Meghaló és feltámadó

Zoroasztriánus dakhmeh, „csendtorony” a közép-iráni Yazd mellett

Platón dialógusaiban gyakran ad egy-egy mítoszt valamelyik szereplő szájába, néha az ismert görög mítoszok valamelyikét, ám jóval többször olyan messziről származó és szövevényes történetet, amelyről lerí, hogy vagy ő koholta, vagy az eredeti elbeszélést jórészt saját szája íze szerint alakította át. E mítoszok célja, mint Catalin Partenie írja az Oxford World’s Classics sorozat számára készített 2004-es válogatásában, egyfelől az volt, hogy nagy lélegzetű történelmi, filozófiai, politikai, természettudományos koncepciókat a lakomákon megszokott mesemondás műfajához igazítva, s egyszersmind a hagyomány tekintélyével szentesítve adjanak elő, másfelől pedig az, hogy a példabeszédekhez hasonlóan közvetett, rejtett, s ezért elgondolkodtatóbb formában mutassanak be valamilyen igazságot. A legismertebb közöttük természetesen Atlantisz Egyiptomból eredeztetett legendája a Timaiosz-ban, de ilyen a kettévágott androgünök vagy a lídiai Gyges láthatatlanná tevő gyűrűjének Tolkient is megihlető története is az Állam-ban.

Az Állam-ban adja elő Szókratész a pamphüliai Ér látomását is, aki csatában esik el, de a halotti máglyán magához tér, s elbeszéli, mit látott a túlvilágon: a földi életből alászálló lelkeket, akikre tetteik szerint ezer év bűnhődés vár a föld alatt, vagy ugyanennyi gyönyörűség az égben, hogy aztán új életformát választva maguknak megint visszatérjenek a földre.

Számomra ebben a történetben mindig a főhősnek, Aeneas és Dante archetípusának a neve volt a legérdekesebb. Ez a név – szemben az összes többi platóni mítosszal – egyáltalán nem hangzik görögösen. Mintha Platón itt, szokásával ellentétben, tényleg valami idegen – pamphüliai? – nevet őrzött volna meg, ami valóban a mítosz magjának idegen eredetére utalhat.

A kommentárok természetesen átsiklanak a név fölött, vagy ha nem, hát légből kapott, Heideggert és Sevillai Izidort megszégyenítő görög etimológiák sorát koholják rá, mint például Bernard Suzanne:

Ér neve (êr, az ear összevont formája) „tavaszt” jelent. Ám ez a név, amelynek egyetlen előfordulása (614b) az êros birtokos forma, jóval többet sejtet. Úgy néz ki, mint Zeusz felesége, Héra nevének hímnemű formája, eltekintve attól, hogy a kemény hehezetet lágy váltja fel benne. S ha megnézzük, mit mond Platón a Héra név etimológiájáról a Cratylus-ban (404b-c), azt látjuk, hogy a szerelemhez (eros) köti a „szeretetreméltó (eratê)”, sőt a „levegő (aer)” szavakon kereresztül, amely utóbbi Érre alkalmazva szembeállítja őt a földies Gygesszel: azaz hogy reményünket nem anyagi, földi természetünkbe kell vetnünk, hanem gondolkodásunk és értelmünk égi, isteni hatalmába, s az ezt mozgató szeretet hatalmába. Panphülosz, Ér törzsének neve azt jelenti: „minden törzs és faj”. Shorey egy jegyzetében felveti, hogy a „to genos Pamphulou” kifejezést „bárki népéből”-nek is lehetne fordítani. S ha már a neveknél tartunk, Ér apjának, Armeniusnak (tou Armeniou) a neve közel áll a Harmóniáéhoz (armonia), Platón kedves fogalmához, amely központi szerepet játszik mind az Állam-ban, mind Ér mítoszában, amelynek kellős közepén (617c) olvasunk a „szirének harmóniájáról”.

Az ötödik századi Movses Khorenatsi, az első örmény történetíró Örményország története című munkáját olvasva az I.15. fejezetben bukkanok Ara örmény király és Szemiramisz asszír királynő történetére. Ara, Aram fia világszép férfi volt, s a királynő megkívánta őt, akár férjül, akár szeretőnek. Több követséget is küldött hozzá ajándékkal, könyörgéssel, szép szóval és fenyegetéssel, de Ara hű maradt feleségéhez. Így hát végül Szemiramisz haddal indult ellene. Ama hegy alatt ütköztek meg, amely a királyról az Ararát nevet kapta, s noha a királynő megparancsolta, hogy élve hozzák elébe a királyt, az hősiesen küzdött és holtan maradt a csatatéren. A királynő maga elé hozatta a holttestet, és – meglepő fordulat – palotája tetejére helyeztette. Amikor megkérdezték tőle, miért, azt felelte: „Megparancsoltam isteneimnek, hogy nyalják sebeit, s új életre támad.” Minthogy azonban a halott nem támad fel, hanem oszlásnak indul, ezért megparancsolja, vessék maradványait egy verembe, ő pedig felöltözteti egy Arához hasonló udvaroncát örmény ruhába, s így mutatja be az udvar előtt: „Az istenek, kérésünkre és örömünkre, életre nyalták Arát. Ezután tehát még inkább kell imádnunk és tisztelnünk őket, minthogy minden kívánságunkat teljesítik.”

Utunk a Van-tavon Tatvanból Vanba, Isztambulból Irán felé tartva. A Van-tó környéke volt az örmény kultúra bölcsője, „Nagyobb-Örményország” központi vidéke

Az a tapasztalat, hogy amikor keresztény krónikások ilyenfajta csalásokat és színleléseket említenek az általuk idézett pogány történetekben, olyankor rendszerint csodás történeteket „racionalizálnak”, elvitatván a pogány istenektől azokat a csodákat, amelyekre nyilvánvalóan csak Isten lehet képes. Úgy tűnik, Khorenatsi is így alakította át Ara és Szemiramisz történetét. A néphagyományból összegyűjtött örmény mitológia szerint ugyanis Arát valóban „életre nyalták” az isteni kutyák, az aralezkek (amelyeknek örmény neve is azt jelenti: „Arát nyalók”) s ő visszatért a túlvilágról.

Azt gondolom, túl sok a közös elem Ara és Ér történetében ahhoz, hogy függetlenek legyenek egymástól. Nevük hasonlóságán túl erre utal Ara apjának „Aram” neve is, amely a görögben az arám népnévre emlékeztet, s ezért logikusan cserélhette fel Platón a történet forrásának ismeretében az Armenios népnévre; vagy talán egy eredeti ho armenios, „az örmény” melléknevet alakított át tou Armeniou-ra, „Armenius fiá”-ra. Pamphylia létező tartomány volt Anatólia déli részén, ami Athénból nézve Nagyobb-Örményország felé esett, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a görögök hajós nép módjára csak úgy emlegették a szárazföld belsejében fekvő, általuk idegenkedve szemlélt országokat – jó példa erre Xenophón Anabászisz-a, amely éppen ezen az örmény vidéken vonul át –, mint ami a legközelebbi tengerparti tartomány „mögött van” valahol, akárhol. A csatában meghaló, majd feltámadó és a túlvilágról hírt hozó főhős pedig szinte kizárttá teszi, hogy Platón ne ezt a történetet hallotta volna s dolgozta volna át a maga céljának megfelelően.

Ha csak ennyi volna, már az is elég volna. De van egy további csavar is a történetben. A háztetőre kitett holttest, az azt „életre nyaló” aralezkek, sőt a maradványok verembe vettetése is egyaránt a perzsa zoroasztriánus temetési szertartást idézik, amelyről ugyancsak görög forrás, Hérodotosz számol be, így:

Hanem a halottakról már titokzatosan és bizonytalan homályossággal nyilatkoznak, azt állítják, hogy egy perzsa holttestét addig nem temetik el, amíg a madarak és a kutyák szét nem marcangolták. Annyi bizonyos, hogy a mágusok [= a zoroasztriánus papok] valóban így járnak el, mert ők nyilvánosan cselekednek. (A görög-perzsa háború, I.140.)

A zoroasztriánusok szerint ugyanis a halott testével nem szabad sem a földet, sem a tüzet beszennyezni. Ehelyett a városokon kívül magas helyen külön erre a célra épített „csendtornyokra” (perzsául dakhmeh) teszik ki őket, majd a nap és a ragadozómadarak által letisztított csontokat csontkamrákban helyezik el. A mai Iránban a legnagyobb zoroasztriánus közösség városa, Yazd mellett is áll még ilyen torony, amelyet mi is láttunk. S mint James Russell, a kereszténység előtti örménység tekintélyes kutatója Zoroastrianism in Armenia (1987) c. művében leírja, a zoroasztrianizmus a perzsa tartománnyá lett Arménia legfontosabb vallásává vált. Ama örmény városka mellett pedig, ahol az örmény mitológia szerint Ara holttestét az isteni aralezkek életre nyalták, s amely erről a Lezk vagy Aralezk nevet kapta, egy magaslaton hasonló zoroasztriánus szentély állt, amelyet Örményország keresztény hitre térése – 303-ban, minden ország közül elsőként – után templommá alakítottak át a meghaló és feltámadó Megváltó tiszteletére.

Szerettem volna megtudni, hol van Lezk és hogy hívják ma, de nem jártam sikerrel. A helység neve az interneten csak az 1915-ös örmény népirtás szemtanúinak beszámolóiban fordul elő. Ahol pedig Hovannisian Van-történetének a Van oszmán vilayet 1914-es állapotát ábrázoló alábbi térképe mutatja (utoljára megadva még a helységek örmény nevét), nagyjából tíz kilométerre Vantól északra, ott a mai Törökország-térképen nincs település. Lehet, hogy örmény helységek ezreihez hasonlóan 1915-ben ez is örökre elnéptelenedett.


De a történet még egy további csavart is tartogat. Az örmény mitológia kutatói ugyanis Ara és Szemiramisz történetét azzal a történettel állítják párhuzamba, amely Mezopotámiától Szírián és Görögországon át Egyiptomig a meghaló és feltámadó természet legfontosabb, évről évre megünnepelt metaforája volt: az istennőnek és szerelmesének – Inannának és Dumuzinak, Istárnak és Tammúznak, Kübelének és Addisznak, Vénusznak és Adónisznak – Thomas Mann által oly szépen megidézett története, amelyben az ifjút valami alvilági erő sebzi halálra, de isteni szerelmese feltámasztja, s azt is kijárja, hogy az év felét vele tölthesse a fényben, s csak a másik felét kelljen odalent, az alvilágban – rendszerint az istennő alvilági vetélytársával – töltenie. Nem véletlen, hogy Khorenatsi mindjárt a következő fejezetben azt is leírja, hogy Szemiramisz, „mivel megtetszett neki a vidék”, Van mellett egy szirtfokon várat is építtetett, hogy az év egy részét – a nyarat – ott töltse, s csak télre menjen haza Ninivébe. A vár, noha romokban, még ma is áll, s különös fekvése miatt a néhány idáig merészkedő 19. századi nyugati utazó kedvelt metszet-témája volt.

„Szemiramisz erődje” Van mellett, Eugène Boré metszete, 1838

Tammúz és Ara nevét nemcsak a tudós mitográfusok, de az örmény néphagyomány is összekapcsolta, s egyik népszerű körtáncuk is a „Tamzara”, Tammúz-Ara nevet viseli. 1915 óta nem járják ezt a táncot Kelet-Anatóliában, de a diaszpórában élő anatóliai örmények máig megőrizték többi hagyományukkal együtt. Az alábbi videón a new yorki örmény népitánc-egyesület mutatja be. Ha dallamának nincs is szövege, azért áll mögötte akkora történelem, hogy nyugodtan tekinthetnénk „énekelt történelem”-sorozatunk darabjának is. Bárcsak e kultúra pusztulását is követné feltámadás.