Mi ez?

Prekolumbiánus istenség? Inuit rozmárcsontfaragvány? Reneszánsz amulett? Barokk memento mori? A találós kérdést egy kedvenc amerikai blogunk tette fel tegnap, ma reggel közzétéve a megoldást. Mi este teszünk ugyanígy, s addig is kíváncsian várjuk olvasóink kísérleteit, amelyek szinte mindig szellemesebbek szoktak lenni, mint a kérlelhetetlen valóság.


Nagyon jólesik, hogy olvasóinkat ennyire fellelkesítette a játék, s ilyen szép számmal küldtek be megfejtéseket. Azt külön öröm volt látni, hogy ilyen jól vették a lapot, s a primitív brutal force, pl. google képkereső alkalmazása helyett tényleg a tárgy tulajdonságaiból kiindulva próbálták megsaccolni, hogy logikusan mi lehetett a rendeltetése.

Szinte minden kommentben volt valami, aminek köze van a tárgy tényleges rendeltetéséhez: az ólom, a pecsét, a halál… De nem ez a mérce. Koherens és szellemes ál-megfejtést adni éppolyan nagy, sőt nagyobb dolog, mint rekonstruálni az eredeti jelentést, már csak azért is, mert az eredeti jelentés gyakran – és naná hogy ilyet választunk ki találgatásra – éppolyan fantasztikus és kevéssé hihető, mint a legjobban sikerült ál-megfejtések. Ezért alább, a megfejtési kísérletek összefoglalásában nem is különítjük el a valódi megoldást a többitől, hanem a lista legvégén közöljük, mint a fikciók egyikét, s talán nem is a legizgalmasabbat.

A kísérlet fogadtatásán fellelkesülve ettől fogva rendszeresen fogunk ilyen feladványokat közölni. Olvasóinkat is kérjük, hogy ha erre a célra különösen alkalmas képpel, szöveggel, zenével stb. találkoznak, küldjék el nekünk.

• Puskagolyóba vésett halálos üzenet az ellenségnek • Horgászólomsúlyba nyomott modernkori alkotás • Halloweeni fogtömés • Koporsószög stílusosan díszített feje • Pecsétgyűrű • Grafitceruza faragott hegye • Múmia

• A „holtomiglan-holtodiglan” fogadalmi pecsétje • Középkori fogorvos vagy inkvizítor pecsétnyomója • Sütővas kalózok megbélyegzésére • Esetleg van (vagy volt) még négy másik ilyen, különböző (feltehetően vidámabb) motívumokkal, vagyis egy „öt kő”-variánsról lenne szó? • Pénzverő tőke

a tárgy egy halálfejes dobókocka századfordulós kalózos társasjátékhoz (a „hét tenger ördöge” fantázianevű játékot szalonokban játszották, természetesen csak felnőttek. aki veszített annak például a tengerről szóló verseket kellett tanulnia, ha művész volt verseket írhatott, vagy más műalkotást kerekített. állítólag egy ilyen vereség hatására szánta el magát debussy a mer megírására. bár a jeux, illetve a children’s corner azt sugallják, hogy debussy nagy játékos volt, de az igazság az, hogy pocsékul játszott. a „hét tenger” skóciában is népszerű volt. egy ottani szenvedélyes, egyesek szerint infantilis játékos, j. m. barrie, egy végigkockázott éjszaka után szánta rá magát a little white bird megírására, ahol először tűnik fel peter pan, a később kalózokkal küzdő örök-kisfiú)


gyűrű, mégpedig apáról fiúra öröklődő darab, amihez valaha rendes hajó és lojális legénység is tartozott. Később a kapitányokból igazgatósági tagok lettek a United Fruit Companyben, az első tisztekből pedig menedzserdinasztiák sarjadtak. Miután a cég kapcsolata megromlott a kormány zsákosembereivel a cégnek is leáldozott, azt mondják ehhez köze volt néhány ellenőrizetlen szállítmánynak, ami az USA különböző kikötőibe futott be. Banán még ma is ládával jár, ha megvillan a gyűrű, de tisztelegni már nem tisztelegnek a viselőjének a matrózok.


Nem úgy van az, hogy csak a városi uraknak lehet hobbija, hogy csak a mesteremberek képesek a művészetre. Vegyük például ezt a börtönkapitányt.

Börtönt igazgatni már maga is művészet, hát még az ilyen isten háta mögött, hegyi tájon, ahol néha még a szamár is emberháton jár. Ő végezte a dolgát, becsülettel, és ki róná föl neki, hogy a terméskőből egy torony épült, ha hófúvások idején is minden reggel tisztára söpörtette az udvart, és se skorbut, sem másféle nyavalya nem vitt el itten egy életet sem, csak az ólomgolyók azt, kinek ezt a sorsot ítélte a törvény, valahol, odalent a síkság városaiban. Nem ölt itt senki, csak a kapitány ólomgolyói.

Mert bizony a kapitány maga öntötte a golyóbisokat, arra kellett neki a torony. Talán a hegyi levegő tette, ami felizzott a fortyogó ólom körül, talán a hegyi patak vízének tisztasága, amelybe sisteregve belecsöppent, de olyan volt minden megszilárdult csepp, amit kihalásztak a torony alatti medencéből, mintha fémezüst igazgyöngy lenne valahány.

Egy mesterember vagy egy városi úr itt elégedetten hátradőlt volna, ám a kapitány művészete még csak most kezdődött. Jól működött a börtön, ha valaki átnézte volna az évkönyveket, talán feltűnt volna neki, hogy esetleg túlságosan is jól, de az évkönyvek az elsők között vesztek el a tűzben, amikor a tornyot derékbe törte egy páncéltörő gránát, és az szikrát szórva borította be az őrszárnyat.

Ha pedig valaki mégis gyanút fogot volna, annak a kapitány elmagyarázta volna, hogy olyan vékony itt a határvonal hegyipásztor és útonálló haramia között, mint amilyen vékony csíkot húz egy rácsos ablak előtt elsuhanó ólomcsepp.

így hát, amikor eljött az utolsó hét, a rabok három ólomgolyót kaptak a börtön kapitányától. A három golyó mellé egy különös szerszám, a golyókés is járt - minden naplemente előtt két, hosszú órára. Két órán át faragtak a rabok, majd az esti, híg leves kiosztásakor begyűjtötték a golyókéseket.

A golyókat nem, azok a cellában maradtak. Ha feltorlódtak az ítéletek, hallani lehetett, ahogy éjjel az izzadt tenyerekben egymáshoz súrlódva köröznek a lövedékek.

Ott voltak a golyók a tenyerekben ébredéskor, ott a reggeli sétánál, ott a sovány ebédnél, de még kőtörésnél is, csákánynyél mellé szorítva. Minden elítélt egy héten át hordozta markában a saját halálát.

Az utolsó reggelen a foglyokat egyenként vitték le a hátsó kert löszfalához. Ahogy elhaladtak a három, egyenruhás katona előtt, a golyókat egyenként helyezték bele a fehér kesztyűs tenyerekbe.

Csillogtak a golyók, az izzadtság olyan patinát kölcsönzött nekik, amit semmilyen kovácsfortély, ólmospraktika nem tudott létrehozni.

A három katona három puskába tette a három golyót. A halálraítélt utoljára három puskacsővel nézett farkasszemet.

Ám a döntő pillanatban csak két fegyver dördült el. Amint a börtönorvos ellenőrizte a halottat, az igazgató a harmadik katonához ballagott. Ahhoz, aki éppen akkor a néma puskát kapta a feladatához. Hol a jobb oldali katona fegyverének kakasa kattant tompán, hol balról hiányzott a lövés, hol középen maradt a csőben a golyó - a kapitány megpróbálta addig keverni a fegyvereket, míg ő maga sem tudta, a három faragvány közül melyik marad meg.

Ilyenkor délután felment a szobájába, töltött magának egy ujjnyi konyakot, majd - akárcsak egy rovargyűjtő, ha új fajt fedez fel az ezerszer átbogarászott réten - a fehér szattyán kesztyűt lecserélte vékony, fehér szövetkesztyűre, zsebéből egyenként szedegetve ki az aznapi természt, minden egyes golyót szemügyre vett.

Majd gyolcskendővel átdörzsölte, és elhelyezte az e célból készíttetet, tízszer tíz cellás fakeret következő üres mélyedésébe. Nem tudni, hány fakeret telt meg faragott golyókkal, ahogy azt sem tudni, hová lettek ezek a fakeretek.

Csak annyit tudni, hogy egyszer csak fordult a sors kerete, és a kapitány, gombfosztott és véres, tépett egyenruhájában egyszer csak ott állt saját löszfala előtt. Mellének nem három, hanem tizenhárom fegyver szegült, ám ezek lövedéke nem tornyokban cseppent, hanem messzi-messzi városok gyárai ontották tonnaszámra, hogy lukakkal pöttyözzék tele a kontinenst.

A halál előtti röpke csendben - mert minden halál előtt elhallgat egy picit a világ - a tizenhárom lövész valami furcsa, surlódó hangot hallott, mintha a kapitány a fogát köszörülte volna, pedig meredt szemmel, telt szájjal szedte a levegőt.

Amikor a test már teljesen kihűlt, és a csapat a hideg hegyi levegő ellenére felmelegedett a kapitány konyakjától, az egyik fegyveres a fal tövében fekvő testhez osont. Egy éve még kiskondás volt, most már partizán, ám maga sem tudta eldönteni, hogy a hátára vetett géppisztoly hozta el idáig, vagy ő a géppisztolyt. Nem akart a kapitánytól semmit - társai még délután kiforgatták a zsebeit - csak azokat a döbbent, tágra nyílt szemeket akarta lecsukni, csak azt a tátott szájat nem akarta látni. Sötét volt, véletlenül tenyerelt rá a kapitány markába, véletlenül találta meg a három golyót. Remélte, valami értékeset talált, ám amikor másnap megnézte a faragásokat, már mást remélt - talán ez a három talizmán hazaviszi.

És végül tényleg ő volt az, aki a tizenhármak közül hazajutott, hogy pár évvel később útrakeljen. Mennie kellett, vitte az éhség, az éhség, ami elvitt minden mást, csak egy apró batyút és ezt a három golyót hagyva. Utolsó reményeként nyújtotta a hajó kapitánya - egy másik kapitány felé, talán azt hitte, hogy mégiscsak igazgyöngynek, ritka kincsnek hiszi.

Sokat látott ember volt ez a kapitány, megfordult hét tengeren, így hát pontosan tudta, hogy nem igazgyöngyöt kíván a koránál öregebb férfi. Ám mivel sokat látott ember volt, ezért elvette az egyik golyót, megforgatta a kezében, és beleborzongott. Erő van ebben, fiú, mondta, és felengedte a hajóra. Az erőt nem érezte a fiú, de mégiscsak ez az ólomdarab, a halott ember gyöngye vitte át az Újvilágba.

A maradék két gyöngy vele volt, amíg megtanulta a nyelvet, vele, ameddig a bevándorlókkal és csótányokkal teli bérház ágybérletéből odáig jutott, hogy saját lakást béreljen, vele, amikor megtalálta élete párját, és vele, amikor kiköltöztek saját kertesházukba. Egy fiúk született, akit az apa megpróbált megkímélni mindattól, amitől egy óceán választotta el.

A fiú tizennyolc éves sem volt, amikor őt is elvitte a géppisztoly - vagy ő a géppisztolyt? - egy másik óceánon túlra. Apja csak annyit tehetett, hogy átadott neki az egyik faragott golyót, védje meg gyermekét. Hónapok teltek el hír nélkül, és azon kapta magát, hogy egy már majdnem elfelejtett nyelven imádkozott egy, az itteninél szakállasabb Istenhez.

Sem a golyó, sem a fiú nem tért vissza, csak egy zászlóval takart, üres koporsó. Később el akarta hinni, hogy a golyó mégis segített, hogy gyors halált hozott a fiúnak, nem a dzsungel nyavajáit vagy bambuszcöveket. Tenyerébe forgatta az utolsó golyót, abbahagyta az imát, és elhatározta, hogy sajátjaként neveli az unokát, fia utolsó ajándékát, aki a sorozás előtti este fogant.

A férfi, akinek nem volt apja, félt. És mivel félt, így hát ivott, és és hogy részegen se féljen, meg-megszorította a talizmánt, amit nagyapjától kapott. Ivott és a golyót morzsolta akkor is, amikor a nagyapját temette, az ital és a faragvány ott volt vele az első csóknál, és ott volt vele az esküvőn is. És itt volt vele most is, amikor a férfi, akinek nem volt apja, megpróbált apa lenni. Nézte, ahogy a lánya játszik, lökdösi ide-oda a jégkockát, amit az italából csípett ki neki. Újból töltött magának, majd kinyitotta a nyakában függő bőrszütyőt, és egy fényes, faragott golyót gurított a gyerek felé, hátha jobban tetszik neki a jégnél.

Amikor a felesége hazaérkezett, már a fotelben aludt, így nem látta, ahogy az asszony elsápadva szedi ki a göcögő lány szájából a golyót. Felismerte a koponyát, és dühös volt. Dühös volt az alvó férjre, dühös az üres üvegre, de leginkább dühös az ólomgolyóra, mert emlékezett, hogy a halált hordozza - lassú, testbe szivárgó mérget, mely elbutít. Ragaszkodott hozzá, hogy a házban, melyet férje örökölt, még a gyermek születése előtt cseréltessék ki a vezetékeket, hogy a régi festéket szakemberek kaparják le, és fújják újra a falakat, és akkor ez…

Három nappal később a kurjongató szemetesek nem vették észre, hogy az egyik zsákban, egy diétás joghurt műanyagdobozában, kávézacc és tojáshéj között ott egy ólomgolyó, nem vették észre, hogy az a zsák négy grammal nehezebb.

Komaváry: 4gPB

Az 1850-es években már a kisebb amerikai postahivatalokat is központilag látták el kör alakú dátumbélyegzővel, de a postamesterek még sokáig külön bélyegzőt használtak a bélyegek érvénytelenítésére, s ezáltal annak biztosítására, hogy a bélyegeket csak egyszer használják fel. Az érvénytelenítő bélyegzőket ekkoriban még gyakran kézzel készítették. A postahivatalnokok kreativitásának egyik szép példája ez a kézzel faragott, koponyás-halálfejes kézibélyegző, amely az érvénytelenítés, de még inkább angol megfelelője, a „cancel” konnotációira utal. Az ilyenfajta, „fancy cancel”-nek nevezett bélyegzőket többnyire ólomból faragták. Minthogy a használattal gyorsan koptak, ezért a postamesterek és hivatalnokok saját bicskájúlag faragtak újakat. A „fancy cancel”-ek 1904-től kezdtek végképp kikopni a használatból, amikortól az amerikai posta szabványosítási és modernizációs programjának részeként központilag tiltotta meg a „nem engedélyezett postabélyegzők” használatát.

Newsroom of the Smithsonian Institution