A víztől a Szaharáig

A múlt héten Prágában sétáltam. A Malá Stranán, ahonnét a vihar elűzte a turistákat, a folyót figyeltem a fém gátak és homokzsákok mögött, a barna víz tompa robajlását, a hatalmas örvényeket. Folytattam utamat a rakparton. A város északi részén kijelző mutatja a vízállást: 4,20 méter szombaton, 2013. június 8-án. Nem különösebben fenyegető, végső soron.
Egy kis utcában, távol a turisták tömegeitől, ahol a házak csöndesen adják át magukat az elmúlásnak, egy kis tábla – 1890 – jelzi egy történelmi árvíz magasságát.





Ilyen kis táblák kísérték gyermekkoromat is. Párizsnak azt a negyedét, ahol éltem (és ahol egyébként ma is élek), 1910. januárjában teljesen elárasztotta a víz.

A rue de Prague és a rue Charles Baudelaire sarkán

A Saint-Antoine des Quinze-Vingt falán, a rue Traversière-en

Egy tábla az utca sarkán, egy másik az iskolám falán, egy harmadik a templomén – ahogy nőttem, úgy emelkedtem centiméterről centiméterre a víz felszíne fölé. A fotók, amelyek negyedemben, az akkori árvíz által legjobban érintett városnegyedben készültek, azok közé a képek közé tartoznak, amelyek nézésébe a párizsiak sosem fáradnak bele. Az utcát, ahol laktam, s amely oly ismerős a képeken, annyira változatlan hatvan év után is, mintha teljesen elnyelte volna a Szajna. Gyakran álmodtam róla, hogy egyszer majd visszatér a víz, amely egyszer egy éjszaka alatt szigetté változtatta otthonomat.


Jó ideje már, hogy egyszer a Faubourg Saint-Antoine-ban a buszon kihallgattam két öregúr beszélgetését arról a napról, a napról, amely valamikor álmaim fénypontja volt. Egyikük, egy asztalos fia, aki nyolc éves volt akkor, „elkölcsönözte” a csónakot, amelyet valaki kikötött az udvarra. Kalandra indult, udvarról udvarra haladva a Faubourg labirintusában. A földszintek már eltűntek a víz alatt, s hamarosan nem ismert fel semmit. Elveszetten evezett még órákon át, ide-oda hajtva az áramlat által. Alkonyattájt egy szomszédjuk felismerte, és hazavitte, ahol szülei már azt hitték, hogy belefulladt a vízbe. Az öregúr még mindig meglepetten emlékezett vissza rá, hogy egyáltalán nem verték meg.




A Szajna árvizeinek felidézéséhez elegendő megállni az Arsenal zsilipje mellett, ahol a Saint-Martin csatorna belefolyik a Szajnába, a Bastille terétől délre. Volt még valamikor egy vízszintmérő az Austerlitz-hídon is, de nem tudom, manapság is látható-e még.





Ezenkívül még az Alma-híd zuávján is figyelemmel kísérhetjük a víz emelkedését. 1910-ben nemcsak hogy a zuávot magát, de még a fezét is elborította a víz.

Egy zuáv? Az Alma-híd alatt?
A zuávok az afrikai hadsereg katonái voltak 1830 és 1962 között, francia gyarmati csapatok, akik a bennszülött egységeket, például a marokkói lövészeket támogatták.
A zuávok egészen az első világháborúig különösen szépen kidolgozott és színes egyenruhát viseltek. Ez a chéchiának nevezett arab fezből, szegélyrojtos piros sapkából állt, amelyhez gyakran fehér pamutturbán is társult, a bedaïából, az arab szabású sötétkék, vörössel szegélyezett mellényből, amelyet a sédria, az ugyancsak sötétkék, ujjatlan arab ing fölött viseltek. A vörös arab nadrág avagy sarouel nagyon bő szabású volt. Az indigókék öv célja állítólag az volt, hogy a beleket melegen tartva csökkentse a hasmenés veszélyét – mindenképpen egyedülálló orvosság. Az öv negyven centi széles és négy méter hosszú volt: a zuávok egymás segítségével tekerték magukra. Az együttest a magas lábszárvédő egészítette ki. Vörös, indigókék és éjkék, ezek voltak a színek, amelyek annyira megragadták a festők pillantását.

A zuáv. Vincent Van Gogh, 1888, Metropolitan Museum of Arts, New York.

A zuáv, Vincent Van Gogh, 1888, magángyűjtemény

Sebesült zuáv a Krímben. Roger Fenton fotója

Zuávok a Krímben. Roger Fenton fotói

És nem csak a festőkét. A nemzeti képzeletben a keleti és romantikus öltözékű zuáv egyszerre jelentette a legpéldásabb és a legkülönösebb harcos figuráját. Még ma is arra mondják, hogy „zuávkodik”, aki látványosan vagy idióta módjára viselkeik. Jean-Baptiste Tournassoux 1914 és 1916 között készült autokrómjai közül a legutolsó mutatja a legjobban a zuávokról alkotott korabeli képet. Épp ez az az időszak, amikor végül feladják hagyományos egyenruhájukat.





A Második Császárság idején a zuávokat a gyarmatokon kívül is bevetették, mindenekelőtt a krími háborúban. Ott, az 1854-es almai csatában a harmadik zuávezred a sziklákon felkapaszkodva lepte meg az oroszokat, elfoglalva és ellenük fordítva saját tüzérségüket. Két évvel később avatta fel III. Napóleon császár az Alma-hidat, amelynek pilléreit négy monumentális szobor díszítette: egy Georges Diebolt által faragott zuáv és gránátos a folyásirány felőli oldalon, s egy Auguste Arnaud által megformált gyalogos vadász és egy tüzér a másikon. Amikor a hidat 1970 és 1974 között helyreállították, a szobrok különböző helyekre kerültek, s csupán a zuáv maradt a helyén.

A gyalogos vadász a gravelles-i sáncon

A párizsi erődítményeket ábrázoló, 1914 előtti német képeslap. A gravelles-i sáncot a város délkeleti oldalán húzódó vörös vonal jelzi.

A vadászt a gravelles-i sáncon állították fel, a vincennes-i erdőben, Charenton és Nogent erődje között, a Thiers által 1841-ben Párizs körül épített erődvonal egy maradványán – nem magán a mára már lebontott erődítményen, hanem a két erőd közötti összekötő elemen. A vadász így olybá tűnik, mint Párizs utolsó védelmezője a poroszok ellen, már csak azért is, mert a keleti autópályát vigyázza, Németország felé tekintve (és minthogy épp 1970-ben, száz évvel a francia-porosz háború után állították fel, ez nem is lehet véletlen).

Manapság tehát az afrikai hadsereg egy zuávja, Algéria száraz földjének egy gyarmati katonája méri a víz emelkedését Párizsban. Egy olyan katona, aki annak idején Franciaországot jelképezte az Atlasztól az Aurès-ig, a Mitidjától a Szaharáig, a világnak ezen a részén, amelyet – teljesen tévesen – a hőséggel és porral szokás kapcsolatba hozni. A világ egy olyan részén, ahol a folyók, a vádik hosszú kilométereken át csupán vékony fonálként csordogálnak, mielőtt elvesznének a homokban.


Isabelle Eberhardt a Szaharában fulladt vízbe 1904-ben.

Isabelle Eberhardt, orosz arisztokrata nő és első gyermekei tanítójának törvénytelen lánya, filozófus és poliglott, örmény és anarchista Svájcban nőtt fel e kevéssé konvencionális családban, mielőtt húsz évesen, 1897-ben letelepedett volna Algériában. Beszélt franciául, németül, oroszul, olaszul, arabul és latinul – és egy kissé angolul és görögül is.

Az iszlám által rabul ejtve úgy írta le megvilágosodását, akár egy belső robbanást: „Valami névtelen elragadtatást éreztem, amely lelkemet az eksztázis addig ismeretlen magasságába emelte.” Férfinak öltözve élt az Aurès kabiljai között, majd maga is iszlám hitre tért. Egy ideig nomádként élt, fejét kopaszra borotválta, s a beduin harcosok módjára járta be a Constantine alatti végtelen szaharai pusztaságot, mint Si Mahmoud Saadi, az igaz tanítást kereső fiatal tálib, miközben Isabelle de Moerder nevére kiállított orosz útlevelet hordott magánál. Naplóit és útibeszámolóit nyomtatásban is publikálta, és újságíróként is dolgozott.

Csatlakozott a qadiriyya szúfi testvériséghez, amely elsősorban a legelesettebbek támogatását és a gyarmatosítás igazságtalanságai elleni harcot tekintette céljának. Házassága Slimane Ehnnivel, a francia nemzetiségű muszlim szpáhikapitánnyal nagy botrányt keltett, mivel kizárólag a muszlim rítus szerint, a Fatiha elrecitálásával ment végbe. A francia hadsereg először elutasította házasságuk elismerését, és Algéria elhagyására szólította fel Isabelle-t, akinek életmódját botrányok forrásának tartották. A végül 1901-ben elismert házasság révén azonban elnyerte a francia állapolgárságot.

Algériába visszatérve délen telepedett le, ahol a telepesek megvetették, kémkedtek rá és rágalmakat terjesztettek ellene: ő lett „az idegen”, „a botránykő”. Behimában egy férfi, aki kémnek tartotta, karddal támadt rá, és súlyosan megsebesítette.

Ekkoriban írta: „a láz elragad, és mennem kell: igen, tudom, hogy nagyon távol állok még a bölcsességtől […] Ilyen véget kívánok magamnak, ha majd sok év után a fáradtság és a kiábrándultság úrrá lesz rajtam, hogy békében és csöndben végezzem valahol a Dél egy zaouïájában, eksztatikus imádságokat recitálva, vágyak és megbánás nélkül, a ragyogó horizont előtt.”

Az arabofil El Akhbar újság, amelynek munkatársa volt, 1904 végén haditudósítóként küldte Aïn Sefrába, a marokkói határra. 1904. október 21-én a helyi vádi dühöngő hegyi folyóvá duzzadt, és elöntötte az alsó várost. Isabelle Eberhardt, aki csupán az előző este érkezett a városba, saját házában fulladt vízbe, 27 éves korában.


A Sefra vádi minden áradáskor megköveteli a maga halálos áldozatát. Aïn Sefrában a 2000 október 22-ről 23-ra virradó éjszakán a városon keresztülfolyó víz áradása pillanatok alatt elnyelte és homokkal, vízzel és mérgező réztartalmú iszappal borította el az alsó várost.

Aïn Sefrában, mint a Petit journal illustre 1904. november 6-i számában az eseményről tudósító cikket kísérő illusztráció mutatja, a légió is beavatkozott – vörös nadrágban –, de egyetlen zuáv sem nedvesítette be a lábát.


„Az Aïn Sefra környékén nemrég kitört vihar a legszörnyűbb következményekkel járt.
Hatalmas felhőszakadás zúdult a városra és környékére, s az eső olyan bőségben ömlött, hogy a Sefra vádi, amely rendes körülmények között szerény patakocska csupán, hirtelen felduzzadt, s ágyából kilépve elöntötte a várost, és számos házat magával sodort.
Az árvíz olyan hirtelen jött, hogy a lakosok képtelenek voltak előre látni, s legtöbbjüknek már nem volt ideje menekülni. Tizennégy bennszülött és tizenkét európai esett a katasztrófa áldozatául.
Az elhunytak között van egy nagy tehetségű írónő, Isabelle Eberhardt is. Mme Eberhardt a szabad élet csábításának engedve számos éve Algériát választotta hazájának. Burnuszba öltözve és turbánt viselve, s az arab nyelvet igen jól beszélve elvegyült a törzsek között, tanulmányokat írt erkölcseikről és elbeszéléseket az arab életről, mégpedig igen pontos megfigyelésekkel és igen festői stílusban.

Hogy e szörnyű özönvíz áldozatai nem voltak számosabbak, az az aïn sefrai helyőrségi katonák odaadásának köszönhető, akik tisztjeik vezetése alatt a legnagyobb dicséretre méltó bátorsággal és erőfeszítéssel küzdöttek az árvíz ellen. Egyikük a helyieknek segítséget nyújtva vesztette életét.”