A sós kenyér

Utcai kenyérárus New York olasz negyedében. Fotokróm, 1902. Detroit Publishing Company

Dantét 1301 novemberében száműzték Firenzéből, miután az ellenpárt összeesküvés révén megszerezte a város fölött a hatalmat.

Hogy Dante melyik párthoz tartozott, s melyik volt ennek az ellenpártja, az még az olasz szakon is beugratós kérdés. Az az alapvető tényező, amely a 13. századi Itália politikai erőterét meghatározta, a pápaság és a császárság küzdelme volt, s e törésvonal mentén hasadt szét ez az erőtér a császárpárti ghibellinek és a pápapárti guelfek két pártjára. De hogy mit is jelent guelfnek lenni és mit ghibellinnek 1301-ben, harminchárom évvel azután, hogy az utolsó Hohenstauf-császárivadékot kivégezték Nápoly piacán, az éppannyira ellentmondásos és városonként más-más volt, mint a jobb- és baloldal jelentése az egyes kelet-európai országokban húsz évvel a hidegháború vége után. Dante a guelf párt úgynevezett „fehér” szárnyához tartozott, amely Firenze függetlensége mellett állt ki, miközben ellenfeleik, a pápasággal szorosabb együttműködést kívánó „fekete” guelfek a ghibellin Siena csapatainak segítségével foglalták el tőlük a várost, valahogy úgy, ahogy Szulejmán beszivárgó katonái 1541-ben Budát. Az azonnal száműzött fehér guelfek viszont azokkal a firenzei ghibellinekkel szövetkezve harcoltak még évekig a város visszaszerzéséért, akiket 1289-ben a feketékkel közösen győztek le a campaldinói csatában és ítéltek életfogytiglani száműzetésre. A fehér guelf Dante, aki – személyes okokból – nagyon hamar összeveszett száműzött-társaival, élete hátralévő húsz évét nagyrészt ghibellin udvarokban töltötte, s a császárság itáliai egyeduralmának leghatásosabb szószólója volt, miközben Bolognában a fekete guelf Cino da Pistoia szerzett neki előadói állást az egyetemen. S ha a szálak nem lennének még elég kuszák: a fekete párt vezére, Corso Donati Dante sógora volt (ezért maradhatott Dante felesége Firenzében), aki egy évvel az után rendelte el a fehérek száműzetését, hogy Dante – 1300 nyarán, amikor fél évig Firenze priorja volt – saját kezűleg írta alá legjobb barátja, Guido Cavalcanti száműzetési okiratát. Cavalcanti ugyan fehér guelf volt, akárcsak Dante, de ő megint másik törésvonal túloldalára esett: nemes volt, akiket a fekete és fehér guelf polgárok hosszú belviszály után együttesen fosztottak meg polgárjoguktól.

Minden embernek megvan a maga traumája, amit aztán egy életen át hurcol magával. Dantének ez a száműzetés volt az, amit haláláig nem tudott feldolgozni. Erre tér vissza újra meg újra írásaiban, ennek okozóit sújtja a legborzasztóbb büntetésekkel a Pokol-ban – legfőbb értelmi szerzőjét, VIII. Bonifác pápát egyszerre többel is, mintha azt próbálgatná, hol fáj neki a legjobban –, s miközben az Isteni színjáték-ban 1300 nagyhetén a Pokoltól eljut a Paradicsomig, erről jövendöl neki a legtöbb szereplő. A legnyilvánvalóbb formában a Paradicsom 17. énekében mondja ki őse, Cacciaguida:

Tu proverai sì come sa di sale lo pane altrui, e come è duro calle lo scendere e’l salir per l’altrui scale. Majd megtudod, mily sós kenyér a másé, s föl- és lemenni, milyen kínos ösvény, keserves lépcső az idegen házé.

Ezt a „sós kenyeret” úgy szokás értelmezni mint a „száműzetés keserű kenyerét”, azt, amelyet a népdalokban „könnyével sóz” a bujdosó. Ahogy például Sayers érti a Színjáték angol fordításában:

Thou shalt by sharp experience be aware how salt the bread of strangers is, how hard the up and down of someone else’s stair.

Így értelmezi a Színjáték legtekintélyesebb reneszánsz kommentátora, Cristoforo Landino is, aki így fejti ki Cacciaguidának e sorait 1498-ban kiadott kommentárjában:

ma nondimeno tu nel tuo essilio sarai percosso dalla prima saetta, che trahe l’essilio: & questo è, che ti converrà lasciar le cose a te piu care, cioè, la patria, i parenti, gli amici, le case, le possessioni, & simili, & proverai, come sa di sale, cioè, quanto pare amaro.

mindazonáltal téged is elér az a legelső nyíl, amelyet a száműzetés jelent: azaz hogy el kell hagynod mindazt, ami számodra a legdrágább, hazádat, rokonaidat, barátaidat, házadat, birtokaidat és minden mást, s meglátod majd, mennyire sós, azaz milyen keserű dolog ez.

A Színjáték-nak ez a sora azonban egy másik értelmezési lehetőséget is kínál. A sì come sa di sale ma már archaikusnak számító sì come vagy összevonva siccome szerkezetét a régi toszkán irodalmi nyelvben még a mai che értelemben használták, a latin sicut mintájára. Ha így fordítjuk, az első két sor egyszerűen csak annyit tesz: Majd megtudod, hogy a más kenyere sós.

Mi a különbség? Az, hogy a firenzei kenyér nem sós. Már Dante korában sem volt az. A tengerparttal nem rendelkező középkori Firenze a nagy ellenféltől, Pisától vásárolta a sót – uzsoraáron. A só a városban akkora kincsnek számított, mint máshol a bors, s amikor használták, inkább a companaticumot, azaz a kenyér mellé evett „feltétet” ízesítették vele, míg a kenyérből kihagyták. A toszkán konyha egyik különlegessége ma is az, hogy a toszkán kenyérben nincs só, miközben a hagyományos füstölt húsok – kompenzálásként – sokkal sósabbak itt, mint másutt Itáliában. A sós kenyér tehát – mint ma is minden toszkán barátunk büszkén hangoztatja – per definitionem idegen kenyér.

Dante a Paradicsom-nak ezt az énekét majdnem húsz évvel száműzetése után írta Ravennában, ahol annyi vándorlás után végre saját házat kapott a város urától, Guido Novello da Polentától. Itt, írja Barbara Reynolds, akinek kiváló Dante-életrajzát éppen most fordítottuk magyarra,

újra együtt lehetett fiaival, leányával és talán feleségével is, ahol a kenyér bizonyosan ízletesebb volt, s a lépcsők ismerősebbek lábai alatt.

A lépcsők – arra a rövid időre, amennyit halála előtt, a Színjáték-ot éppen csak befejezve még eltölthetett Ravennában, ahol síremléke máig a templom melletti téren áll – talán igen. De a sós ravennai kenyér soha nem lehetett olyan ízletes számára, mint húsz évvel azelőtt quello bbòno, della hhasa.