Terra Sancta

Különös könyvet őriz a kalocsai székesegyház könyvtára, kezdeném, de aztán belegondolok, hány bejegyzést kezdhetnék ugyanígy. Ezekben a régi egyházi könyvtárakban épp az a varázslatos, hogy annyi különös könyvet, személyes dokumentumot, sosem kutatott hagyatékot, nem bolygatott együttest őriznek, amennyit az állami tulajdonba került, sokszorosan átrendezett, katalogizált, megfegyelmezett régi könyvtárak már nem ígérnek. Amikor az ember néhány napra beveszi magát egy ilyen könyvtárba, a felfedezésnek ugyanaz a boldog izgalma járja át, mint a kolostorokban klasszikus auktorok után kutató itáliai humanistákat. És legtöbbször nem is kell csalódnia.


Ez a könyv német nyelvű kéziratos napló, amelybe bizonyos Konrad Beck jegyezte fel 1483-as szentföldi zarándokútjának eseményeit. A harminchat lapnyi kézirat úgy vész el a jóval vastagabb kötetre szánt, gyönyörűen kidolgozott, domborított, festett, kapcsos-veretes bőrkötésben, mint kiskutya a túlméretezett bundájában. Az embernek az a benyomása, hogy a szerző a biztonság kedvéért egy vastag könyvtáblát vitt magával a hosszú útra, amelybe a napló előrehaladtával fűzögette bele az újabb és újabb íveket. De nem, a kötés jóval későbbi, nem is tizenhatodik, inkább tizenhetedik századi. Akkor kötötte bele valamelyik kései utód a dédapa ereklyeként őrzött naplóját egy fölöslegessé vált könyv lefejtett kötésébe.



De nem ez a legkülönlegesebb a könyvben, hanem a kötéstábla belső oldala, amelyen olyan kétszárnyú pergamen ablakocska nyílik, mint az adventi csokoládésdobozokon Katalintól karácsonyig minden egyes napra.


Az ablak mögött a fa kötéstáblába vágott fülkében máriaüveg alatt, papírba bugyolálva valami furcsa fekete kóc látható. A papíron nehezen kisillabizálható német felirat: Cůnrat becken bart von Iherusalem anno 1483º – azaz: „Konrad Beck szakálla Jeruzsálemből, 1483”. A könyvtárosok emiatt már a 19. században a „Bart-Codex”, azaz „Szakáll-kódex” nevet adták a kötetnek.


A szokatlan szentföldi ereklye magyarázatát néhány oldallal arrébb találjuk egy különálló latin nyelvű papírlapon, amelyet Konrad Beck egy leszármazottja helyezett a lapok közé valamikor a 17. század közepén. Ő volt az is, aki nagyra becsült zarándok ősének naplóját ebbe a másodlagosan felhasznált táblába beköttette.


Illustris Generosus et magnificus vir Dominus Joannes Truchses de Waldburg Junior deuota peregrinatione 1483. XII. Julij Hierosolymam venit. Et secum habuit Cunradum Beck de mengen Joannis fil[ium], Petrum coquum de Waldst et Vlricum pictorem familiares et famulos suos. Cunradus Beck totam peregrinationem breuiter descripsit, et barbam suam nescio an voto aut deuotione aut alia de causa abscissam in complicatam chartam condidit et inter alias e terra sancta adnectas res diligenter asseruauit, cum inscriptione proprij chyrographi: Cuenrat Becken part von Jerusalem 1483. – Hieronijmus Beck a Leopoldstorf Marci fil[ius] aui sui Itinerarium sua manu scriptum in librum hunc conligare fecit, illiusque Barbam huc reposuit, et in rei memoriam M. H. scripsit.

A jeles, nagyszerű és csodálatos ifjabb Johann Truchsess von Waldburg úr 1483. július 12-én jámbor zarándoklatra Jeruzsálembe érkezett. Vele volt a mengeni Konrad Beck, Johann fia, a waldseei Peter szakács és Ulrich festő, valamennyien az ő házanépe és szolgái. Konrad Beck rövid leírást adott a zarándoklatról, s szakállát, nem tudni, vajon fogadalomból, jámborságból vagy más egyéb okból-e, de lenyírta, és nagy szorgalmatossággal őrizte a Szentföldről hozott többi dolog között papírba csomagolva, amelyre ezt jegyezte fel tulajdon kezével: Cuenrat Beck szakálla Jeruzsálemből, 1483. – A leopoldsdorfi Jeremias Beck, Markus fia ősének sajátkezűleg írott Útleírás-át ebbe a könyvbe köttette, amelybe szakállát is elhelyezte, s ennek emlékére ezt a feljegyzést szerkesztette.

Mindössze ennyit tudunk a szakáll eredetéről. Felix Fabri is csak annyit pontosít rajta, hogy Ulrich nem festő volt, hanem kereskedő, akit egy üzleti útján a pogány sok évi gályarabsággal sújtott, s Waldburg grófja ilyenformán tapasztalt tolmácsként vitte őt magával. A további életszerű részletek, amelyekkel a kor ünnepelt jezsuita népköltője, Rosty Kálmán kiszínezte a történetet a Kalocsai Néplap 1883. november 22-i számában megjelent, némileg fiúinternátus-szagú versében, teljes mértékben apokrifek.


A zarándokút azonban, amelyről a napló beszámol, jeles helyet foglal el a szentföldi zarándoklatok történetében. Az útitársak közül ugyanis legalább hatan naplót vezettek, s ezek közül kettő, Felix Fabri ulmi domonkosé és Bernhard von Breidenbach mainzi kanonoké a legnépszerűbb középkori Szentföld-kalauzokká váltak. Még a 19. században is olvasták és fordították őket.

Johann Truchsess von Waldburg gróf (†1511) a német birodalmi főnemesség egyik legelőkelőbb ágának feje volt. A család 1170-ben nyerte el a Truchseß, azaz császári főasztalmesteri címet, és tagjai évszázadokon át a birodalom legfontosabb hivatalait viselték. Johann – az ifjabb Johann, megkülönböztetésül vele egyidőben élt nagybátyjától (†1504) – Habsburg Zsigmond tiroli főherceg tanácsosa volt, s az ő unokaöccse, Otto augsburgi bíboros, V. Károly császár tanácsosa – a nagy sikerű The Tudors sorozat egyik főalakja – volt a 16. századi katolikus reform egyik legkövetkezetesebb támasza. A család felső-svábföldi székhelyén, a Bodeni-tótól északra álló Waldburg várában őrizték a császári koronázási jelvényeket. Címerükben – mint itt fenn Johann nagyapjáén, Wilhelmén és apjáén, Georgén – három fekete oroszlán (más leírások szerint leopárd) ágaskodott. Hasonló címert látunk a Beck-kézirat kötésén is – ami nem is csoda, ha a Beckek a Waldburgok famulusai voltak – bár ennek figurái inkább agárnak tűnnek.


Nem tudjuk pontosan, mi indította Johann von Waldburgot a szentföldi zarándoklatra, de talán valamilyen lelki válság is közrejátszott benne. Nem sokkal korábban lépett elhunyt apja örökébe, és már 1483 tavaszán is vonakodott elmenni a birodalmi gyűlésbe. Urát, Zsigmond főherceget kérte, hogy mentse ki, de sikertelenül. Nem sokkal ezután pedig szabadságot kért a főhercegtől az év végéig maga és három tanácsos-társa, Johann Werner von Zimmern, Heinrich von Stoffeln és Bär (Ursus) von Hohenrechberg számára egy szentföldi út céljára. Felix Fabri a résztvevők felsorolásában megemlíti, hogy „szinte apja volt a többieknek, s a zarándoklat legfőbb mozgatórugója”, és egyedül őróla jegyzi meg, hogy „tiszteletreméltó, fennkölt és komoly természetű volt, és igen mélyen aggasztotta őt lelke üdvössége.”

Joseph Vochezer a Waldburg-házról írott monumentális monográfiájában (1900), a II. kötet 393-396. oldalán részletes kronológiát ad az útról. Itt írja le, hogy Waldburg gróf mindenekelőtt megfelelő vezetőt keresett, s Felix Fabri domonkos prédikátort ajánlották figyelmébe az ulmi kolostorból.

Fabri egy zürichi kovács fia volt, s olyan nyughatatlan és világra nyitott figurának tűnik, aki elsősorban az utazásban lelte örömét. 1467-től egyre táguló körökben szervezett zarándoklatokat: Aachenbe, Nürnbergbe, Rómába, Velencébe, majd 1480-ban Palesztinába. Ámde alighogy innen hazatért, írja, „égő vágy fogta el”, hogy ismét viszontlássa a szent helyeket. Rendkívül pontos önelemzését sok utazó a magáénak érezheti:

Egyáltalán nem voltam elégedett ugyanis az első zarándokúttal, mivelhogy túlságosan rövid és sietős volt, s anélkül futottunk végig a szent helyeken, hogy megértettük és átéreztük volna mibenlétüket. Amellett meg sem engedték, hogy sok szent helyet meglátogassunk Jeruzsálemben és azon kívül. Nem engedtek fel az Olajfák hegyére és annak szent helyeire sem egynél többször, s Betlehemet és Betániát is csak egyszer látogattuk meg, azt is sötétben. Ezért aztán Ulmba visszatérve, ahogy elkezdtem elmélkedni a mi Urunk legszentebb sírjáról, a jászolról, amelyben feküdt, Jeruzsálem szent városáról és a környező hegyekről, mindezeknek és a többi szent helynek a kinézete, formája és elrendezése lassan kiesett emlékezetemből, és a Szentföldet és Jeruzsálemet valamennyi szent hellyel együtt mintegy sötét homály takarta el szemeim elől, mintha csak álomban láttam volna őket, s úgy éreztem, kevesebbet tudok már a szent helyekről, mint azelőtt, mielőtt meglátogattam őket. Mindezek miatt égő vágy fogott el, hogy visszatérjek, és megtapasztalhassam ezek valóságát.

Ulmi elöljárója azonban örült, hogy a nyughatatlan barátot végre a kolostorban tudhatja, s esze ágában sem volt újra elengedni. Fabri azonban minden követ megmozgatott a maga érdekében. A nürnbergi domonkos káptalanon titokban engedélyt szerzett az útra a rend római elöjárójától, majd megállapodott Konrad Lochner ulmi császári megbízottal, hogy ha bármilyen főnemesről hall, aki a Szentföldre tart, ajánlja őt az útra káplánnak. Így szerzett róla tudomást Waldburg gróf, aki el is ment érte a kolostorba, ám a perjel gondolkodási időt kért a kiadatásra. Waldburg nem tétovázott, s azonnal a városházára ment, ahol felkérte a városi tanácsot, haladéktalanul szólítsák fel a perjelt a kérés teljesítésére. Így is történt, s Fabri boldogan állt a gróf és társai szolgálatára. Végigkalauzolta őket a Szentföld valamennyi csodáján, majd amikor a többiek ősszel hazafelé indultak, ő – ha már egyszer, és valószínűleg utoljára, ilyen szabadsághoz (és a gróf jóvoltából minden bizonnyal bőséges útiköltséghez is) jutott – egyedül folytatta útját, hogy felkeresse védőszentje, Alexandriai Szent Katalin kolostorát Egyiptomban. Utána még a piramisokhoz is ellátogatott, látott vízilovat, krokodilt, zsiráfot, s Ulmba hazatérve mindezekről részletes leírást adott.

A Szentföld csodái Breidenbach 1486-os mainzi latin kiadásából: Ezeket az állatokat úgy festettük
le híven, amiként a Szentföldön láttuk őket. Felülről lefelé: Zsiráf. Krokodil. Indiai
kecske. Egyszarvú. Teve. Szalamandra. Ennek nevét nem tudjuk.

Fabri útleírása, noha rendkívül népszerű lett, éppolyan kanyargós utat járt be, mint a szerző maga. Sajátkezű latin kéziratát az ulmi városi könyvtár őrzi, ám ez a szöveg csupán 1843-ban jelent meg nyomtatásban. Ennek szentföldi részét 1896-ban fordította le a Palestine Pilgrims’ Text Society megbízásából Aubrey Stewart (neve ugyanazt jelenti, mint a német Truchsess), s ez a neten is megtalálható a Colorado University kitűnő Traveling to Jerusalem szöveggyűjteményében. Az egyiptomi kaland azonban mindmáig csak latinul olvasható. A latin szövegből gyakorlatias német összefoglaló is született már a 15. század végén, amely 1557-ben nyomtatásban is megjelent.

A német szövegnek egy igen korai, valószínűleg 1490 előtti kéziratos változatát a kalocsai székesegyházi könyvtár is őrzi. Ez azonban jóval vaskosabb – 132 sűrűn írt folio –, mint kéziratos vagy nyomtatott német párjai, s minthogy még senki nem vetette össze sem a német kiadással, sem a latin szöveggel, nagyon is lehetséges, hogy bővebb a többi német változatnál. A terjedelem és a korai kézírás miatt titokban persze abban reménykedünk, hogy ez a kézirat – amelyet Patachich Ádám érsek (†1784) valószínűleg a Beck-kódexszel együtt vásárolt – volt Fabri latin szövegének német eredetije. Legalább addig hadd dédelgessük ezt az álmot, míg hozzá nem kezdünk összevetésükhöz.

Hajóépítés a velencei Arzenálban. Breidenbach 1486-os mainzi latin kiadásának Velence-metszetéről

Fabri a zarándoklat résztvevői között megemlékezik Konrad Beckről is, aki vir honestus et providus civis de Merengen qui Dominorum provisor fuit et procurator, azaz becsületes és körültekintő ember és mengeni polgár volt, aki az említett nagyurak élelméről és ellátásáról gondoskodott. S ugyanitt emlékezik meg egy zarándok-szokásról is, amely némi fényt vet az ereklyeként őrzött szakáll eredetére:

Ettől a naptól [az indulás napjától] fogva tehát növeszteni kezdtem szakállamat, azonfelül kalapomat és kámzsámat vörös kereszttel díszítettem, s ama szent zarándoklat minden egyéb külső jelét is felvettem, amiként az megilletett engem. Öt külső jele van ugyanis a zarándoknak. Az első a vörös kereszt, amely a hosszú szürke köntöst és a tunikára varrt csuklyát díszíti, már amennyiben a zarándok nem olyan vallásos rend tagja, amely nem engedi meg a szürke köntös viselését. A második a fekete vagy szürke kalap, amelyet elöl ugyancsak vörös kereszt díszít. A harmadik a hosszú szakáll, amelyet a fáradozások és veszélyek folytán komollyá és sápadttá vált arcán visel: hiszen világszerte még a pogányok is szabadon hagyják nőni szakállukat és hajukat, míg csak haza nem érkeznek, s azt mondják, ezt Osiris, Egyiptom egy igen régi királya cselekedte elsőként, akit istennek tartanak, s aki az egész világot bejárta. A negyedik a vállon viselt vándortarisznya, amelyben szűkös, nem dőzsölésre való, hanem éppen csak a mindennapi szükségre elegendő eledelét és italát hordja. Az ötödik, amelyre csupán a Szentföldön cseréli fel botját, a szamár szaracén vezetővel.

Szentföldi szaracénok, az egyik nő burkát visel. Breidenbach 1488-as augsburgi német kiadásából.

A zarándoklat harmadik krónikása, akiről Fabri ugyancsak megemlékezett, Bernhard von Breidenbach mainzi kanonok volt, aki a hesseni Johannes von Solms gróf kíséretében utazott a Szentföldre. Ők Velencében csatlakoztak Waldburg grófékhoz, akárcsak a társaság több más tagja, köztük négy magyar is: Johannes archidiaconus, Matheus canonicus, Oschwaldus plebanus és Petrus von Ethews ein Burger. Breidenbach ugyanazokat a helyeket járta végig és írta le mint Fabri, ám ő már eleve üzleti vállalkozásnak szánta útikalauzát. A következő év, 1484 áprilisában Ludwig von Hanau-Lichtenberg gróf már az általa összeállított kéziratos útikalauzzal járta végig a szent helyeket. Két év múlva, 1486-ban pedig a mainzi Erhard Reuwich a könyvet latinul majd németül nyomtatásban is megjelentette saját fametszetes illusztrációival, amelyeket a Schedel-féle nagy Világkrónika is átvett. Az útikalauz 1488-as augsburgi német kiadásából a kalocsai könyvtár ugyancsak őriz egy példányt.

Amikor az 1497-ben elhunyt Breidenbach sírját kilencvenkilenc évvel a zarándoklat után, 1582-ben felnyitották, testét teljesen épen találták, mert – írják a kortársak – keleti útján gondja volt rá, hogy a legkiválóbb fűszereket hozza haza teste bebalzsamozására. Arcát pedig, amelyet a mainzi székesegyházban álló síremlékének bizonysága szerint mindig simára borotvált, prolixa ac ruffa barba, sűrű és bozontos szakáll borította, mintegy holta után is tanúskodva jeles zarándok voltáról.

A jeruzsálemi Szent Sír-templom Breidenbach 1486-os mainzi latin kiadásából.

A Studiolumban azt tervezzük, hogy a következő hónapokban oldalról oldalra közzétesszük a Szakáll-kódex facsimiléjét a német szöveg átírásával, és magyar-angol-spanyol tartalmi összefoglalójával. Párhuzamosan azt is megírjuk, mi egyebet látott még ugyanott Fabri és Breidenbach, vagy hogy mivel egészíti ki Beck az ő beszámolójukat. Idézünk majd más szentföldi útikalauzokból és a helyek egykorú és modern leírásaiból is. Noha a virtuális zarándoklat nem nyújt sem teljes, sem részleges búcsút, de valamennyit talán felelevenít abból a világból, amely egyszerre jelentette a világ közepét és a mesés Keletet a középkor számára. Tartsanak velünk.