Városismeret

„A tralfamadoriak pontosan úgy látják a különböző pillanatokat, ahogyan mi, például, a Sziklás-hegység egyik szakaszát láthatjuk. Ők azt is észlelik, hogy mennyire állandó minden pillanat, és meg tudnak látni bármely pillanatot, ami érdekli őket. Ez csak illúzió itt nálunk, a földön, hogy az egyik pillanat úgy követi a másikat, mint a zsinórra felfűzött gyöngyszemek, meg hogy ha egyszer elszállt egy pillanat, akkor az örökre eltávozott. Ha egy tralfamadori megpillant egy holttestet, csupán arra gondol, hogy a halott személy abban az adott pillanatban rossz állapotban van, ám ugyanaz a személy számos más pillanatban remekül érzi magát.”

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd

Szembeszomszédom, Sue nagyon örül, nemsokára Budapestre utazik a barátnőjével. Mindig szerette volna megismerni a várost, s most végre eljött a perc. Kér tőlem ötleteket, mit érdemes megnézni.

Szülővárosomat, Budapestet két éve hagytam el, a dolgok jelen állása szerint végleg.
Ha becsukom a szemem, a képek, melyeket róla őrzök, éppolyan frissek és elevenek, mintha most is ott élnék – bizonyos értelemben elevenebbek a jelen valóságánál, mely rosszabb napokon még mindig díszletnek tűnik. Rá kellett jöjjek, szándékom ellenére minden egyes újabb város csakis Budapesthez képest lehet valamilyen – otthonos, rideg, nagyvilági, jelentéktelen, izgalmas vagy közhelyes.
Ez nem honvágyból, vagy ehhez hasonló érzésből következik. Harmincöt év alatt, amíg ott éltem, a város szeretett és utált részleteivel együtt a részemmé vált, akár a csontvázam – és természetesen a csontjaim iránt sem táplálok gyengéd érzelmeket.
Mégis, önmagunk egy részétől ilyen távol lenni eléggé furcsa állapot, és nem mindig fájdalommentes.
A helyzetnek azonban vannak előnyei is. A távolságból adódan, akárcsak a tralfamadoriak, kedvem szerint válogathatok a jó pillanatok között, kihagyva a zavaró részleteket – így pl. a kutyakakát, vagy a közlekedési dugóban fekete autóikból előugráló üvöltöző hájfejeket.
De működik fordítva is – rossz napokon a fájdalmas emlékek nyújtanak igen hathatós segítséget.

Sue-nak persze szép képeket keresek.

A városmajori parkon vágok át a gyereket begyűjteni a fogaskerekűnél, ahová a napközis táborból hozzák le őket a Svábhegyről délutánonként. A hőség enyhült már, de a por még melegszagot áraszt. Az autók zúgása a Fasorból, a villamos zötyögése, a kutyák, biciklik, madarak, gyerekek zaja a parkból egyetlen zsibongássá olvad. Minden fény aranyló zöld a fák alatt.
A gyerek nagyon örül és tiszta piszok. Fagyizni megyünk az Augustba, aztán barackot veszünk a piacon, ahol minden elképzelhető földi jó színes, illatos halmokban áll.

A citadellán állok a nagyobbikkal, mutogatom neki a várost felülről. Próbálok néha csak vele tölteni egy-egy délutánt, amióta a kicsi megszületetett. Nagyon magas a mellvéd, nem lát ki rajta, de ahhoz már nehéz, hogy a nyakamba vegyem. Emelem és a mellvédnek nekitámasztva tartom hát, amíg bírom, aztán le kell tennem. Kinevet. Fúj a szél, de jó meleg van.

Állok a hetes buszon a tömegben, ami pedig az Erzsébet hídon áll a dugóban. Nézem a Duna hídjait egymás mögött, akármeddig, és most nem is zavar a nyomorgás. Majd a Felszab tértől megint.

A Körúton sétálok a férjemmel, moziban voltunk, nézzük a kirakatokat meg a többi embert, és az Andrássy úton beülünk egy kávézóba. Nem mintha megengedhetnénk magunknak, vagy ráérnénk, de jó még maradni kicsit. Mindig Budán éltem, Pest nekem vendégség, színház, kovácsoltvas korlátú lépcsőházak, nyüzsgés és trolibusz.

Mulatság a kertünkben, a nagy nyírfa alatt. Sütögetünk. Csevegés, füstszag, gyerekek, söröskorsók és teáscsészék mindenütt szétszórva. A nyírfa leveleinek örökös zsongása-pergése.
A kerti asztal három méteres, a férjem ácsolta, amikor egyszer elege lett, hogy sosem férünk el rendesen. De így sem.

Befordulunk az autóval a Kelemen László utcából a Hűvösvölgyi út vadgesztenye-sora alá. Innen már csak öt perc, tulajdonképpen otthon vagyunk, a gyerekek ebben a kanyarban szoktak elaludni.

November van, gyerekkori barátnőmmel sétálok a házunk körüli utcákban. Ő már nem itt él, rég nem láttuk egymást, most az új babámat jött megnézni. Toljuk a kocsit ketten, beszélgetünk. A nyirkos avar szagába kevés füstszag is keveredik valahonnan, csípős hideg van és köd. Minden fehér és barnásszürke, csak a csipkebogyók és az ott felejtett almák piroslanak ki a monokrómból. Csend van, még a kutyák ugatása is tompán hal el a ködben.

Sue őszintén kedves ember, ami ritka kincs, különösen a világnak ezen a táján. Cserébe én is őszintén kedvelem, és szeretnék neki segíteni, de ezekkel nem sokra megy.
Írok hát neki egy listát a Várról, a Citadelláról, a kettes és a négyeshatos villamosról, az Andrássy útról, a pesti szecessziós épületekről, a Dob utcai cukrászdáról, ahol a legjobb flódnit árulják, a Nagycsarnokról és fürdőkről.
Térképet is nyomtatok, berajzolom ezeket, hogy enyhítsek lelkifurdalásomon.