Kösz a halakat

Mi maradna a képből, ha kivennénk belőle a nagy halat? Leginkább semmi: a szegényes halászkunyhó a balszélen és a kikötőváros a láthatáron, s közöttük a nyílt tengeröböl egy nagy, formátlan, üres homokzátonnyal. A táj szemmel láthatólag azért jött létre ebben a formában, hogy méltó kerete legyen a páratlan zsákmánynak, a Nagy Halnak, amelyet egy liliputi emberke hasít fel egy önmagánál jóval nagyobb késsel. A Hal gyomrából és szájából pedig – mintha a kés pengéje a torkát is átvágta volna – csak úgy dőlnek kifelé a nagy, iszamós hal-matrjoskák, amelyeket a Hal egészben nyelt le, s amelyek vagy közvetlenül lenyelés előtt, vagy már a Hal gyomrában további halakat igyekeztek lenyelni. A zsákmány vízbe hulló darabjait már várják, és azonnal elnyelik, mint halpiaci fókák, az ottani halak, sőt a levegőből is sóvár repülő hal érkezik a maga osztályrészéért. A zabálás paroxizmusa odáig fajult, hogy már a napvilágra kerülő kagylók is igyekeznek halakat felfalni, pedig természetes közegükben ezt kétszer is meggondolnák. A kép alján egy halászcsónakban az evezős mutatja a látványt kisfiának, ECCE, és legalul a dőlt betűs flamand nyelvű feliratban megosztja vele élete alapvető tapasztalatát: Nézd csak, fiam, régóta tudom, hogy a nagy halak megeszik a kis halakat. Ezt mondja a nagybetűs latin felirat is, csak veretesebben, hexameterben: „GRANDIBUS EXIGUI SUNT PISCES PISCIBUS ESCA” – étkéül szolgálnak a kis halak mind a nagyoknak. Sőt az 1557-es metszetnek egy jóval későbbi változata, amelyet az Antwerpenben 1620-70 között működő Jan Galle adott ki, még háromnyelvű magyarázatot is biggyeszt a kép fölé, hogy senki félre ne értse a metaforát: „A SZEGÉNYEK ELNYOMÁSA. A gazdagok hatalmuknál fogva elnyomnak benneteket. Jakab levele 2:6.”


Ha pedig a Hal – és persze az általa elnyelt nagy halak – ezt az alapvető igazságtalanságot illusztrálják, úgy lehetséges, hogy a gyomrát felhasító Kés, rajta a világ országalma formájú ábrázolásával, amilyet Krisztus szokott a kezében tartani az Utolsó Ítélet jelenetein, a végső igazságtételt jelképezi.


Kitől származik a kép? Az eredeti metszeten két felirat olvasható. Balra: „Hieronymus Bos. inventor”, és alatta: „PAME”, jobbra pedig: „COCK EXCU[DIT], 1557”, azaz hogy a rajz Hieronymus Boschtól van, és Cock metszette/nyomtatta 1557-ben. Egyik sem igaz. Cock metszőségét megcáfolja a PAME monogram, amely Pieter van der Heydent jelöli: ő volt Hieronymus Cock, a legnagyobb antwerpeni metszet-kiadó egyik állandó rézmetszője. Cock tehát nem mint mester, hanem mint kiadó büszkélkedett a metszet szerzőségével. De Boschnak is nehezen tulajdonítható az eredeti rajz. Hangulatában rokon vele, de hiányoznak róla a szokásos fantáziadús kompozit-szörnyek (kivéve a halászkunyhó előtti halat, amely két lábon igyekszik elsunnyogni zsákmányával).

A bécsi Albertina azonban őrzi a metszet előképéül szolgáló eredeti rajzot (ltsz. 7875). Ez pedig nem Bosch, hanem [idősebb Pieter] Bruegel szignóját viseli, egy évvel korábbi, 1556-os datálással. Ezen még h-val írja a nevét, de hamarosan elhagyja azt, csak fiai, ifjabb Pieter és idősebb Jan térnek majd vissza a Brueghel névformához.



És ugyancsak Bruegel használja ugyanezt a motívumot 1559-es „Németalföldi közmondások” képének egyik jeleneteként.


1556-ban az akkor még ifjú – talán harminc év körüli – Idősebb Pieter Bruegel csak nemrég tért haza itáliai tanulmányútjáról, ahol tökéletesítette rajztudását, és igen sok vázlatot készített, különösen a Németalföldön ismeretlen és vonzó hegyvidéki tájakról. Megélhetést keresett Antwerpenben, amely nemcsak a korabeli világ kereskedelmének, de műtárgypiacának is központja volt. 1540-ben itt nyílt meg az első állandó festmény- és metszetgaléria, amelyre a város háromszáz mestere szállította termékeit, s ezek olyan messze eljutottak, mint például az iszfaháni örmény székesegyház, amelynek falait antwerpeni bibliai metszetek után készült jelenetekkel díszítették. A város egyik legjobb üzleti érzékű műkereskedője, Hieronymus Cock 1548-ban nyitotta meg A négy égtájhoz (In de Vier Winden) címzett kiadóját, ahol ezerszámra nyomtatták az igen keresett metszeteket, s ezekhez égető szüksége volt világlátott, tehetséges előkép-rajzolókra. Ahogy a fiatal Bruegel megérkezett Itáliából, azonnal leszerződött vele (sőt talán már itáliai útját is részben ő támogatta), s innentől kezdve rendkívül sikeres metszetsorozatok sokaságát adták ki együtt, a Nagy tájképektől a Hét főbűn és hét erényig, amelyek mindkettejük hírnevét előmozdították.

Hans Vredemann de Vries, Antwerpeni utcakép, a jobb sarkon Hieronymus Cock kiadójával, s kapujában magával Cockkal, ahol 1560-ban ezt a metszetet is nyomtatták

Az antwerpeni műtárgypiacon egy ígéretes fiatal kezdőnek úgy lehetett érvényesülnie, ha az előző évtizedekben kialakult népszerű témák mestereként pozicionálta magát. Az 1500-as évek elejéig egyetlen fizetőképes téma létezett: az oltárkép, templomi vagy magánmegbízásra. A műtárgypiac és a gyűjtemények – Kunst- und Wunderkammer – 16. századi kialakulásával azonban újabb témák jelentek meg, amelyekre a gyűjtők szakosodtak: a tájképek, az egzotikus ábrázolások, a paraszti életképek és hasonlók. Az új témák között önálló ágazatot jelentettek a Bosch-utánzatok. Bosch izgató fantázia-lényei rendkívül népszerűek voltak, ám az ő eredeti képeit főként II. Fülöp spanyol király halmozta fel saját magángyűjteményében, s a piac pótlás után kiáltott. A pótlásra, Bosch-másolatok és Bosch stílusában készült képek termelésére igen sok festő szakosodott. Köztük volt Bruegel is, aki számos rajzot készített Bosch szörnyetegeivel, s ezeket Cock nagy haszonnal adta ki metszet formájában.

Bruegel, Szent Antal megkísértése, 1554. Ez a jelenet a Bosch-imitátorok egyik fő témája volt, mert a szent remetét megkísértő démonok bőséges ürügyet nyújtottak a jellegzetes boschi szörnyetegek ábrázolására.

Bruegel és Cock együttműködésének egyik legsikeresebb darabja a hét főbűnt, a hét erényt és az Utolsó Ítéletet ábrázoló metszetsorozat volt 1557-60-ban. A sikerhez nagyban hozzájárultak a boschi devilerie-k, ördögfiókák, amelyek a sorozat szinte minden lapját elárasztották: a bűnökét természetesen, de még az erényekét is, az általuk legyőzött démonok formájában.

Bruegel, Ira (Harag), 1558

Bruegel, Fortitudo (Erő), 1560

A bruges-i humanista Dominicus Lampsonius 1572-ben adta ki Cocknál a nagy németalföldi művészek portrégyűjteményét. Ekkorra Bruegel mint Bosch-imitátor hírneve már olyan nagy volt, hogy ezt írhatta róla: „Ő az új Hieronymus Bosch, aki ecsetjével imitálja és szemünk elé állítja a Mester elmés álmait, s oly nagy ügyességgel utánozza stílusát, hogy eközben túl is szárnyalja őt.” Innen ered Bruegel „második Bosch” jelzője, amely Lodovico Guicciardini Németalföld-leírásának jóvoltából Dél-Európában is elterjedt.

Az 1557-es halas metszeten Bruegel még nem alkalmazott ennyire jellegzetes Bosch-szörnyfigurákat. De a korabeli néző számára már az egymást lenyelő halak is Bosch védjegyének számítottak, aki gyakran ábrázolta ilyen formában a maga démonait. Érdekes egyébként, hogy a számos művészettörténeti utalással és abszurd képpel operáló Ruben Brandt, a gyűjtő (2018) filmben is többször előfordul a motívum. Aki még nem látta, nézze meg (aki pedig látta, nézze meg újra), és számolja össze, hányszor.

Bosch, Szent Antal megkísértése, 1501 k., részlet

Bosch, Háromkirályok, 1485-1500 k., részlet

Bosch, Gyönyörök kertje, 1490-1510 k., részlet

Bosch, A szénásszekér, 1516, részlet. Jobbra a két lábon járó hal Bruegel halas metszetéről

Bruegel, Az Utolsó Ítélet, 1558, részlet

Milorad Krstić, Ruben Brandt, a gyűjtő, 2018. Részlet a tokiói pop-art kiállítás epizódjából

1556-ban, amikor Brugel a halas metszet előképét rajzolta és szignálta, még csak egy ismeretlen ifjú tehetség volt, akinek Cock jóvoltából lehetett jövője (Cocknak pedig Bruegel jóvoltából profitja). Bosch viszont márka volt. Ezért dönthetett úgy Cock, hogy Boscht tünteti fel a metszeten „inventorként”. Ez a korban nem föltétlenül jelentette a fogyasztó megtévesztését. Pusztán műfaji megjelölés volt: ez „egy bosch”, vagy ha bővebben akarta volna megfogalmazni: „Bosch után tervezte kiadónk munkatársa”. A fogyasztó pedig, ha megvette, és megőrizte legalább tizenöt évig, amíg Bruegel is márka lett, már azzal büszkélkedhetett, hogy van neki egy boscha, amelyik egyszersmind bruegel.

Hogy a kép milyen karriert futott be a németalföldi fogyasztók körében, arra álljon itt egy hatvan évvel későbbi példa.


Az oldalfordított kép tanúsítja, hogy az eredeti Cock-féle metszetről másolták. De az általános társadalomkritikai él itt aktuálpolitikaivá köszörülődik. A Hal a „Barnevelsche Monster” feliratot viseli, amiből – valamint más részletekből – kikövetkeztethető, hogy a pamflet Johan van Oldenbarneveltnek, a németalföldi Egyesült Tartományok kancellárjának 1619-es kivégzését ünnepli.

Gilles-Lambert Godecharle: Johan van Oldebarnevelt (1549-1619), 1817. Brüsszel, Királyi Szépművészeti Múzeum

A kancellár, aki harminc éven át volt a szabad Németalföld legfőbb bírója, végül a kálvinizmus arminiánus irányzatának támogatójaként különbözött össze a németalföldi rendekkel, akik rávették Nassaui Móric herceg-kormányzót, hogy koncepciós perben elítéltesse és kivégeztesse őt – ahogy a képen a herceg vágja fel a „szörnyeteg” gyomrát „az igazságosság késével”. A „szörnyeteget” az „Oude Leer”, azaz az orthodox kálvinista tanítás döfi le szigonyával, s a horizonton a város felmagasodik és önálló vonásokat nyer, mint Utrecht, Oldenbarnevelt utolsó menedéke. Az utókor nagy államférfinak tartja Oldenbarneveltet, de harminc év alatt épp elég embert megbánthatott; ezek nevei olvashatók a gyomrából és torkából kicsusszanó halakon. Az igazság valakinek a szempontjából győzedelmeskedett. A kérdés csak az – ahogyan egykor egy kis haltól kérdezte a nagy hal, mielőtt lenyelte volna –, hogy mi az igazság.