A murza palotája

„Lám megmondta jó előre Küprili nagyvezér Rákóczi György nagyfejedelemnek: „Ne menj te Lengyelországba, királyságot keresni; mert bizony úgy jársz, mint a teve, aki odament Allah elé, azt követelve, hogy adjon neki szarvakat, s aztán Allah még a füleit is levágta neki”. Egészen úgy járt György fejedelem is. Nem érte be azzal, hogy a gyönyörű szép Erdélyország nagyfejedelme lehetett, egyformán becsülve némettől, ozmántól: a bűne, a nagyravágyása átvitte Lengyelországba koronát keresni; ott azután nemcsak, hogy az aranyszarvakat nem kapta meg, de odaveszítette nemzete virágát, Erdély harcoló seregét is. Azokat elfogta a krímiai tatárok kánja, akit a szultán küldött az erdélyi hadak hátába.”

Jókai Mór: A Damokosok, 1883

Geor[gius] Ra[koczi] D[ei] G[loriae] P[rinceps] T[ransylvaniae] / Par[tium] Reg[ni]
Hun[gariae] Dom[inus] et Sic[ulorum] Com[es] 1660 – [II.] Rákóczi György,
Isten kegyelméből Erdély fejedelme / Magyarország
részeinek ura és a székelyek grófja, 1660

II. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1657-ben a svéd királlyal és Bogdan Hmelnyickij kozák hetmannal szövetkezve indult meg Lengyelország ellen, hogy lengyel királlyá koronáztassa magát. Már mélyen benn járt az országban, amikor a svédek elálltak mellőle, a szepesi lengyel sztaroszta a hátába kerülve betört Erdélybe, s a Porta ráküldte a krími tatár kánt, aki a negyvenezer főnyi erdélyi hadsereget a Krímbe hurcolta rabszolgának. A török-tatár seregek ezután végigrabolták Erdélyt, további százezer embert rabságra hajtva. Így kezdődött a független erdélyi fejedelemség pusztulása. Így kezdődik Jókai Mór egyik kevéssé ismert kisregénye, A Damokosok, amely gyerekkorom egyik kedvenc olvasmánya volt ebben az Olcsó Könyvtár-kiadásban.


A kalandos történetben az agyafúrt Czirjék Boldizsár székely ezermester (aki itt a címlapon épp a tatárok elől nyer egérutat) menti meg azt a kétezer aranyat, amely az erdélyi sereggel együtt elfogott Damokos Tamás székely főkapitány válságdíjára szolgál, s juttatja azt célba minden váratlan fordulat ellenére. Damokos Tamás ezalatt a krími tatár Buzdurgán murza palotájában kertészkedve, majd a bőrcserző műhelyben dolgozva várja a válságdíj megérkezését, miközben még a murza felesége, a szép cserkesz nő, Kalme kadina szerelmi ostromának is ellent kell állnia.

Amennyire tudom, ez az egyetlen könyv a magyar irodalomban – a Kasszil-féle Vologya utcáján meg az Ulickajától 2003-ban fordított Médea és gyermekein kívül, amelyről szintén írunk még; tudnak esetleg másról is? –, amely valamilyen képet ad a Krímről. Azért gondoltam, hogy így jó negyven év után még egyszer megnézem, milyen is ez a kép.

A regény krími jelenetei egy zárt térben, Buzdurgán murza – a perzsa mirza, herceg szóból: a bahcsiszaraji kán főembere – palotájának kertjében játszódnak, valahol a krími tengerparton. Jókai szokásához híven érzékletes leírást is ad a palotáról.

„Buzdurgán murzának a híres-nevezetes telepe ott vala, ahol a Karaszu és a Salgir folyamok egybeszakadnak, s egy hegyes félszigetet képeznek. Maga ez a telep egy egész kis város volt: mondhatni erősség; mert a két folyam csupa zuhatagokban omlott alá a hegyek közül, úgy, hogy a vízsebesség miatt hajóval nem lehetett egyik partról a másikra átmenni, de még aki úszással akart is átjutni, számot vethetett a lelkével. A száraz felől pedig erős kőfal vonult egyik partról a másikig, mely a háromszöget bezárta.

A félsziget csúcsa az utolsó pontja volt egy lankás hegyláncnak, oldalai szőlőkkel, gyümölcsfákkal beültetve, amiknek koronái közül messze kifehérlett a murza palotájának márványhomlokzata, a lapos teraszokkal, amiken alkonyi órákban a háremét lehetett látni mulatozni távolból… Odafenn, a palota körül, valódi paradicsom van… A természet maga alkotta édenné ezt a helyet, amidőn a magasabb hegyekről egy hatalmas patakot irányzott a félszigetre, ami aztán a magas előfokról zuhatagban omlik alá a Karaszuba.”

Hol lehetett ez a palota?

Ahol a Karaszu és a Salgir folyamok egybeszakadnak, a Krímnek az Arabat-földnyelv és a Szivas-lagunák felé tekintő északkeleti oldalán, ott valóban van egy, a folyók és a tenger körülvette félsziget vagy inkább sziget. Ahol a Krím 1922-es orosz térképe még tatár települések sokaságát jelzi, ott a mostani krími atlaszban néhány újabb keletű orosz név olvasható csupán.



Hanem ahogy már az atlaszban, de még inkább az alábbi Google-részleten is látszik, ezen a helyen nincsenek se lankás hegyláncok, se zuhatagok, se szőlők, se teraszok, csak síkság és mocsár. Ezt erősíti meg az a kevés fotó is, amelyet a Panoramión és az orosz neten találni a vidékről.


Mintha Jókai csupán a Krím politikai térképét használta volna a domborzati nélkül, s nem lett volna világos számára, hogy a félsziget két, élesen elkülönülő részre oszlik: a déli rész magas hegyvonulatokkal szakad a tengerbe, míg az északi rész lapos síkság, a sztyeppe félszigeti folytatása. Lehetséges, hogy a romantikus déli hegyvidéken megbúvó vagy a tengerparti sziklákon emelkedő palotákról látott metszeteket vetítette a két folyó ölelésében védettnek tűnő északkeleti helyszínre, s színezte ki a korban annyira kedvelt orientalizáló motívumokkal, ugyanúgy, ahogy az Egy hírhedett kalandorban Lemberg jámbor zsidó negyedébe képzelt Piranesit megszégyenítő labirintusokat?


De még egy furcsaság van a leírásban. Jókai a palota bővizű forrásokkal és egzotikus növényekkel teli csodálatos kertjéről beszélve azt mondja:

„A hegyláncon túli része Krímiának egészen az olasz égalj áldásai alatt virul. Éppen úgy díszlenek a szabadban a babérfák a gránátalmák, a narancsok egész ligetszámra, mint Róma körül, s az olajfák ezüstszürke örökzöldje között már otthonossá lettek a kisázsiai nemesített gyümölcsök, körték, almák, barackok… Február végével, amikor még a Székelyföldön haragosan fújdogál végig az öreg nemere, s rázza a havat a szakálláról, a Krím félszigeten már teljes virágpompájukban állnak a gyümölcsfák, s a talitarka virágágyak csak úgy nevetnek kinyílt jácintoktól és tulipánoktól. A Tsatir-Dagh magas hegyein megtörik az észak fagyos szele, s a Fekete-tenger felől langy áramlat sietteti a tavaszt.”

Ez így is van, Jókai hiteles forrásból meríthette a maga képét. Hanem ez a forrás csupán a Krím déli részére vonatkozik. A Csatir Dag, amely nevéhez méltóan védelmező sátorként áll a déli partvidék fölött, alig tíz kilométerre emelkedik a tengerparttól. Jókai ettől sokkal északabbra, a hideg északi szeleknek kitett síkságra helyezte el a murza palotáját.

A Csatir Dag a tengerparti Alusta felől nézve

Hogy állhatott össze Jókai fejében ez a kép? Sokkal északabbra képzelte el ezt a védelmező hegyláncot? Vagy a Karaszu és a Salgir által közrefogott földdarabot hozta le délre? Ő, aki annyira pontos és érzékletes leírásokat szokott adni az általa ismert vidékekről, itt szabadjára engedte a fantáziáját, gondolván, hogy olvasói közül úgysem sokan jutnak el majd az elzárt orosz birodalomnak erre a távoli pontjára? Amiben nagyot nem is tévedett.

Azért ha Jókai olvasója a murza palotáját nem is találhatja meg a Karaszu és Salgir folyók között, a mozaikszemekre, amelyekből Jókai összerakta, még ma is mindre rátalálhat a Krímben. Ma is vannak itt pompás kertek és paloták, lenyűgöző hegyek és zuhatagok, egzotikus növények és bővízű források. Sőt még tatárok is, mutatóba.