Sárkányok Tallinnban

Láttuk már, hogy a középkori Európát elözönlötték a krokodilok, amelyeket az őslakosok jobb híján sárkánynak neveztek. Ezek a melegkedvelő jószágok azonban nem kívánkoztak északabbra a mediterrán és közép-európai vidékeknél. A Baltikumot a valódi sárkányok szállták meg. De míg a krokodilok az általuk belakott helyeken rendszeresen otthagyták a fogukat, egyéb csontjaikat és főképp a bőrüket, addig a balti sárkányokból semmi sem maradt fenn.

Igaz, egyes sarlatánok újra meg újra előállnak épségben talált sárkány-csontvázakkal.




De ez méretes fake. Hiszen jól tudjuk, hogy a sárkánynak nincs csontváza. A belső tűz tartja össze, s ha az kihuny, a sárkány nyomtalanul elenyészik. Ha tehát valahol nem találunk sárkány-csontvázat, az egyértelmű utalás a sárkányok egykori jelenlétére.

Honnan tudjuk akkor, ha valahol biztosan éltek sárkányok? Hát a korabeli ábrázolások sokaságából. Ahogy a természettudósok a barlangrajzok állatábrázolásaiból rekonstruálják az ötvenezer évvel ezelőtti atlanti partvidék faunáját, úgy rekonstruálhatjuk mi is a fennmaradt ábrázolásokból a középkori Tallinn – akkori nevén Reval – sárkányrajzát.

A legkorábbi revali sárkányábrázolás egy olyan románkori domborművön maradt ránk, amelyet 1931-ben találtak a Viru utca 11. szám alatti középkori ház bontásakor, s ma az egykori domonkos kolostor kerengőjében áll. A ház 15. századi volt, de a kő már falazatként szolgált benne, tehát egy jóval régebbi házban mutatta meg eredeti mintáját. Valószínűleg kettős ablak osztója volt, így jobbról és balról is láthatóak voltak a ráfaragott sárkányok: az egyik oldalon egy, a másik oldalon három fejjel, s utóbbin még sárkányfejes farokkal is.


A sárkányok szájából leveles-gyümölcsös szőlő formájú életfa sarjad ki. Ez, azzal együtt, hogy az ablak osztóján kifelé néztek, tehát védelmezték a házat, a korai sárkányok őrző és gazdagságot biztosító funkciójára utal. Brémai Ádám 11. századi hamburgi krónikás, aki viking fejedelmek hajóin járta be a Balti-tengert, említi Gestájában, hogy az Aesti pogány nép kígyókat tart védelmezőként otthonában, és szárnyas kígyóknak áldoznak, olykor embert is, a törzs biztonsága és gazdagsága végett.


A faragvány stílusa azonban jellegzetesen 12. századi normann, akárcsak az alábbi, életfa körül legelő állatokat ábrázoló szicíliai normann faragványé az agrigentói múzeumban.


A sárkányos osztókőnek párdarabja is van, amelyen egy életfa áll önmagában. Ez azért érdekes, mert 1931-es felfedezésekor – amikor a lelet mint a legrégebbi ismert tallinni faragvány nagy port kavart – egy középkori ház art deco kovácsoltvas kapuját is ihlette itt a Vene utca elején.




A második legrégebbi ismert sárkányábrázolás ugyancsak a domonkos kolostorhoz kötődik. A kolostor 13. századi Szent Katalin-templomának kapuját jobbról sárkányos fríz díszíti, balról pedig olyan, nagyrészt lekopott fríz, amelyen csupán egyetlen futó kutya maradt meg épségben.







Az ábrázolás értelmezéséhez tudnunk kell, hogy a domonkosok az úgynevezett „északi keresztes háborúk” keretében kerültek Revalba. Az 1100-as évek végén a balti népek még jórészt pogányok voltak, de a novgorodi fejedelemség felé vezető, és nagy gazdagságot ígérő fontos kereskedelmi utak mentén éltek. Az észak-német városok kereskedői és lovagjai ezért keresztes hadjáratra felhívó bullákat eszközöltek ki a pápáktól, és a 13. század első felében fokozatosan meghódították a Baltikumot. A balti népeket megkeresztelték, és új vallásuk megerősítésére plébániákat és kolostorokat alapítottak közöttük. Revalban a legfontosabb szerzetesrend a domonkosok voltak, akiket Margaret Sambiria dán királynő küldött 1246-ban, nagy birtokot adományozva nekik Reval alsóvárosában.

A domonkos kolostor-komplexum bejárata a Vene utcában

A középkori kolostor kerengője. Balra a refektórium helyén a 19. század elején épült katolikus templom fala

Bejárat a középkori kolostorba (ma múzeum)

A domonkosok mint Ordo Praedicatorum, a prédikátorok rendjének legfontosabb helyi feladata a hittérítés volt a pogány észtek között. Erre utalhat a kapu két fríze is. Liturgikus szokás szerint a szentély felől, tehát a láthatatlanul jelen lévő Krisztus felől nézve a bal oldali, negatív frízen vannak a pogányok által tisztelt „szárnyas kígyók”, míg a jobb oldali pozitívon a velük szemben nyargaló vadászkutyák, Domini canes, az Úr kutyái, ahogyan a dominicani, az eretnekeket üldöző domonkosok szívesen ábrázolták magukat.

Érdemes tudnunk, hogy a domonkosok a későbbi századok folyamán is – amikor a pogányság már régen emlék volt csupán – a „nép”, az alsóvárosi kereskedők és kézművesek papjainak számítottak Revalban, szemben a várnegyed, a Toompea székesegyházi káptalanjával, az ott élő nemesekkel, és lovagrendjükkel, a Livóniai Kardtestvérekkel. Többször konfliktusba is kerültek, amiért a káptalan kiváltságaival szemben iskolát nyitottak az alsóváros gyermekei számára. A Kardtestvérek ellensúlyaképpen saját fegyveres kereskedő-társulatnak adtak otthont, a Feketefejűek Testvérületének, amelyet a nőtlen kereskedők alkottak, akik a várbeli lovagokat utánozva lovagi tornákat szerveztek, és saját oltárt tartottak fenn a Szent Katalin-templomban. 14. századi társulati házuk ma is áll a főtér közelében, s homlokzatán a domborművek, elsősorban a lovagi páncélba öltözött fiatal kereskedők képe jól mutatja büszke önképüket.

A Feketefejűek Testvérülete védőszentjükről, Szent Mórról kapta a nevét, aki a 3. századi thébai légió sötét bőrű parancsnoka volt, s aki keresztény légiójával együtt Maximianus császár alatt halt vértanúhalált a mai svájci St-Maurice apátság helyén. A testvérület a hagyomány szerint az 1343-45-ös észt pogánylázadás idején született, amelyet az alapító német kereskedők vertek le. Szűz Máriának szentelt 15. századi szárnyasoltáruk a kevés középkori oltár közé tartozik, amely túlélte a reformáció képrombolását. Ma a múzeummá alakított Szent Miklós-templomban látható.

A Feketefejűek Szűz Mária-oltára, a bruges-i Szent Lucia-legenda Mesterétől, 1493 előtt. Bezárt szárnyak: az Angyali Üdvözlet

Az oltár első nyitott állapota: az ún. kettős közbenjárás: a kereszten meghalt Krisztus és mögötte Szűz Mária könyörögnek az Atyánál a Feketefejűek testvérületének tagjaiért

Arcok a középkori Revalból: a Feketefejűek testvérületének tagjai

Az oltár második nyitott állapota: Szűz Mária Jézussal, trónja mellett Szent Györggyel és Szent Viktorral, a két szárnyon Assisi Szent Ferenccel és Nivelles-i Szent Gertrúddal

A domonkosokat 1525-ben száműzte a lutheránussá lett városi tanács. Templomukat az Undeutsch, azaz észt nyelvű lutheránus közösség kapta meg, kolostorukat iskolává alakították. 1531-ben mindkettő leégett, s azóta is romosan állnak. A templom maradék terében időnként koncertet tartanak, a kolostor kerengője múzeum. Az egykori refektórium helyén 1799-ben a város cári kormányzója, Puskin dédapja, a néger Abram Hannibal engedélyezte katolikus – lengyel és litván – katonáinak katolikus templom építését, amelyet Pétervár híres építésze, Carlo Rossi tervezett: ma is ez Tallinn katolikus központja. A Szent Katalin-templom fennmaradt oldalfala mellett húzódik a Szent Katalin-sikátor, Tallinn legromantikusabb utcácskája, tele boltocskákkal és kávézókkal.

A 19. század eleji katolikus templom

A középkori Szent Katalin-templom homlokzata, jobbra a Szent Katalin-sikátorral

A katolikus egyház pozícióinak megingásával a tallinni sárkányok polgári környezetbe költöztek át. Legkorábbi búvóhelyük az 1407-1417 között épült Nagy Céhház volt, a revali kereskedő és iparos céhek találkozóhelye, a mai Észt Történeti Múzeum a Pikk, azaz Hosszú utcában, a Feketefejűek házával átellenes oldalon. Amikor egy Feketefejű megnősült, akkor polgárjogot kapott, s onnantól a nőtlen mesterek háza helyett az utca másik oldalára, a Céhházba járt bulizni. Az épület nagytermét szokatlan módon egyetlen oszlopsor osztja két nem egyenlő szélességű hajóra, s ezeknek a fejezeteit díszítik a Katalin-templom kapujáról már megismert kétlábú, tekergőző farkú sárkányok.







A sárkányok egy másik kedvelt búvóhelye az ereszcsatornák voltak, amelyeknek funkcióját magukra öltve nyíltan mutatkozhattak az utca emberei előtt, miközben a testükön átáramló esővíz kellemesen hűsítette tüzes lényüket. Valószínűleg már a késő középkorban is voltak ilyenek, de az ón könnyen pusztuló anyag. A legkorábbi fennmaradt sárkányos ereszcsatornát a városháza homlokzatán látjuk, mégpedig mindjárt kettőt is. Ezekért Daniel Pöppel rézműves vett fel munkadíjat 1629-ben. Sőt egy harmadikat is találunk a városháza árkádjai alatt, amely már nem ereszcsatornaként, hanem cégérként szolgál: ez az III DRAAKON, a „Harmadik Sárkány” étterem cégére.







A tallinni sárkányok egyik utolsó példányát a Pikk utcán találjuk, a Feketefejűek házának szomszédságában. A szép egyiptizáló szecessziós házat Jacques Rosenbaum balti német építész tervezte 1909-ben Reinhold Reichmann kereskedő számára. A képek jól illusztrálják, milyen sanyarú helyzetbe kerültek a sárkányok a világosság és értelem századának kezdetére. A ház földszintjén ma is a DRAAKON galéria működik.





Rosenbaum egy évvel korábban már az utca szemközti oldalán is épített egy házat ugyancsak Reinhold Reichmann megbízásából. Ez még a neoreneszánsznak egy játékos, szecesszióba hajló változatát képviseli, s ezért nem is sárkányok, hanem a reneszánszban divatos delfinek díszítik. Ebben a házban a sárkány odabent van. Ez az orosz nagykövetség épülete.