Kecskék, gyíkok, nyulak és a világtörténelem

Aznap, amikor Wang Wei úgy határozott, hogy két kihagyott nyár után ismét felkeresi Cabrerát, a Kecske-szigetet, a mindig vakítóan ragyogó égboltot váratlanul felhők pettyegték be. Cabrera Mallorcáról nézve egész évben változik, hol fátylat von maga elé, hol ismét kitárulkozik, hol teljesen elrejtőzik, hol meg újra előbukkan. Aki Ses Salines harangtornyából, S’Avall tengerpartjáról vagy a Mallorca déli hajóorrán fekvő S’Estanyol apró kikötőjéből fürkészi, olykor a horizonton világosan kirajzolódó körvonalakat lát, máskor meg csak valami levegőben szétfoszló párás ködfoltot. A sziget nincs annyira közel, hogy könnyűszerrel kivehető legyen, de olyan távol sincs, hogy az már az expedíció méltóságát kölcsönözze az oda vezető útnak.


Wang Wei a kora délelőtti órákban érkezik Cabrerára, de a fény ekkorra már keménnyé és meszessé vált. Wang Wei a tenger hullámain pihenteti szemét, s mint mindig, amikor a sziget felé közeledik, nem annyira a természetre gondol, amelynek a szigetet és vizeit szentelték, hanem sokkal inkább a történelemre. A földdarabon, amely egyre szélesebben bontakozik ki Wang Wei szemei előtt, a történelem számos ízben gázolt keresztül teljes súlyával, de mindebből az avatatlannak semmi nem látszik, csak maga a föld, a fenyők, a sziklák, a por, a kék tenger és a dühödten tiszta ég magányossága. Wang Wei ajkán érzi a só ízét.


Wang Weinek ezen a nyáron több könyv is került kezébe Cabrerához kötődő emberekről és emberektől. Úgy tűnik, a sziget egykori lakói csak nemrégiben szánták rá magukat, hogy megnyíljanak ottani életükről. Elsőnek Francisca Sunyer elbűvölő életrajzát olvasta, amelyet mindenkinek melegen ajánl: Viure a Cabrera: una illa feta a mida (Egy élet Cabrerán: egy testre szabott sziget), Palma: Editorial Moll, 1993. Legutóbb pedig Joan Rigo frissen megjelent, jóval keményebb hangú könyvét a polgárháború és a megtorlás éveiből, amelynek egyes beszámolói még ma is eleven sebeket szaggatnak fel: Els de Cabrera (1936-1946): el testimoni de Jeroni Bonet „De Cabrera” (A cabreraiak (1936-46), Jeroni Bonet, „a Cabrerai” tanúságtétele), Palma: Documenta Balear, 2008.

Babnyomtatás, 1968

Ám a sziget régebbi bibliográfiája is bőséges, s számos szórakoztató tétellel szolgál. Ilyen Joaquín M. Bovertől a Cabrera. Sucesos de su historia que tienen relación con la de Francia (Cabrera és Franciaországgal kapcsolatos történelmi vonatkozásai), Palma: Felipe Guasp, 1847. A szerző, Joaquín María Bover y Rosselló (Caballero de la Ínclita Orden de Jerusalén en la Veneranda lengua de Aragón, entre los Arcades de Roma Cleandro Lirceo, Individuo de la Real Academia de la Historia... és még sok egyéb, ahogy éppen kedve támadt önnön nevét megkoszorúzni különféle műveinek címlapján) nyilvánvalóan hasonló érzelmek hatása alatt írta ezt a könyvet, mint amilyenek Wang Weit is elfogják a szigetcsoport felé közeledve. De megszaladt a keze. A művecske olvastán szinte elfog a meghatódottság, ahogy látjuk, miként fedezi fel a jó Bover a Mediterráneumot, azazhogy a maga saját és semmi máshoz sem hasonlítható Mediterráneumát. Az általa manipulált kevés történelmi adatból (sose izgatta, hogy többet gyűjtsön össze) fantasztikus építményt emelt, amellyel szinte a nyugati civilizáció bölcsőjévé avatta a szigetet.

– Ó, szegény Cabrera! – sóhajt fel Wang Wei. Micsoda szerencse, hogy nem sokkal e munka megjelenése után néhány jó kedélyű barát összeált, hogy a dolgokat egy másik műben tegyék helyükre, amelyet sajnos a kelleténél jóval kevesebben ismernek. José María Quadrado (a fotón) és barátai, Guillermo Forteza, José Rocaberti de Dameto, Tomás Aguiló és Antonio Montis, Bastida márkija, akik minden kedden don José Quint Zaforteza y Togores házában gyűltek össze kibeszélni Mallorca valamennyi más lakóját, nagy lelkesedéssel igyekeztek a tulajdon terepén felülmúlni Bovert. Sziporkázóan szellemes könyvük a Historia de la Dragonera en sus relaciones con la civilización europea (Dragonera története az európai civilizációhoz fűződő viszonyának fényében, Palma: Imprenta de don Esteban Trías, 1848) címet viseli. A dagályos erudíció és az elszabadult ingénium mesterműve ez, iskolapéldája az összetéveszthetetlenül tizenkilencedik századi, kimérten pöffeszkedő és mesterkélten virágos szószátyárságnak, amelyet a szerzők ráadásul szándékosan és célzatosan, s ilyesformán kétszeres buzgalommal űztek. Ha Cabrera a civilizáció bölcsője, úgy a nála a valóságban kisebb és kedvezőtlenebb adottságú Dragonera, a Gyík-sziget e barátok tollán a világegyetem foglalatává lényegül át. Wang Wei meggyőződése, hogy ez a mű még ma is minden figyelmet megérdemel. Mindenekelőtt azért, mert jó adag ellenmérget tartalmaz a nacionalista történetírás túlkapásaival szemben. S hozzá kell tenni azt is, hogy annak idején sokba kerültek ám a mallorcai nemességgel jó viszonyt ápoló Bover kontójára megeresztett fullánkos megjegyzések. Az antiboveriánus szellemű El tío Tararira pamflet kiadóját például 1849-ben „24 hónapi száműzetésre ítélték Palma városából és annak 5 mérföldnyi körzetéből, továbbá 100 duros büntetésre, minden politikai és polgárjogának felfüggesztésére a mondott száműzetés idejére, s valamennyi per- és járulékos bírói költség megtérítésére” (mint maga Bover írja igen elégedetten Diccionario bibliográfico de las publicaciones periódicas de las Baleares [A Baleári-szigetek időszaki kiadványainak bibliográfiai szótára] című munkájában, Palma: Imp. de V. de Villalonga, 1862).

Cabrera másokat is hasonló nyugtalansággal tölt el. Lásd például azt az útinaplót, amelyet épp egy évvel ezelőtt közölt az El Paísban a jeles író, Juan Cruz, aki a történész Carlos Garrido útbaigazítása alapján látogatta meg Cabrerát. Nem az a „rettenet” ez, amelyet Kurtz él át A sötétség mélyén, hanem inkább az a spanyol szlengben „yuyu”-nak nevezett szorongás, amely annál ugyan otthonosabb, de egyszersmind jóval körvonalazhatatlanabb érzés.

A „yuyu” szétfoszlatásához nem járult hozzá (sőt Wang Wei szerint inkább csak erősítette azt) a sziget urbanizációjának a múlt század negyvenes évei óta a levegőben függő Damoklész-kardja sem. Az alábbi meglepő szöveget, egy nagy civilizáció dokumentumát Wang Wei abban a pincében jegyezte le, amelyet ma – miután a helyi szőlőművelés minden várakozást alulmúlt – helytörténeti múzeumként állítottak helyre romjaiból, s amelynek ajtajából a lenti fénykép is készült.

Telkek hétvégi ház építésére alkalmasan, illetve már kész hétvégi házzal, 10.000 pezetától kezdődően, 300 négyzetméteres kerttel.
Nincs rendőrség, sem polgárőrség, de jaj a bűnösnek! Ágyúból lőjük ki Mallorca szigetére, ahol még vonagló maradványait késlekedés nélkül elföldelik. Nincs gyászszertartás sem, és semmi más, ami megszomoríthatná a lelket. Jól orientált, vidám és hívogató temetőnk a legfönségesebb csönd közepette biztosítja az örök nyugalmat, elsőrangú kilátással a tengerre.
Az értelmiségit, a filozófust, a tudóst és a művészek valamennyi válfaját szeretettel üdvözöljük e páratlan sziget jövendő lakóiként, a világtól és annak pompájától megcsömörlöttel egyetemben.

S hogy a Mallorcát környező szigetek viszontagságos történelmét teljessé tegye, Wang Wei előhívja retinájáról a Mallorca és Cabrera közötti csatorna szigetfüzérébe illeszkedő Conejera, a Nyúl-sziget képét is. Mint köztudott, a Kr. e. 3. század közepén a szigetnek nem kisebb szülöttje volt, mint Hannibál, a karthágói Hamilcar és egy ibériai asszony gyermeke. A szigeten forrás fakad, s az áthaladó hajóknak mindig biztosabb volt itt gondoskodni ivóvíz-utánpótlásról, mint a mallorcai partok mentén kockáztatni a baleári parittyások lövedékeit. Wang Wei ezúton javasolja Pei Dinek, hogy késlekedés nélkül lássanak hozzá a Conejera világtörténete megírásához, ilyen módon téve végre megnyugtatóan pontot mindazokra a súlyos kérdésekre, amelyek tisztázása nem tűr további halasztást.


Pei Di lábjegyzete: Amíg meg nem jelenik Wang Weijel közösen írott munkánk, A Baleári-szigetcsoport történeti összefüggései a Tejúttal negyvennyolcadik, Cabrerát érintő kötete, itt kell néhány támpontot adnom a sziget történetében kevésbé jártas magyar olvasók számára a cabrerai történelem súlyáról, amelyre Wang Weinek elég volt csupán utalnia az eredeti spanyol bejegyzésben. A szigetért, amely védett öblével és központi fekvésével kitűnő tengerészeti támaszpontot kínál, emberemlékezet óta szüntelen harc folyt föníciaiak, punok, rómaiak, gótok, bizánciak, arabok, katalánok és berber kalózok között, akik ennélfogva főként hatalmas temetőket hagytak hátra a szigeten. A bizánci nekropoliszt most tárják fel, és látogatható annak a kilencezer francia hadifogolynak a temetője is, akiket a Napóleon-ellenes függetlenségi háború idején, 1809 és 1814 között ide deportáltak, s kétharmaduk itt is halt meg. A polgárháború idején mindkét oldal véres terrort vezetett be a szigeten, s tömegesen hurcolták ide kivégezni a másik fél híveit. A sziget bővelkedik kísértethistóriákban is. Többek között éppen a francia katonák lelkei járnak vissza, de rendszeres látogató Lapa, a második világháborúban itt lezuhant német pilóta is, akinek testét a temetéskor elcserélték, s azóta saját sírját kutatja.