Albufera

Az alcúdiai Albufera térképe 1851-ben, J. F. Bateman és a Majorca Land Company civilizatórikus beavatkozása előtt

Az Albufera J. F. Bateman és a Majorca Land Company által nyitott főcsatornája,
amely a lagunába torkolló patakok vizét vezeti ki a tengerbe

Mallorca turistatérképe. Az Albufera a sziget zászlaja alatt zölddel jelölve

Amikor hamarosan, január közepén eljönnek a Szent Antal napjához kapcsolódó ünnepek – amelyekről már írtunk –, az alcúdiai Albufera ismét beszolgáltatja az egykorinak immár töredékére zsugorodott hozzájárulását a sziget angolnafogyasztásához. Ez az ínyencfalat egyaránt nélkülözhetetlen eleme a cserépfazékban főtt fideónak, az ünnepek alatt nyílt tűzön készült paelláknak, és a Sa Poblában bőséges erős paprikával és friss spenótlevéllel készített Antal-napi espinagades-nak (lásd a videót). Az évnek ebben a leghidegebb időszakában érkeznek meg az angolnák a Sargasso-tengertől Mallorcáig tartó rejtelmes útjukról, és úsznak fel a csatornákon a szárazföld belsejébe, az Albufera mocsárvilágába – amelynek még az arabok adták az البحيرة al-buhayra, „a kis tenger” nevet – s egyszersmind ekkorra érik el a mallorcai szakácsok által megkívánt méretet is.


A szárazföldön, még ha mocsárvilágról van is szó, minden tenyérnyi földnek megvan a maga gazdája, s az itteni vízivilág állatai, köztük az angolna, tiltott zsákmány a nyílt tenger halászai számára. És a parasztok, akik ősszel filats-szal, nyeles hálóval vadásznak az itt átvonuló rigókra (video), januárban ugyancsak hálóval „szüretelik” (video) a lagunákban nyüzsgő angolnákat. Az albufera nem a halászok, hanem a parasztok birtoka. S az albufera állatai, a lagunákban dagonyázó súlyos bivalyok, az évszakok változásával jövő-menő madarak – vadkacsák, ludak, vízityúkok, szárcsák, gólyák, guvatok, gémek – sokasága, s a lagunák vizében élő angolnák és más halak éppúgy a földműves tulajdonának számítanak, mint a rizs, amelyet az albufera sekély peremterületein, a marjalon termel.

Az albufera gazdag, de egészségtelen vidéke az itteni falvak által közösen művelt terület volt egészen a 19. század közepéig, „az angolok” megérkezéséig. A Revista de Obras Públicas akkoriban úgy jellemezte az albuferát, mint „kiterjedt és sötét nádast, amelynek miazmikus kipárolgása mögött a halál rémítő képmása dereng”. Az alcúdiai Albufera területe akkoriban kétszerese volt a mainak. John Frederick Latrobe Bateman, a híres mérnök, „generációja legnagyobb gátépítője” kapott koncessziót a terület természeti forrásainak kiaknázására, cserében az általa vázolt ambíciózus lecsapolási és szanálási tervek megvalósításáért. Ezzel vette kezdetét az albufera „megszelídítése”, noha a hatalmas befektetés soha nem térült meg, elsősorban azért, mert az addig művelt terület nagy része a lecsapolás következtében sóssá és terméketlenné vált. Ennek ellenére még akár húsz éve is egyetlen jó téli éjszakán több mint két tonna angolnát fogtak – szüreteltek – itt.

Az Albufera lecsapolási munkálatainak J. F. Bateman és a Majorca Land Company által készített terve

Ma már nemigen látni azokat a „mocsári patkányokat” sem, amelyek kizárólag rizsen éltek, s amelyekből Sa Poblában valamikor a mesés „hagymás patkányt” készítették. A valenciai albufera vidékén azonban még ma is vadásznak rájuk, s gyakran készítenek belőlük arròs amb rates de marjal-t (mocsáripatkány-paellát) vagy espardenyà-t, „amely után a herceg is megnyalja a tíz ujját”, írja Vicente Blasco Ibáñez a Cañas y barró-ban (1902).

Az es murterari hőerőmű kéménye az albufera szélén magasodik ki a nádból. Az általa termelt hőt a néhány éve melléje települt halszárító üzem hasznosítja.

Mallorca egykori hagyományos mezőgazdaságát és élővilágát már hosszú évtizedek óta szisztematikusan pusztítja a minden határon túl erőltetett urbanizáció és turizmus. A sziget átalakuló konyhájának jellegzetes alapanyagai egyre inkább az import zöldségek, a hormonkezelt hús, a japán fagyasztott angolna és a haladás fájának egyéb csábító gyümölcsei.


A Majorca Land Company fáraókhoz méltó vállalkozásában részt vevő mallorcai kubikusok annak idején gyakran panaszkodtak az elviselhetetlen munkakörülményekre. A tél beálltával és a viharos esők megindulásával újra meg újra felhangzott a lelkesítőnek nem nevezhető munkadal:

Ja comença a fer gotetes i es torrent que ja se'n ve: Mal s'endugués s'Enginyer, es taulons i ses casetes!

Kezd már az eső cseperegni, áradnak a patakok: ördög vigye a mérnököt pallót és a barakkot!

Az Albuferát Artá irányában elhagyva, és Son Real mellett elhaladva hamarosan elérünk a Son Serra de Marina birtokig, amelynek egykori fényűző épületei ma már többé-kevésbé elhagyatottan állnak. De ez már egy másik történet és másik pusztulás.