Lublin ablakai

Ez a bejegyzés a Mazsike hírlevele számára készült.

Hegedűs játszik véget nem érő néma zenét, szemét a kottára függesztve a horizonton. Esküvői fotó pózába merevedett fiatal pár. Koszorúslány fehér ruhában, virágcsokorral, divatos frizurával. Két szomszéd ablakban elegáns fekete ruhás párok, talán két fivér és feleségeik. Borbélyműhely ablaka előtt fehér köpenyes tanonc, ollót tartó keze örökre megállt a nyisszantás pillanatában. Kerek arcú nő mosolyog a balkonon a Szent Katalin-templom romjai fölött. Tágra nyílt szemű kislány szalagos kalapban, ölében tacskó kutyával. Bruno Schulz ikertestvére félénken, bátorításra várva mosolyog ránk. Fekete hajú szépség pazar nyaklánccal, válláról kacéran lecsúszott ruhában. Öreg rabbi, mélyen ülő, hunyorgó szemmel, fehér szakálla szálanként rajzolódik ki fekete öltönye előtt. A várost nézik, amelyet hetven éve nem láttak, amely hetven éve nem látta őket.

Lublin százhúszezer lakójából ötvenezer volt zsidó a második világháború előestéjén. Túlnyomó részük az óváros falain kívül élt, a Brama Grodzka, a Grodnói-kapu és a vár között elterülő nagy zsidó negyed labirintusában, ahová a városi polgárságnak a lengyel királytól kapott de non tolerandis Judaeis joga szorította őket a tizenhatodik században. A kapu, amelyet a falakon belül élők csak Zsidó-kapunak neveztek, mediterrán ívvel keretezte a festői, zsúfolt és szegény negyed látványát. A keret ma is megvan. Csupán a kép tűnt el belőle.



„Amikor 1990-ben ide jöttünk” – mondja Witold Dambrowska, a Grodzka-kapu bástyájában működő Teatr NN, „Névtelen Színház” egyik varsói alapítója, – „semmit nem tudtunk Lublin zsidó múltjáról. Nem tudtuk, hogy a kapu egy zsidó Atlantiszra néz. Hogy a kapun kívül elterülő nagy, üres tér mindaz, ami a zsidó városból ránk maradt. Hogy a vár alatti parkoló betonja tucatnyi zsinagóga, sok száz zsidó ház, és egy egész zsidó közösség emlékét temette maga alá.”

A Névtelen színháznak az a zsidó nő adott nevet, aki nem sokkal a színház alapítása után kereste fel a bástyát. „NN én vagyok”, mondta, s elbeszélte, kik és hogyan éltek a bástyát keresztül-kasul szövő apró lakásokban, mielőtt a német megszállók 1942. március 16-án a gettó valamennyi lakóját teherautóra kényszerítették és a bástya kivételével valamennyi épületét felrobbantották volna.

A színház elhatározta, hogy felvállalják ezt a rájuk szállt örökséget. Először is fel kellett mérniük, miben áll ez pontosan. Részletes kutatómunkával igyekeztek felderíteni a zsidó negyed valamennyi házának történetét, minden egyes lakójának nevét, s a túlélőkkel és az egykori szomszédokkal folytatott sok ezer órányi interjú során mindazt, amit még meg lehetett tudni az egykori életről és egykor itt élőkről. A házak és interjúk vaskos dossziéi mint fejfák sorakoznak a kutatóterem falán, amelynek padlóján fehér nyomvonalak jelzik a háború előtti szobák válaszfalait és beosztását. Innen indul a bástya sok évszázad alatt egymásra rétegződött folyosóinak és szobáinak labirintusán át vezető, s a lublini zsidóság fényképeivel szegélyezett út a másik nagy terembe, ahol hatalmas makett mutatja be az egykori zsidó várost. Az interaktív rekonstrukció az internetre is felkerült, ahol házról házra haladva megtudhatunk mindent, amit idáig sikerült összegyűjteni a negyedről és a lakókról.

De a színház nemcsak az emlékezet feltámasztását és megőrzését, hanem közkinccsé tételét is feladatának tartja. Rendszeres kurzusokat tartanak a város diákjainak, s az egész Lengyelországból és külföldről ide látogató fiataloknak a lublini zsidóság történetéről, és utcai performanszokkal jelenítik meg a zsidóság múltját a városban, ahol éltek. Március 16-án a gettó helyén a városi iskolák diákjai reggeltől éjszakáig egymást váltva olvassák fel az elhurcoltak névsorát, s a sötétség leszálltával ezen a napon egyetlen lámpa sem gyullad ki a városban. Csak az az egy marad égve, a negyed egyetlen megmaradt régi kandelábere, amely az év minden más napján is éjjel-nappal világít a meggyilkoltak emlékezetére.


És ahol az eltűntek emlékét megőrzik, oda az eltűntek is visszavágynak. Az óváros reneszánsz főterén néhány éve a 4-es számú ház restaurálásakor találtak rá a munkások egy ládára, benne kétezerhétszáz üvegnegatívval, ismeretlen helyi zsidó fényképész felvételeivel a város lakóiról a 20-as és 30-as évekből. A képek túlnyomó része portré, olyan emberekről, akik után egyetlen kép sem maradt. A negatívokat a Teatr NN kiállítása kapta meg letétbe. A portrékról pedig életnagyságú nagyítások készültek az óvárosi házak ablakai számára. Lublin egykori polgárai visszaköltöztek városukba. Kitekintenek egykori lakásaikból, ülnek az asztalnál, és beleisznak poharunkba

kik eltemetetlen, távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.