Levelek Szent Péternek Ruténföldről

A Modus epistolandi, azaz A levélírás módjáról (1488) című traktátusban, amely Európa-szerte népszerű volt a reneszánsz idején, Francesco Nigro pontos és részletes retorikai útmutatást ad nem kevesebb mint húsz fajta levél megírásához. Ezek között az első a commendatitium avagy ajánlólevél, amely a maga részéről két típusra oszlik, s mindkettőt négy kötelező rész tagolja. A későbbiekben az antik progymnasmata javaslatait és gyakorlatait összegyűjtve és a korhoz igazítva sok más humanista is hozzáteszi a maga két fillérjét ezekhez a retorikai szabályokhoz. Nemcsak Erasmus, Vives vagy Lipsius, a lista jóval hosszabb: Gasparino Barzizza, Juan Lorenzo Palmireno, Giulio Cesare Capaccio, Bartolomé Bravo, Juan Vicente Peliger, Badius Ascensius, Sulpizio di Verola, Gaspar de Tejeda, Henri Estienne, Basin de Sendacourt, Heinrich Bebel, Valentinus Erythraeus, Pietro Bembo, Tomás Gracián Dantisco, Espinosa de Santayana, Moravus de Olomouc… S noha eme szerzők egyikénél sem találunk útmutatást arra nézve, miként írjunk ajánlóleveleket a túlvilágra, ilyen levelek mindazonáltal léteztek, tömegével írták őket megszabott formulák szerint, porzózták és lepecsételték, s nem kisebb személynek címezték őket, mint egyenesen Szent Péternek, saját kezébe.

E levelek híre Ruténföldről érkezett Hispániába, mint azt a tarragonai érsek, humanista, numizmatikus és minden mértéken túl kíváncsi ember, don Antonio Agustín (1517-1586) lejegyezte kéziratos jegyzetfüzetében. Az 1555 tájt elkezdett, s Alveolusnak nevezett füzet 23. folióján ezt a beszámolót találjuk a „rutén egyház” * hagyományáról.

„Rutheni populi Moschouitarum sunt Polonis contigui, quorum regem adgnoscunt; et in religione Patriarcham Constantinopolitanum, cuius ritum, ceremonias et instituta sequuntur. Eorum prouincia nunc Russia nuncupatur. Lingua Dalmatica loquuntur, cuius per uniuersum orientem magnus usus est; characteres mixti Grecis atque Barbaris Sclauonicis quos appellant. Hi populi ridiculam consuetudinem exequiarum obseruant. Mortuorum enim parentes affines propinquí et amici, litteras ab Archiepiscopo prouintiae suae accipiunt, et sigillo et subscriptione firmatas: quibus Archiepiscopus sancto Petro scribit, mortuum propinquum et amicum commendans; rogans mortuo liceat in consortium coelitum adscribi. Quae littere mortui manui inseruntur; unaque cum iis, tamquam eas diuo Petro Vitae Innocentiaeque suae testes redditurus, sepelitur. Emuntur autem magno tales littere; neque cuiquam nisi soluenti pecuniam conceduntur. Quo fit, ut pauperes eas non accipiant, scribuntur lingua Dalmatica. Earum formulam, ex ea lingua translatam in Latinam a Georgio Ticinensi Lithphano, infra suscribi iussimus:

»MACARIVS Dei gratia Ecclesiarum Domini Dei nostri in hoc corruptibili mundo uicarius, tibi Petro qui olim summus Christi in terris uicarius extitisti, notificamus: quod nuper non sine ingenii moerore, Dilecti filii Ecclesiae Dei, nobis rettulerunt; quendam Nicolaum Gregorii Filium, hanc miseriis plenam uitam reliquisse; in aliumque felicem ac deliciis plenum mundum commigrasse. In quo fidelium omnium animulae, omnibus desiderato Domini nostri Jesuchristi, eiusque matris incorruptae intuitu frui ac gaudere numquam cessant. Quas opera tua in regnum coelorum, cuius ianitor et clauiger existis, esse admissas receptasque nemo ambigit. Nam eam clauium potestatem, ipse humani generis restauratos, tibi iam in coelis uero in terris indubie concessit, quos suarum Ecclesiarum in hoc mundo presides esse uoluit.

Cum igitur officii nostri sit ad te, de conuersatione eorum qui relicto hoc mundo istuc commigrant, rescribere, ideo, indubiam tibi litteris his nostris fidem facimus Nicolaum Gregorii Filium, toto tempore uitae suae pie ac christiane uixisse, neminem offendisse, ac omnia Ecclesiarum Dei praecepta, diligenter obseruasse. Quem, prius quam deo conditori suo spiritum commodaticium reddidisset, ab omnibus suis peccatis, quibus diuinam Maiestatem aliquando offendit, absoluimus. Et, propterea iustum esse censemus, quod in conspectum Domini Dei conditoris nostri admittatur; electorumque Dei numero tuis meritis precibusque adiutus, adscribatur. Quod ut pro more officioque tuo facias, supplices petimus. Datum, etc. Sub manu, et sigillo nostro.«” (Alveolus. Manuscrito escurialense S-II-18, Madrid, FUE, 1982, 33-35.)

„A rutének moszkóviai népek a lengyelek szomszédságában, akinek királyát uruknak ismerik el, míg vallásukat tekintve a konstantinápolyi pátriárkát, s az ő rítusát, szertartásait és rendeleteit követik. Földjüket ma Oroszföldnek hívják. A dalmáciai [egyházi szláv] nyelvet beszélik, amely igen elterjedt az egész keleten. Ábécéjük a görög és a barbár, úgynevezett szláv nyelv betűinek keveréke. Ezeknek a népeknek van egy nevetséges halotti szertartásuk. Az elhunytak rokonai és közeli barátai lepecsételt és aláírt levelet kapnak az egyházmegye érsekétől, amelyet az érsek Szent Péternek címez, s barátságába és társaságába ajánlja az elhunytat. Ezt a levelet az elhunyt kezébe teszik, s azzal, mint életéről és ártatlanságáról szóló tanúbizonysággal együtt földelik el. Ezeknek a leveleknek magas ára van, s nem adják oda senkinek, csak ha fizet érte. Ilyenformán a szegények nem jutnak hozzá. Dalmáciai nyelven készülnek. Egy példájukat, amelyet Paviai György fordított e nyelvből latinra, alább közöljük:

»Makáriosz, Isten kegyelméből az Úristen Egyházának e mulandó világban helytartója, tudatjuk veled, Péter, aki egykor e földön Krisztus legfőbb helytartója voltál, hogy nemrég felkerestek minket Isten egyházának némely kedves fiai, nagy fájdalommal elbeszélvén, hogy bizonyos Miklós, Gergely fia e nyomorúságokkal teli életet elhagyván a gyönyörűségekkel teljes boldog túlvilágra költözött, ahol valamennyi hívő lelkecskéje nem szűnik meg gyönyörködni és örvendezni a mi Urunk Jézus Krisztus és romolhatatlan Anyja mindannyiunk által vágyott látásán. Ahová minden kétségen felül te fogadod és bocsátod be őket, a mennyek országának kapuőre lévén, hiszen a te kezedbe tette le a kulcsok hatalmát a földön és a mennyekben az emberi nem Megmentője, aki úgy akarta, hogy e világon Egyházának elöljárója légy.

Hivatali kötelességünk lévén tehát, hogy tudósítsunk téged azok életvitele felől, akik e világból odaátra költöztek, e levéllel adjuk kétségtelenül tudtodra és hittel tanúsítjuk, hogy Miklós, Gergely fia jámbor és keresztényi módon élt élete teljes idejében, senkit meg nem bántván, s szorgalmasan megtartván Isten egyházának minden parancsolatát. S minekelőtte lelkét Istennek, Teremtőjének visszaadta volna, minden bűnétől feloldoztuk őt, amelyekkel Ő Isteni Felségét valamikor is megbántotta. Mindezért igazságosnak véljük, hogy a mi Urunk Istenünk színe elé bocsáttassék, s érdemeid és könyörgéseid által megtámogatván Isten választottai közé írattassék. Amelyet hogy a tőled megszokott irgalmassággal megcselekedjél, könyörgünk. Kelt etc. Saját kezű aláírásunkkal és pecsétünkkel hitelesítve.«”

Képzeletünket erősen foglalkoztatja az a magas ár, amelyet az érseknek kellett fizetni e levelekért, s amely elérhetetlenné tette őket a szegények számára. Milyen lehetett vajon e levelek fekete piaca, a sírrablások, az elhunyt nevének kivakarása a leveleken és más, kevésbé tehetős elhunyt kezébe helyezésük, az aláírások és pecsétek ügyes kezű hamisítóinak kifinomult technikái, amelyekkel magát a Mennyek portását is képesek voltak rászedni…? Vagy ez a gondolat teljességgel elképzelhetetlen egy rutén számára, s csupán a pikareszk ibériai képzeletben merülhet fel?

No de ha így van, hogyan kerülhetett egy ilyen levél don Antonio kezébe?

Illusztrációink rutén falusi körmeneti zászlók a lembergi Ikonmúzeum gyűjteményéből