Egy falu hagyatéka

Hernai Béla véméndi tanítót a háború tette fotográfussá. 1905-től élt a faluban, s minden bizonnyal már azelőtt is volt fényképezőgépe, hogy 1916-ban az első helybéli család megkérte, készítsen fényképet az itthon maradottakról a fronton szolgáló férj számára. Ám az a 700 üvegnegatív, amely padlásáról került a pécsi Janus Pannonius Múzeumba, mind az 1916 és 1920 közötti években készült. Ez idő alatt sok család kereste fel Véméndről és a környező falvakból, németek, magyarok, szerbek, hogy a tanítólak tornácán ünnepélyes pózban állva megörökíttessék magukat, hadbavonuló vagy a frontról hazalátogató férjükkel vagy fiukkal az otthon maradók, vagy nélküle a távol levők számára. De fényképezte a környéken dolgozó orosz hadifoglyokat, majd a megszálló szerb hadsereg katonáit is, mindenkit, aki csak igénybe kívánta venni alkalmi műterme szolgáltatását. Hétszáz képén keresztül a falu váratlanul lép be egy pillanatra a történelembe, látványosan dokumentálja önmagát, mielőtt hagyományos társadalma a következő években végképp megsemmisülne.

„Mausz Erzsébet kisgyerekkel, Kanadába vándoroltak ki”

A Mohács környékén, a mai szerb határ közelében fekvő Véménd/Wemend/Vemen községet a török pusztítás után 1690-ben délről menekülő rácok alapították újjá, majd 1748-ban német telepesekkel gyarapodott. A faluba később magyar és zsidó családok is érkeztek, s a Cigánytelepen a déli erdőkből jött beás cigányok telepedtek le. 1900-ban 1882 német, 255 szerb és 105 magyar nyelvű lakosa volt, német és szerb nyelvű iskolája, katolikus, orthodox, zsidó és református temetője – jellemző, hogy Thiery Árpád Bábel volt, Véménd! címmel publikálta szociográfiáját. A falu különböző etnikai csoportjai között, mint általában a Délvidéken, harmonikus együttműködés alakult ki a két évszázad során, értették és használták egymás nyelvét, ismerték és tisztelték egymás hagyományait. Ez a világ éppen a világháborúval indult bomlásnak. A trianoni béke után szerb lakói szinte valamennyien áttelepültek a közelben meghúzott határ túloldalára, a zsidókat 1944-ben vitték el, a németek nagy részét 1945 után telepítették ki, s házaikat menekült bukovinai székely és felvidéki családoknak adták.


A képek a tanító halála után még ötven éven át hevertek a múzeumi raktárban, mielőtt a budapesti Néprajzi Múzeum néhány hónapja kiállította volna őket. A múzeum munkatársai az egykori családok még Véménden élő leszármazottait is felkeresték, hogy megkérdezzék őket a képek szereplőiről és azok további sorsáról. A kiállított képekből és a hozzájuk kötődő visszaemlékezések „sűrű leírásaiból” egy közösség száz éves, viszontagságokkal teli történelme rajzolódik ki.



A kiállítás külön felhívja a figyelmet a kézben tartott tárgyakra, amelyek többnyire tulajdonosaik társadalmi helyzetére, felekezetére, identitására vagy az alkalomra utalnak. A katolikus németek többsége imakönyvet vagy rózsafüzért tart, a szerbek egy része nyitott könyvet, a férfiak cigarettát. Az egyik orosz hadifogoly úgy ül a széken, mintha az otthonról kapott levelet tartaná a kezében: valójában egy összehajtogatott magyar újságot, ráadásul fejjel lefelé, de így is megfelel a hadifogolyról alkotott képnek, akit levéllel a kézben kell ábrázolni. S az utolsó, alkalmi műteremnek berendezett szobában a látogató is a paraván elé állhat egy-egy olyan, magával hozott tárggyal, amellyel a saját kultúrájáról kíván üzenni valamit. Az eddig készült képek a terem kivetítőjén peregnek, s száz év múlva talán hasonló kiállítás lesz belőlük.