Többször is írtunk már azokról a különös egybeesésekről, amelyek titokzatos szálakkal fűzik egymáshoz Spanyol- és Magyarországot, a régi Európa e két finis terraejét. Újabb példájukként a magyar és a spanyol sajtó egyazon héten tette közzé, hogy a válság és a kísértetiesen hasonló politikai klíma hatására mindkét országból ötszázezren mentek külföldre munkát vállalni. Ami persze arányában mást jelent Magyarországon, mint az ötször akkora népességű Spanyolországban.
Még meglepőbb azonban, hogy a Spanyolországból kitántorgók immár száz éve a magyar koldusok dalával mondanak búcsút hazájuknak és emlékeznek rá nosztalgiával idegen földön.
José Serrano, Canción húngara, előadja José Carreras
A dal az Alma de Dios című zarzuela, hagyományos zenés népszínmű utolsó dalbetétje, amelyben a színes mellékepizódként felbukkanó magyar koldusok éneklik meg honvágyukat szeretett hazájuk iránt. Talán még a magyar és medvéje is ezt dalolták a Pireneusok falvait járva. A José Serrano, a valenciai himnusz szerzője által 1907-ben írt darabot éppen ez a dal tette rendkívül népszerűvé Spanyolország-szerte. Ahogy Wang Wei felidézi:
A 20. század 10-es és 20-as éveiben, a zarzuelák fellendülő népszerűségével (elsősorban Madridban, ahonnét divatjuk az egész országra kisugárzott) ezt a dalt minden társadalmi réteg ismerte és dúdolta. Nagyanyám olyan átéléssel énekelte, mintha ő maga is száműzött magyar lenne. Azt hiszem, az is hozzájárult ehhez, hogy azokban az években nagyon sokan emigráltak Spanyolországból Amerikába. Nagyanyám apja ugyancsak ekkor ment munkát keresni Havannába. Nagyjából ugyanannyi pénzzel tért haza, amennyivel elindult, csak persze a családjától távol töltött sok év után, öregebben és kiábrándultabban.
A dalra mások is úgy emlékeznek, hogy dédapjuk még a földeken dolgozva is folyton ezt dalolta. S nem véletlen, hogy az utóbbi években új divatja támadt, olyan mesterek előadásában, mint José Carreras, Alfredo Kraus és Plácido Domingo.
Canta, mendigo errante, cantos de tu niñez, ya que nunca tu patria volverás a ver. Hungría de mis amores, patria querida, llenan de luz tus canciones, mi triste vida. Vida de inquieto y eterno andar, que alegro solo con mi cantar. Canta vagabundo, tus miserias por el mundo, que tu canción quizá el viento llevará hasta la aldea donde tu amor está. Es caminar siempre errante mi triste sino, sin encontrar un descanso en mi camino. Ave perdida, nunca he de hallar un nido amante donde cantar. | Dalold, bolyongó koldus gyermekkorod dalait ha már hazádat soha viszont nem láthatod. Szerelmem, Magyarország, szeretett hazám, dalaid töltik meg fénnyel szomorú életem. Nyughatatlan, örök vándorlás életem, csak az éneklésben találom örömem. Dalold nyomorúságodat a világnak, csavargó, hátha dalodat elviszi a szél a messzi faluba, ahol szerelmed él. Céltalan, örök vándorlás az én szomorú sorsom, nyugtot nem találok vándorutamon. Elveszett madár, soha nem találhatok szerető fészket ahol dalolhatok. |
4 megjegyzés:
Vannak mar spanyolok itt is, Magyarorszagon.
Azok a szerencsések a magyar koldusoktól tanult további dalokkal is bővíthetik repertoárjukat.
Egy koldusopera? ;)
Nem, de többet nem írhatok nyilvánosan. Majd egyszer sörözés alatt elmesélem, mi az.
Megjegyzés küldése