Magas falak mögött

Mielőtt búcsút mondtunk volna Iránnak, meghívást kaptunk vacsorára egy gazdag textilkereskedő házába valahol Teherán északi hegyvidékén.

Lánya, csellista, barátaink barátja, részletesen leírta nekünk Teherán pezsgő zenei életét, ahol egymás mellett él a nyugati és keleti klasszikus zene, a jazz és a hagyományos vokál, a férfi és női szólóének, s a nyilvános előadások és a titkos koncertek.

Ahogy lassan araszoltunk a szokásos esti csúcsforgalomban, egymás után rakta fel nekünk az autóban kedvenc darabjait, míg meg nem érkeztünk a hatalmas, párizsi stílusú, szürke manzárdtetős, fehér spalettás épület elé. A smaragdzöld kertet Versailles-hoz méltó kovácsoltvas kapu zárta. Odabent hatalmas szalonban, zárt spaletták, leeresztett függönyök mellett, félhomályba merülve, egymástól több méterre ülve banális mondatokat váltottunk a lánnyal és anyjával. Aztán vacsora a családfővel, újabb banális mondatok, egymástól ugyancsak több méterre ülve a hatalmas asztal körül.

A színhely kísérteties volt: sehol egy személyes tárgy, sehol az élet jele a hatalmas termekben, csak az üresség, a magukba forduló bútorok. A katari tévé távolból átszűrődő hangja – a kereskedőház örököse síoktatással tölti szabad óráit, s a hó visszatértére vár.

Később, mikor már indulni készültünk, a textilkereskedő megmutatta nekünk szőnyeggyűjteményét. Csak a legfinomabb iszfaháni szőnyegek, a legselymesebbek, a legsimábbak. Sok tucatnyi szőnyeg, szemmel láthatólag egyformák, fehérek, krémszínűek.

Hosszan ecsetelte a csomók finomságát, sokaságát, minőségét, szabályosságát – teljesen más, mondta, száját lenézően elhúzva, teljesen más, mint a tabrizi szőnyegek. Azok fém kötőtűkkel dolgoznak, de ezek a szőnyegek teljes egészében kézzel készültek, az egészet kézzel szőtték. Nagyon vékony ujjak kellenek ám hozzá, a lehető legvékonyabbak, hogy semmilyen szabálytalanság se látsszék rajtuk. – Megállt, s kezével egy egészen kicsi kezet rajzolt a levegőbe, aztán megsimogatott egy láthatatlan kicsi fejet valahol egész mélyen alattunk.

Ilyen magasak.


Kayhan Kalhor & Madjid Khaladj, Endless Endearments (Har Saayeh, Khaasti…). A Voices of the Shades (2011) CD-ről.

Éreztem, hogy valami idegen világba kerültem.


Egy-másfél évszázaddal ezelőtt, a Qajar dinasztia (1785-1925) idején a gazdag perzsa vagy örmény kereskedők által építtetett házak éppolyan fényűzőek voltak, mint az arisztokrácia palotái. Minden bizonnyal ők is csendre intették a legfinomabb szőnyegeiken ülő feleségeiket, fiaikat és lányaikat, amikor messziről jött vendégeiket szórakoztatták.

Palotáik azonban nem tárták fel magukat kovácsoltvas kapukon keresztül, s kertjeik láthatatlanok voltak a járókelők számára. Kashanban, Iszfahánban vagy Sirázban ezek a büszke házak mindig magas falak mögé rejtőznek. Kashanban a falak alacsonyabbak és minden nyílás nélküliek, mintha csupán szerény agyagkockák lennének, miközben odabent az épületek több emelet mélységben veszik körül a belső udvart, mindig valamivel alacsonyabban az udvari víztükör oldalán. Sirázban a magas falak csupán a pompás kertek legmagasabb fáinak koronáit engedik látni.

Az Abbasi-ház a legnagyobb Kashan hagyományos Qajar-kori házai közül, amelyek valamennyien egyazon negyedben tömörülnek, csak néhány száz méterre az agyagkupolás, süllyesztett belső udvaros Âghâ Bozorg-mecsettől.

A 18. század végi Abbasi-ház a hagyományos perzsa rezidenciák fényűző példája. Végtelen labirintusa számos belső udvart köt össze, amelyek egyszerre hasonlóak és mégis különböznek egymástól. A házat eredetileg egy klerikus család számára építették, de elég tágas ahhoz, hogy több tucat lakót is kényelmesen befogadjon. Erődített ház, teljesen magába zárkózik magas falai mögött, s azt mondják, több titkos földalatti járata is van, amelyek menekülési útvonalat kínáltak támadás esetén.

Ahogy más házakban, itt is találunk egy olyan szobát, amelynek mennyezetét tükörcserepek borítják, hogy éjszaka, gyertyák fényénél a csillagos ég benyomását keltse.


Kayhan Kalhor & Madjid Khaladj, Separating Shades (Saayeh-Roshan). A Voices of the Shades (2011) CD-ről.

A Tabâtabâei-ház

Az Abbasi-ház Kashan legrégebbi és kétségtelenül legszebb háza, de nem ez a legrendkívülibb a város történelmi rezidenciái között. Ezek közül hármat ugyanaz az építész, Ustad Ali Maryam épített a 19. században: 1840 körül a fenti Tabâtabâei-házat, 1857-ben a rendkívüli Borujerdi-házat, s 1863 a Timcheh-ye Amin od-Dowleh-et.

Az első, a Tabâtabâei-ház (Khâneh-ye Tabâtabâeihâ) egy, az egész Selyemút mentén tevékeny szőnyegkereskedő család számára épült. A rendkívül szép és harmonikus épület négy belső udvar köré szerveződik. Falait festették és faragták, ablakait színes üvegekkel rakták be. Az épület központi szervező eleme a főudvar hosszú medencéje. A családfő és a ház ura a négy udvar találkozásánál emelt központi pavilonban fogadta vendégeit, ahonnét jó rálátása nyílt a ház mindennapi életére – annál is inkább, mivel családos fiai az oldalszárnyakban laktak.


Kayhan Kalhor & Madjid Khaladj, Devotion of the Unveiled (Paaybandi-e Oryaan). A Voices of the Shades (2011) CD-ről.

A Borujerdi-ház

A Borujerdi-ház (Khâneh-ye Borujerdi) kétségkívül a legmeglepőbb Kashan történelmi rezidenciái között. Az épületet a gazdag Haji Mehdi Borujerdi kereskedő ajándékozta 1857-ben házassági adományként feleségének, aki a fent látott Tabâtabâei-házból való volt.

Az épület egyetlen hosszú központi udvar köré szerveződik. Főbb szobáit Kamal al-Molk festményei díszítik. Három, 40 méter magas badgir (széltorony) biztosítja a ház friss levegőjét hőség idején: ez az Iránban elterjedt természetes légkondicionálás a külső és belső hőmérséklet közötti különbségen alapul. Az alaprajz és a dekoráció egyaránt jellemzőek a hagyományos perzsa építészetre: stukkó-domborművek a főhomlokzaton; a három bejárat olyan elrendezése, hogy a belépőnek mindjárt irányt kelljen változtatni a külsőhöz képest, minthogy egy Mekka felé tájolt térbe lép be; az épületek szimmetrikus szerveződése a középtengelyre, amelyet a központi vízmedence tesz láthatóvá egy gránátalma- és fügefákkal megelevenített belső udvaron.

Az épületegyüttes legfurcsább része azonban csak kívülről látható. A szomszédos hammam tetejére kell felmásznunk, hogy megpillanthassuk a Borujerdi-ház kupoláit.

Siráz építészete egészen más: gazdagabb, még ha nem is eredetibb. Két ház áll egymással szemben egy szűk, sárga, száraz utcán, a Helytartó-bazár közelében. A magas falak fölött csupán a pálmafák legfelső ágait látni. A falak mögött virágzik a Bagh-e Eram, a Paradicsomkert, amelyet a 19. század végén alakítottak ki a szeldzsuk uralkodók által hét-nyolc évszázaddal korábban megalkotott perzsa kertek mintájára.

A kert mélyén áll a Qavam-ház, vagy inkább palota, amely 1879 és 1886 között épült Mirza Ibrahim Khan számára. A Qavam család qazvini kereskedő-dinasztia volt, akik a Zand hercegek sirázi megtelepedése után, a 18. század végén kerültek ide, s mindig magas tisztségeket töltöttek be. Mirza Ibrahim Khan Fars tartomány kormányzója volt. A Qavam-ház csupán a családi rezidencia egyik fele, amely a vendégek fogadására szolgál, s ezért kifelé forduló épület (biruni).

Az utca másik oldalán, ám az előbbi házzal föld alatti átjáróval összekötve találjuk a Zinat al-Mulk-házat, amely a Qavamok saját családi rezidenciája volt, tehát befelé fordult (andaruni).