Láthatatlan városok: Róma kútjai

Róma a vízre épült. Nem úgy, mint Velence, vagy Szentpétervár. Róma az ivóvízre épült. Az ókori Európa legnagyobb városa annyi lakost tudott eltartani, amennyit képes volt ellátni ivóvízzel. A császárkori Róma egymilliós lakosságát tizenegy vízvezetékrendszer szolgálta ki összesen 800 km hosszúságban és napi egymillió köbméter vízhozammal, amelyeket az 1. századi Frontinus mérnök részletes leírása és a fennmaradt monumentális falszakaszok örökítettek ránk. Róma hanyatlásával a vízvezetékek is pusztulásnak indultak, ami a város lakosságának radikális csökkenéséhez és a város összezsugorodásához vezetett. A középkori Róma csupán a folyó kanyarulatában fekvő alsó várost, az abitato-t volt képes ellátni az acquarenari, a kordés vízhordók Tiberisből megtöltött dézsáival, s a város felső, egykori legelegánsabb része néptelen legelővé vált.

A pápaság „avignoni fogságának” végetértével és a pápák Rómába való visszaköltözésével a város új mecénásokat kapott, akik meghirdették Róma újjászületésének programját, a reneszánsz első trombitaszóját. Ez számos egyéb szimbolikus, építészeti és politikai program mellett a vízellátás megoldását is jelentette. V. Miklós pápa 1453-ban kezdi meg a vízvezetékek fokozatos helyreállításának és bővítésének háromszáz éven át tartó programját. A vezetékek újjáéledésével élednek újjá Róma kerületei is egyre táguló sugárban, s a vezetékek vonala határozta meg a város főútjait. A vezetékek végpontjain pedig az építtető pápák és főpapok pompás kutakkal hangsúlyozzák mecenatúrájukat, s a kutak Róma tereinek és társadalmi életének csomópontjaivá váltak.

A FUGA Építészeti Központban (Budapest, Petőfi Sándor u. 5.) tartott Láthatatlan városok sorozatunk ötödik darabjában, 2017. december 20-án délután 6 órakor a prágai zsidó negyed, a tbiliszi óváros, a csernovici kultúrváros és a huszas évek Berlinje után a vízre épült reneszánsz és barokk Rómának ezt a láthatatlan hálózatát akarjuk bemutatni, amely máig meghatározza és értelmezi a város struktúráját.