Rinocerológia 5. Távoli rokon

Az orrszarvú távol-keleti előfordulásairól ugyan csak később akartam szólni, de most mégis elő kell vezetnem egy japán állatot. Egyfelől azért, mert már így is késésben vagyok a bemutatásával, hiszen újévi ajándékba kaptam Komavárytól Tokióból, másfelől pedig mert nagyon is ide illik, a Dürer-vérvonal legvégére, mint annak időben és térben legtávolabb eső leszármazottja.

A képregény ugyan nem az orrszarvúról szól, hanem az elefántról… de várjuk ki a végét. S amúgy is tervezek egy külön bejegyzést az elefántról és az orrszarvúról, hát legyen ez az előzetes (jön! jön!) hozzá.

A képregény alapötletének (mért működik így az elefánt?) megértéséhez tudni kell, hogy az elefánt kínai neve – 象 xiàng – egyszersmind képet, képzeletet, képzelőerőt is jelent, s így használják a japánban is. Hogy miért, azt nem tudom. Pedig nem gyakori a kínaiban, hogy ugyanaz a jel két ennyire különböző dolgot jelentsen. Maga az írásjegy egyszerűen az elefánt képe, a helytakarékosság miatt kilencven fokkal elfordítva. A bronzok, jóscsontok és pecsétek felirataiból valahogy így rakhatjuk össze etimológiáját:


Hiába lapozom a kínai történeti szótárakat is, nem adnak felvilágosítást a különös homonímia okáról. De mintha Claude Larre-nál, a nagy francia sinológusnál olvastam volna erről a jelről, hogy a kialakulása körüli időkben Kínában már eltűnőben volt az elefánt, s csakhamar nem is maradt belőle egy sem. Megmaradt viszont a jel, s hogy valami hasznát vegyék, az azonos hangzású „kép, hasonlóság, képzelet” szót jelölték vele – részben visszautalva ezzel az elefántra is, amely ekkorra már képzeletbeli, mesés állattá vált. Emlékeznek a zen-történetre, amelyben a vakok az elefántot tapogatják, s ki vaskos oszlopnak, ki falnak, ki óriáskígyónak képzeli el, attól függően, hol áll? 瞎摸象, xiā mó xiàng, „tapogatja a vak az elefántot”, ahogy a szólás is tartja. De az ép szemű kínaiaknak sem lehetett sokkal több fogalmuk az állat kinézetéről.

Létezik egy hasonló értelmű 像 xiàng írásjegy is, amelyben az „ember” jele áll az elefánt előtt. A kínaiban ez „képmás, portré, szobor” jelentésű (nyilván a belefoglalt „ember-kép” szóösszetétel eredményeképpen), japánban viszont, írja Komaváry, éppen ez áll a 想像力 szózórjoku, „képzelőerő” szóban. Talán épp azt az embert látjuk itt, találgatja, aki az elefántot tapogatja? Én meg elképzelem, mennyire megmozgathatta a régi japánok képzeletét, amikor egyszer-egyszer egy életben megjelent a városban egy elefánt és előtte egy ember: egy mutatványos, egy artista, egy állatgondozó. Akiről a történet is szól.

A feliratokat Komaváry fordította magyarra. Felpattanó ablakocskákban olvashatjuk őket, ha föléjük megyünk egérrel. Egymás mellett lévő feliratoknál japán szokás szerint jobbról balra a helyes sorrend. Google és egyéb readerekben a javascript nem működik, úgyhogy a readeresek bújjanak be bátran. Az elefánt majd kicsit összébb húzza magát.


Az orrszarvú nemcsak a képregény szomorkás zoológiája szerint az utolsó, hanem abban az értelemben is, hogy ez az egy hónappal ezelőtt, 2008 decemberében megjelent állat a Dürer-metszet általam ismert legutolsó leszármazottja. Ugye látják a páncélját és a lapocka-szarvát?

Azt hiszem, nagyon is szándékos ez a hasonlóság. Hiszen a szerző ezer képet találhatott volna eleven orrszarvúról, mégis Dürer metszetét másolta. Neki a képzeletről – xiàng – szóló szellemes történetéhez pontosan egy képzeletszülte orrszarvú kellett Hogy mi erre a bizonyíték? Az orrszarvú kínai – és japán – nevének etimológiája.

Az orrszarvú kínai neve – 犀 xī – ugyanis a 尾 wĕi „farok” és a 牛 niú „szarvasmarha” jelek kombinációja, s ilyenformán annyit tesz, mint „farkos marha”. Hogy a rinocérosz a marhához hasonlít, az rendben van. De hogy miért épp a farkát, az orrszarvúnak talán a legjelentéktelenebb testrészét hangsúlyozzák az írásjelben, az csak akkor érthető, ha tudjuk, hogy a kínaiak mesebeli orrszarvújának – mert valódit éppúgy nem láttak arrafelé, ahogy elefántot sem – hosszú farka van. És nézzék csak meg, milyen farkat rejteget ez itt az utolsó képen az ápolója mögött…

Talán még a repülve távozó elefánt is a képzelet szárnyalására utal, bár nem tudom, létezik-e a kifejezés japánul. S noha az orrszarvú sokkal földhözragadtabbnak néz ki, na de azért… én csak annyit mondok, hogy jó lesz vigyázni.

Oleg Dozorcev: A szárnyas rinocérosz háza, 2008