Szvaneti 1. Kövek

ა

Mihály vagyok. Szent Mihály, arkangyal. Egy a hét közül, akik mindig készen állnak arra, hogy az Úr fölséges színe elé lépjenek (Tób 12:15). Lahili falujából vagyok, Latali szurdokvölgyéből, a szurdok fölött a faluval szemközti hegytetőn álló Mkheri Arkangyal Templomából.

Ikon vagyok, ezüstből megformálva, arannyal bevonva a szvaneti völgy szokása szerint, ahol ritkább a festék mint az ezüst és az ecset mint a kalapács, s ezért a délről felhozott bizánci ikonokat itt ezüstből és aranyból imitálták olyan bőséggel, hogy máig megtöltik az Inguri-völgy és a környező hegyek kilencvennégy templomát.

Ha valaki okvetetlenkedne, hogy miként lehetek egyszerre arkangyal és ikon, az bizonyára az ál-okoskodások emlőjén nevelkedett latin eretnek, akik az ő trienti zsinatuk óta elkülönítik egymástól a képet és az azon ábrázolt szent személyt, azt hangoztatva, hogy csak az utóbbit illeti tisztelet. De orthodox hívő nem fecséreli az idejét ilyen szőrszálhasogató ontológiára. Hiszen a tiszteletreméltó Második Niceai Zsinatnak a képek tiszteletét engedélyező khorosza kimondja, hogy „a tisztelet, amellyel a képeknek adózunk, átszáll az ábrázolás tárgyára, s így aki a képet tiszteli, az valójában a rajta ábrázolt valóságot tiszteli.” Szent Mihály vagyok tehát, arkangyal, aki a hívő számára, mintegy tükör által, emez ikon formájában jelenek meg tisztelet fogadására és a mennyei valóságok evilági felragyogtatására.

Nyolcadik évszázada védelmezem már Lahili faluját, Latali szurdokát, Mkheri hegyét, Szvaneti völgyét és egész Grúziát a gonosz ellen, amely támad itt bőven mindenfelől, úgyhogy munka van elég. Abram diakónus bízott meg ezzel még Grúzia aranykorában, Giorgi Laska király idejében. Aki akarja, olvassa el, oda van írva a hátamra, vagy legalábbis úgy hiszem, ott van még, mert a saját hátát az arkangyal sem tudja megnézni.

ქ. წმიდაო მთავარანგელოზო მუხერისაო, ჴელთუქმარო, ადიდენ მეფენი ბაგრატუნიანნი, და დადიანი, და დიდებულნი და ერთობილი საქართველო და ერთობილნი სუანნი და ჴევი ლატალისა; და აღაშენე მაშენებელი შენი სოფელი ლაილისა და ყოველნი მადიდებელნი შენნი, ამენ მე მამასახლისსა ცოდვილსა და დეკანოზსა აბრამს შეუნდკენ ღმერთმან

Ó nem kézzel készült m(u)kheri Szent Arkangyal, dicsőítsd meg a Bagrationi királyokat és Dadianit és a nemeseket és az egységes Grúziát és az egységes Szvanetit és Latali szurdokvölgyet, és gyarapítsd La(h)ili falut, amely templomot épített neked, és mindenkit, aki dicsér téged. Ámen. Ó Isten, bocsáss meg nekem, a bűnös Abram elöljárónak és diakónusnak.

A mkheri Szent Arkangyal 14. századi temploma és a latali szurdokvölgy

Valóban dicsőséges és ritka pillanata volt az a grúz történelemnek, amikor nem egyedül tőlem várták az ország védelmét, hanem egységben volt a király és a nemesek, Szvaneti tartomány és ura, Dadiani herceg, le egészen az utolsó szvan faluig. Rég volt, talán igaz se volt.

Irakli ikoníró alkotott meg engem itt feljebb, a yenashi Szent Jónás kolostorban. Fennakadnak a kifejezésen? Mi, orthodoxok a szent ikonok készítőjét ikonírónak, ხატმწერი khat^hmc^heri nevezzük: ő az, aki a ხატი khat^hi, képet წერს c^hers, írja, és nem ხატავს khat^havs, festi, mint a მხატვარი mkhat^hvari, a festő. Sok oka van ennek. Egyfelől így vettük át a kifejezést a görögből, ahol az ikon készítőjét ugyanígy εἰκονόγραφος-nak, ikonírónak mondják, bár manapság ez már egyszerűen illusztrátort jelent, és a magunk mesterét inkább ἁγιόγραφος-nak, a szent képek írójának nevezik. Igaz, hogy a görögben még nem volt és ma sincs külön szó a festésre és az írásra, és a világi képek festőjét is ζωγράφος-nak, „élet után írónak” mondták. De így mondják az oroszok is, иконописец-nek az икона és писать összetételével, miközben a köznapi festőt художник-nak titulálják, amiben olyasvalaki, aki annyi évszázadot élt, mint én, még világosan érzi az ősi proto-germán *handu-gaz, azaz „kézzel készít” etimológiát. Igaz, az ikoníró is kézzel készíti az ikont, még az úgynevezett „nem-kézzel-készült”, нерукотворный ikont is. De nem ez a döntő, hanem az a szellemi előkép, amelyet elméjében vagy lelkében lát és az ikontáblára lejegyez, miként az író a szöveget, nem úgy, mint a közönséges festő, aki azt duplikálja a fatáblán avagy vásznon, amit testi szemeivel lát, látott vagy láthatna. Az „írás”-ban ez a szellemi többlet van az „ábrázolás”-hoz képest. Mindkettő vizuális jeleket alkot, de míg a puszta képek önmagukat jelentik, addig az írásjegyek – éppúgy, ahogy az ikonok – túlmutatnak önmagukon egy magasabb valóság jelentéseire. A túlművelt nyugati eretnek olvasókat itt kérem, hogy ne jöjjenek azzal, hogy a „puszta képek” is szimbólumok. Én is olvastam Cassirert a szimbolikus formákról, tudom, miről beszélnek, de nagyon kérem, hogy ők is próbálják megérteni, amiről én beszélek. Persze ahhoz alázat kéne, ami nem az eretnekek jellemzője.

A yenashi Szent Jónás kolostor 12. századi temploma, és szerzetes a templom Arkangyalok-ikonja előtt

Ha már a Warburg-iskolánál tartunk, mindenki emlékszik arra, amit Wittkower leírt a Born under Saturn-ban, hogy a reneszánsz festő azáltal próbált meg kitörni a középkori „kézműves”-kategóriából – amely a festőket és a patikusokat együvé sorolta, hisz mindkettő lényegében porokat tör –, hogy ezer módon bizonygatta munkájának szellemi lényegét, míg végül tényleg mindenki látnoknak, az író és a költő szellemi társának fogadta el őt. Az „ikoníró” saját viszonylag magas társadalmi státusza fenntartása végett ugyanilyen görcsösen igyekszik távolságot tartani a kézműves festőtől, amennyiben identitását és elnevezését a magasabbrendű íráshoz és az íráson keresztül megnyilvánuló transzcendens valósághoz köti, s így az evangélium és más szent szövegek íróival rokonítja, богослов-nak, teológusnak tekinti magát. És ezt szent szöveggel is igazolhatja, hiszen a már említett Második Niceai Zsinat Krisztus és a szentek képi ábrázolására a περιγράφει, „leírás” kifejezést használja.

Méhzümmögés a Szent Jónás kolostor kaptárainál. Lloyd Dunn felvétele

Szóval Irakli ikoníró alkotott meg engem ott fenn, a yenashi Szent Jónás kolostorban, ahol most, nyolcszáz évvel készítésem után a nagy út halad. Ha már azon is felhúzták a szemöldöküket, hogy a festékkel dolgozó ikonfestőt ikonírónak nevezik, akkor tudják meg, hogy a szvaneti ikoníró nem is ecsettel, de kalapáccsal írja az ikont. Hét éven át szárított egyenes fenyődeszka hátlapjába keskeny bükkfa keresztmerevítőket illesztett, hogy ne csavarodjék, majd előlapjába négyszögű képmezőt vésett, amelyen olvasztott méhviaszból nagyjából megformálta a testetlen személyem evilági megjelenítésére szolgáló testet. Majd a völgy fejéből, a Shkara hegy bányáiból származó ezüstből vékony lemezt kalapált, azt ráhelyezte a fenyődeszkára, és a viasz domborulatok mentén finoman kikalapálta rajta árnyék-testem körvonalait. Képmásom nagyrészt kitöltötte a képmezőt, s ahol üres hely maradt, azt növényi indákkal és palmettákkal töltötte ki. A keretre pedig a kéziratokból vett inda- és hálómintákat kalapált.

Ámde nem az egész keretet borította be indákkal és hálóval. A négy sarkot üresen hagyta, s szintúgy a négy oldali keret középső részét. Miért? Mert tudta, hogy ő csak elindította az ikont evilági pályáján, de helyet kell hagynia másoknak is, hogy az évszázadok során hozzátehessék a maguk keze munkáját.

Nyugaton úgy tartják, hogy a kép az utolsó ecsetvonással eljutott a tökéletességre: abból elvenni vagy hozzátenni, mint a pogány Arisztotelész mondja, nem lehet. Micsoda hübrisz! Az ikon, ahogy az ugyancsak pogány Umberto Eco mondaná, a nyugati képpel ellentétben nyitott mű. Attól kezdve, hogy kikerült a képíró kezéből, folyvást gyarapszik. Minden tisztelője gyarapítja őt imákkal, amelyek visszasugároznak utódaira, és nemzedékről nemzedékre növelik az ikon becsét. Isten csodákat enged történni általa, amelyek szakrális történettel és erővel ruházzák fel az ikont. Damaszkuszi Szent János levágott keze felkerül a Mária-ikonra, s ettől fogva az ikon részeként él tovább, mint Mária harmadik keze. De még a károsodás is része lesz az ikon történetének. Ha a nyugati képre valaki késsel vagy kalapáccsal támad, a tulajdonosok azonnal igyekeznek helyreállítani a tökéletesnek tekintett eredeti állapotot. A częstochowai Fekete Madonna-ikon azonban olyan büszkén viseli arcán a tatár rablók kettős kardcsapását, hogy a javító festést is ledobta a sebről, s anélkül már nem is lehet elképzelni őt a sebesült Lengyelország védelmezőjeként.

A hálás utódok pedig különféle hozzátoldott díszítésekkel fejezik ki megbecsülésüket és hálájukat az ikon iránt. A festett ikonokra ezüst ikontakarót tesznek, amely eltakarja a lényegtelent, és szabadon hagyva kiemeli azt, ami lényeges: a szent személy arcát és kezét. Az eleve ezüstből készült ikonra pedig nagyobb események, jelentős sorsfordulók alkalmával drágaköveket illesztenek. Erre gondolva hagy ki üres helyeket a képíró, ahová majd a kövek kerülnek. A kövek többnyire nem különösebben értékes darabok, amolyan paraszti vásárfiák, de a tulajdonosok az ikon előtt meditálva pontosan fel tudják idézni minden kő behelyezésének történetét, s ezek a történetek teszik számukra igazán értékessé őket és személyes családi darabbá az ikont. Nézzenek csak meg még egyszer engem ebből a szempontból.

Ez a velem egykorú kolléga a mestiai Sethi Szent György-templomából nemigen dolgozhatott meg extra rátétekért, noha helyet hagytak rajta látványosan

Ez a 10-11. századi Szent György a labechini Szent Arkangyalok templomából, amelyik grúz férfi módjára nem a sárkányt, hanem a keresztényüldöző Diocletianus császárt döfi le, most csak egy vörös kővel büszkélkedik, de a keretén, amely nem maradt fenn a 20. századig, talán többet is hordozott

Na ez a 11. századi zestaponi Keresztrefeszítés- és Mennybemenetel-ikon megdolgozhatott a pénzéért, mert a számtalan kisebb-nagyobb kő mellett 17. századi egész brossok is kerültek rá az évszázadok során

Ebben a most kezdődő sorozatban a grúz ábécé 33 betűjének plusz a négy speciális szvan betűnek megfelelően egy éven át harminchét kővel, harminchét történettel gazdagítjuk a lassan tíz éve készen kapott Szvaneti-képünket. Minden történetet egy-egy régi szvaneti ikonnak, a völgy és Grúzia egy-egy ősi védelmezőjének monológja vezet be. A történetek pedig azt beszélik el, hogyan jártuk be és ismertük meg a szvaneti hegyvidék középkori templomait és falvait, s mit tudtunk meg róluk, Grúziáról, és önmagunkról.