Szellemek Tushetiben

Omalóból, Tusheti központi falujából két óra az út lóháton Shenakóba. A kanyargós út először meredeken ereszkedik le a Pirikita Alazani folyó völgyébe, majd a folyó hídján átkelve – ehhez le kell szállni és kantáron vezetni a lovat, amely könnyen megriadhat a korhadó faalkotmányon – újra meredeken emelkedik a dagesztáni határon álló Diklo vára felé.

Shenakóhoz közeledve jobbról a domboldalon régi temető tekint le ránk. Sírjai felirat nélküli, egyszerű kőtömbök, palából rakott négyszögletű halmok, vagy csak egy földbe szúrt szabálytalan pala. Csak egyetlen bádoglapon, Sara Chvchitidze fejfáján áll egy 1900-1983-as dátum. Régen nem temetkeznek már ide. Minthogy a falu lakói az 1970-es évektől két család kivételével fokozatosan leköltöztek a Nagy-Kaukázus lábához, a hetven kilométerre fekvő alazani síkságra, ezért nem is biztos, hogy temetnek-e még egyáltalán valakit itt a faluban. A temető szélén néhány khatis áll, palákból összerakott alacsony négyszögű oszlop, tetején áldozati kosok szarvaival, oldalán nyílással, amelyben gyertyát szoktak gyújtani. Nem a halottak emlékezetére vagy üdvösségükért, ahogy a templomban, hanem áldozatul a temetőt védelmező szellemeknek.

Balra lefelé tekintve az alattunk húzódó völgyben elpusztult házak romjai vagy puszta alapjai sorakoznak. Valaha itt, a termékeny völgyben, a patak mentén húzódott Shenako faluja, de az évszázados tusheti-dagesztáni háborúskodás során, a 19. század elején betörő lezg csapatok az egészet elpusztították. Az Omalo felé eső részen, amerről jövünk, több ház helyén újabb, gazdasági vagy hétvégi ház-szerű épületet emeltek a szocializmus békés évtizedeiben, de kifelé, a dagesztáni határ felé haladva már csak puszta alapokat látni. Ha továbbhaladunk még vagy két kilométert délkelet felé, magasan a folyó fölött – amely a két Alazani folyó összefolyása után már a dagesztáni Andis Koisu nevet viseli, s minthogy Dagesztánba folyik tovább, ezért ideális kaput nyit a Tushetibe betörő muszlimok számára – ott állnak az elpusztult Ageurta falu őrtornyainak romjai, ahonnét a folyó menti utat figyelték.

Az új falu jobban védhető dombra épült. Egy kanyar után hirtelen magasodik fel előttünk, a domboldalon felkúszó palatetős házakkal, legmagasabb pontján kupolatornyos grúz templommal, akár egy itáliai hegyi kisváros. A házak falát palából rakták, rajtuk masszív fa fedélszékekkel, hogy megtartsák a súlyos palatetőt. Hosszabb oldalukon kiugró fa erkély húzódik az épület teljes hosszában, korlátján fűrészelt díszítéssel.

A domb tetején, házakkal körülvett mezőn épült templom az egyetlen működő keresztény épület Tushetiben. Csupán egyetlen másik templom van az egész régióban, egy 12. századi alapítású Dartlo középkori falujában, de az már romos, és most a kereszténység előtti kultuszok gyakorlására használják. Grúzia elzárt északi völgyeiben ugyanis mindmáig elevenen él a kereszténység előtti vallás számos szokása, sőt minthogy a grúz központi hatalom gyengesége és az ország perzsa és török megszállása miatt vagy hatszáz éven át nem tudtak ide papot küldeni, ezért évszázadokon át ez volt az egyetlen vallás, amelyet az itt élők gyakoroltak. Kultuszai összemosódtak a keresztény hagyományokkal, istenei keresztény szentek neveit vették fel, és ma is a kereszténységgel párhuzamosan gyakorolják, szinkretikus módon, az orthodox egyház által megtűrve. Szvanetiben – mint erről már írtam – több helyen is megszokott, hogy nagy ünnepeken a templomban pap tart keresztény szertartást, miközben a templom déli előcsarnokában vagy kapujánál a helyi sámán a szellemek segítségét kéri. Itt, Shenakóban a templom mögött egy kisebb domb tetején van a nem-keresztény szertartások mezeje. A mező elején is palából rakott, méter magas áldozati khatis áll. Nyilvánvalóan maga a templom is a szent mező ellensúlyozására épült ide 1834-ben, amikor az orosz államegyház ki akarta terjeszteni ellenőrzését az addig pogány területekre. Az 1920-as bolsevik megszállás után azonban a templom pusztulásnak indult, miközben a szent mezőt továbbra is folyamatosan használták. Csak a 2000-es évek elején állította helyre és díszítette hagyományos orthodox freskókkal egy idevalósi festő, az itt élt Antarktisz-kutató Garsevan Kurgelaidze fia.

A templommal szemközti régi ház homlokzatára kifeszített madzagokon színes kötött zoknik, gyapjúmellények, hagyományos formájú ékszerek kelletik magukat. A tornác felirata hideg sört és forró teát hirdet. Belépünk. A háziasszony szépen beszél oroszul. „Tudják meg, hogy maguk az első magyar vendégek itt nálam. Isten hozta magukat.” Felszolgálja a sört, aztán leül közénk. Először arról kérdez, mi változott nálunk a kommunizmus óta, de amikor látja, hogy nem állunk jobban náluk, kellemesebb tárgyra tér át, s a szellemekről kezd beszélni.

Elmondja, hogy Tushetiben vannak szellemek, amelyek éjjel az alvók mellére vagy nyakára telepszenek, hogy életerőt szívjanak belőlük, s akár meg is fojtsák őket. De ha az ember csak színleli az alvást, és sikerül levágnia a szellem körmét, akkor egész életére szolgájává teheti őt. A körmöt a derékszíjon viselt kés hüvelyében kell tartani, ez köti a szellemet örökre gazdájához.

Egyszer a lányára is ráült éjjel a szellem. A lány kétségbeesetten kiáltott át a másik szobából, hogy rajta ül a szellem, mit csináljon. Különös módon nem azt válaszolta, hogy vágja le a körmét, hanem hogy énekeljen. A szellem ebből tudja, hogy nem alszik, s akkor eltávozik.

A szellemeknek hosszú fehér hajuk van, amely szinte világít a sötétben. Emiatt tudott egy évszázaddal ezelőtt egy shenakói lány egymaga megfutamítani egy egész dagesztáni támadó csapatot. Az egyik őrtorony környékén dolgozott a földeken, amikor észrevette, hogy a völgyben lovasok közelednek. Felszaladt a torony tetejére, s kibontott hosszú szőke haját meglengette a szélben. A lezg rablók megrémültek és visszafordultak. „Ez a nő a férjem dédanyja volt”, teszi hozzá a hitelesség kedvéért.

A szellemek gyakran csak hatásuk révén nyilvánulnak meg. A templom mögötti szent mező például folyamatosan erőt sugároz az arra járó férfiaknak. De csak a férfiaknak. Nő a szent mezőre be sem léphet, mert tönkreteszi az erő forrását.

„Nőknek belépni tilos.” Ad hoc jelzőtábla egy másik tusheti falu, Dartlo körülkerített szent mezején, amelybe most a 12. századi keresztény templom romja is beleesik

Amikor nagy vihar közeleg – mondja –, a férfiak kimennek a szent mezőre, ott kérik a szellemeket, hogy hárítsák el a csapásokat. De szárazság idején is ugyanúgy kimennek esőért könyörögni. Mindkettő be szokott jönni. Olyan odaadó, egyértelmű hittel meséli mindezt, mint nálunk a falusi asszonyok ennek vagy annak a szentnek a csodatételeit, vagy a konteó-hívők a maguk evidenciáit. „Maguknál, gondolom, már nincs ilyen, Európában ez a tudás már elveszett. De itt nálunk, főleg az északi völgyekben, Tushetiben, Khevszuretiben, Szvanetiben még mindig tudják és alkalmazzák.” Kíváncsi vagyok, meddig még. Amikor Georges Charachidzé 1968-ban megírta Le système religieux de la Géorgie païenne című nagy munkáját, még a tusheti és khevszureti mindennapokból tudott példákat meríteni hozzá. E két völgy lakói ma már jórészt leköltöztek a hegyek lábához, s a tájhoz kötődő szakralitás és kultuszok emléke természetes módon halványul köztük. De Szvanetiben mindmáig a helyszínen gyakorolja őket a lakosság. Ezért is igyekszem ott rögzíteni és beszámolni róla, amíg még megvannak, amíg még elevenek.

Felmerülhet a kérdés: akkor most ezek az emberek keresztények vagy pogányok? De ez a helyiekben nem merül fel. Ők keresztényeknek tartják magukat, hiszen hisznek a keresztény Istenben, tisztelik az ikonokat és a pátriárkát, elvégzik a megfelelő gyakorlatokat, pl. a templomok előtti keresztvetést, nagy ünnepeken templomba mennek. De ahogy ha beteg az állat, nemcsak imádkoznak érte, hanem állatorvoshoz vagy füvesasszonyhoz fordulnak, úgy a szellemek világát is hasonló „szakterületnek” tartják, amelynek szakértője az oda tartozó problémákat éppolyan profi módon kezeli, mint az állatorvos vagy füvesasszony a jószágot. Ráadásul a szellemeket többnyire szentekről vagy angyalokról nevezik el, ami legitimálja, hogy segítségül hívják őket. Az orthodox egyház pedig, úgy tűnik, mindezt az akkulturáció kedvéért hallgatólagosan elfogadja.

„Látták a Miminót?” tér át másik témára. A legnépszerűbb szovjet-grúz filmvígjáték (Georgi Danieliya, 1977), amelyről már korábban is írtam, éppen Tushetiben kezdődik, a főhős a Kakhetiből ide feljáró menetrendszerű helikopter pilótája. És a film úgy indul, hogy a helikopter átrepül az Abano-hágó fölött, be Tushetibe, elrepül az omalói vár mellett, ahonnét ma reggel lóval indultunk, közelít Shenakóhoz, a templomhoz érve megfordul a szent mező fölött, úgyhogy jól látszik az apró khatis, és leszáll a falu alatti réten.

„Hogyne láttuk volna”, mondom, mire meglepődik, hiszen külföldiek vagyunk, de aztán folytatja: „A film tusheti jeleneteit több helyen vették fel, de kettőt, ahol a gyerek oroszul tanul, meg ahol a pilóta apja a fiát biztatja, pont itt, Shenakóban. Ha akarják, megmutatom, hol.” Örömmel fogadom: én már tudom, miről van szó, a többieknek meg annyit meséltem a filmről, hogy biztosan megnézik a túra után. Nem kell messze mennünk, a házak közötti szűk átjárókon pár perc múlva odaérünk. Régi tornácos ház, lakatlan ma már, de még jó állapotú. Hátha visszatérnek még nyárra a korábbi gazdák, vagy új gazdára talál.

Visszafelé a gyalogúton megyünk. Az út széle tele van virággal, ahogy minden mező most Tushetiben. Figyelmeztet rá, csak az úton haladjunk, ne lépjünk az útszéli virágokra, azokban is szellemek laknak.