Szecsuán

Amikor ezt írom, a szecsuáni földrengés halálos áldozatainak számát már 70 ezerre becsülik, a sebesültekét félmillióra. Ötmillió ember vesztette el az otthonát, a vidéken élők tömegesen indultak meg a városok felé. Közel négyszáz víztározó gátjai megroppantak, a heves esőzések következtében újabb katasztrófák várhatóak.

Tegnap, ma és holnap háromnapos gyászt tartanak Kínában és a külföldön élő kínaiak körében.

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a magyar megélhetési pártok egy része jó ízléssel éppen ezt az időpontot találta a legmegfelelőbbnek arra, hogy indítványozzák: a magyar parlament – a világon egyedül – ítélje el a kínai kormány tibeti aggresszióját. Hogy mennyire indokolt ez a jelenlegi, nagyon bonyolult tibeti helyzetben – amelyről majd még szeretnék írni –, hogy valóban segíti-e a tibetiek ügyét, nem pedig, épp ellenkezőleg, ront-e azon, hogy mennyire pótcselekvés ez és mi mindent lehetne valóban tenni Tibetért, hogy hatékony-e egyedül, s nem más országokkal diplomáciai szövetségben belevágni ilyesmibe, hogy mért is épp ebben az ügyben állunk ki, mikor minden másban derekasan hallgatunk, hogy mennyire megrontja kapcsolatainkat Kínával és mekkora kárt okoz majd az országnak, s hogy emberséges-e mindezt a másik gyásza közepette tenni, és milyen jogos reakció várható erre a másik részéről – mindez nem érdekli ezeket az urakat, akik számára ez kizárólag belpolitikai húzás. Éppolyan drága és éppolyan mélyen cinikus húzás, mint a harmincmillió román munkavállalóval való fenyegetés, a felelőtlenül felvetett és felelőtlenül elszabotált december 5-i népszavazás tragédiája, a „nem értek a focihoz”, a fasizmussal való riogatás és a többi, ami együttesen sodor az elkerülhetetlen katasztrófa felé. *

„A szecsuáni földrengés túlélőinek szeretnék adományt tenni.” A kínai konzulátus alkalmazottja döbbenten néz. „Maga magyar?” Aki Szecsuánnak adományt tesz, az nem lehet más, csak kínai, hiába hosszú az orra, mint az ördögöknek. „Tui, xiongyaliren.” „A kormánytól van?” „Dehogy. Magánember vagyok.” A fiú szélesen elmosolyodik. „Ott az az ajtó, a háta mögött jobbra. Jöjjön be.”

Odabenn a konzulasszony és két másik nő pénzt számlálnak, a magyarországi kínaiak adományait. Múlt péntekig százötvenezer dollárt adtak össze, és még folyamatosan gyűlnek a továbbiak. A lengyel kormány százezret adott Kínának. A szaúdi sejk ötvenmilliót. Magyarország neve nem szerepel a kimutatásokban. Zhen azt mondja, a kínai cégek és magánemberek idáig hatvanötmilliárd dollárt gyűjtöttek össze, és egymást érik a segélykoncertek, ahol tömegek igyekeznek minél többet adni nélkülöző honfitársaiknak. Így néz ki egy nemzet. „Magyarok közül sokan adtak?” kérdezem a konzulnőt. „Maga a legelső.” „Biztosan nem nagyon mondják be a hírekben”, teszi hozzá mentegetésül.

Ezt a pénzt eredetileg egy tibeti kisfiú taníttatására szántuk, de elveszítettük azt az embert, aki a biztosítéka volt annak, hogy a pénz a megfelelő helyre jut. Különös, hogy most Szecsuánnak egy olyan részére megy, ahol sok milliós tibeti kisebbséget is sújtott a katasztrófa. Talán épp egy másik tibeti kisfiúhoz.