották meg remekműveiket, mint Li Yu, a Tang-dinasztia fogságban kivégzett utolsó császára, vagy Xin Qiji, az utolsó Song-császár ragyogó tehetségű tábornoka, akinek, mielőtt visszavonult volna remetének, Zrínyihez hasonlóan végig kellett néznie, ahogy a Jangcétől délre szorult, rettegő udvar megalázó, minden győzelmét megsemmisítő békét köt az általa tönkrevert barbárokkal. Zhang Dainak ezt a modernségét és álomszerűségét hangsúlyozza nemrégen megjelent életrajzában Jonathan Spence, aki jó érzékkel tapint rá az ilyen témákra: nagy sikerű korábbi könyvében például az „emlékezetnek” azt a „palotáját” festi le, amellyel a jezsuita Matteo Ricci szemléltette az európai mnemotechnika tudományát a nyugati vívmányok iránt fogékony, rendkívül művelt Kangxi császár számára (akinek életrajzát ugyancsak megírta), a Hu kérdésé-ben egy másik jezsuita 1722-ben Európába érkező, s az itt látottaktól megbolondult kínai szolgájának életét rekonstruálja fiktív napló formájában, míg az Isten kínai Fiá-ban a kereszténységet és a kínai népi vallásosságot vegyítő Taiping-felkelés által megalapított Új Jeruzsálemet mutatja be. Szeretnék majd ezekről a könyvekről is írni.