• Az én első gondolatom ez volt: Nahát, atlétatrikóban a terített asztal mellett? Hát, ide süllyedtek…
• Süllyedtek? Éppen hogy sokkal melegebbek, emberibbek, oldottabbak az arcok, az egész társaság. A másikon mennyi kényszeredettség és szorongás! És mennyit fejlődött a női egyenjogúság: a férfiakkal egyforma pohárból isznak! :)
• Hejj, amikor még a fotózásnak becsülete volt :) Bár tudja a fene, az volt e jó, amikor a fotómasinától mindenki görcsbe rándult… Olyan ünnepélyes időgép, akár gondoltak az akkoriak erre, akár nem, de mintha a jövőbe üzennének más generációknak. Családfaápolás, hogy többszáz évig álljon az a fa. Egy évig rágtam a család fülét, hogy menjünk el egy fotóshoz MIND. Hát nem kimaradt nagyanyám, mert „bonyolult lett volna megoldani, zárás előtt öt perccel”? Hát mondom én, hogy nincs becsülete a családi fotónak… Ez a „gyere komám kapjál le, hogy zabálom a hurkát, vagy vedelem a sört”, vagyis a snapshot-ok nekem a pillanatról szólnak. Nem annyira a majdani nézőknek készülnek. Hanem a szereplőkért. Persze értékké válnak majd ezek is a maguk módján, ha túlélik… Ám ez is csak egy belemagyarázás, mert Ansel is azt mondta, hogy a képen mindig ketten vannak: a fotós és a néző… Vitathatatlan, hogy a második kép meghittebb… mi is pont így tivornyázunk kisgatyában, amikor együtt vagyunk, a gyerekek malackodnak, mi meg teleszájjal beszélünk… és közben néha fotózkodunk, telefonnal, ezzel azzal. Csak az a kérdés, ilyennek szeretnénk e láttatni magunkat majd, és tekintjük e ezeket a képeket akkora értéknek, hogy megadjuk nekik a túlélés esélyét, arra, amikor már nem leszünk…
• Az Atlétás család szemmel láthatóan oldottabban viszonyul az önreprezentáció kérdéséhez mint Katonáék, és nem hiszem, hogy kiszelektálnák az utókornak szóló képek közül. És ha benne hagynák a családi albumban, hát maximálisan jól tennék, helye van.
• Igen, ez is fontos kérdés, hogy jó képeket hasonlítunk-e össze egymással, két olyat, amit a rajtuk szereplők egyformán családi fotónak tekintettek, vagy egy családi fotót egy laza alkalmi felvétellel s ezzel illusztráljuk a kultúra erózióját. Közben pedig inkább egy olyat kellett volna keresni a második társaságtól is, mint itt alább az elsőt. Vagy egy ennél is formálisabbat, de már ez is érzékelteti a különbséget. És fordítva, Miklós cár privát albumában is vannak ilyen laza katonaiskolás-hülyéskedős képek, csak nézi hüledezve az ember.
• Talán érdemes figyelembe venni a technológiai fejlődés által lehetővé tett spontaneitást (érzékenyebb film, kisebb gép stb)
meg az olcsóbbá válásból adódó szélesebb körű elterjedését (lehet gépet birtokolni akár kispénzű amatőrként is)
és ebből a megszokásból adódó másfajta (szélesebb spektrumú) pózolást is.
viszont: dédszüleim a gyerekeikkel 1929-ben – nyolcgyerekes munkáscsalád Budapesten, a papa matróz, majd hajógyári munkás:
• Tényleg újévi vacsora mind a kettő? Mert az atlétatrikós megoldás mást sugall, sőt a kis srác meztelen felsővel áll. Vagy ilyen jól fűtöttek a 30-as években?
Grimpixnek igaza van, az első képen görcsösen ülnek, mereven, még a nagyszüleim is így ültek a fotózáskor. Kihozták a házból a székeket és két sorban állva komolyan üzentek Kronosznak. Nem játszottak, grimaszoltak, eredetieskedtek a kamera előtt. A világ hierarchiája működött, mint a csinovnyik/kispolgári család fotóján: Isten alatt a cár, s alatta mi. Irigylésre méltó rend.
A másik képen a modernitás. Nekem Ortega y Gasset mondata jut eszembe: „a tömegek brutális uralma alatt élünk”. Az ember vágyna egy kis arisztokratizmusra, exkluzivitásra, de helyette a kommunalka boldog bambaságát látja, bár a berendezésből ítélve ez nem társbérlet…
• Újévkor a dácsán nagyon is bedurranthattak így: olcsó a fa, a vaskályha melegét nemigen lehet szabályozni, rakjuk meg ahogy csak lehet, úgyis hamar leég.
• Már csak a Kulesov-effektus miatt is azt kell mondanunk, hogy a képek sorrendje befolyásolja, mit érzünk. A második változatban a régebbi kép résztvevői nagyon szomorúan és deprimáltan néznek ki, mintha halotti toron ülnének, noha az elsőn csupán komolynak és összeszedettnek tűntek, mintha imádkoznának. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy az újabb kép sokat változik-e az átrendezéssel.
Nyilvánvaló, hogy a két kép két világ, még ha a tea, a sütemény és az alkohol ott is van mindkét asztalon. De felöltözöttség és nekivetkőzöttség, a díszített és a csupasz fal, a fény és a félhomály különbségénél is jobban megérint az az újfajta viszony, amit a fényképezőgép személyes birtoklása jelent: a fényképész a külső, hűvös (talán történeti) megfigyelőből empatikus, belső megfigyelővé válik. Ami az újabb képből hiányzik, noha a régebbin megvolt, a részletek, a pontosság, némi idegenség, de erő is, és a felfüggesztet időben való nyugodt várakozás érzése, azt itt a vidám tekintetek és az arcok melege ellensúlyozza. De talán nemcsak időbeli különbségről van szó, hanem a helyszínekéről is: Észak- és Dél-Oroszország?
Akárhogy is, mindkét képről nagyon jó történeteket lehetne írni.
• Az egyik kép beinvitál; a másikon csupán néző maradok. Azt hiszem, ez abból fakad, hogy milyen volt a fényképész viszonya az általa fényképezett eseményhez.
Az egyik kép, amelyiket a balról, felülről beáramló nappali világosság áraszt el, merev és formális, sőt bizonyos mértékű boldogtalanság is vegyül bele. A fényképészt valószínűleg erre az alkalomra hívták meg, hogy családi fényképet készítsen. Ő rendezte el a résztvevőket és a tárgyakat, ő csinált helyet az asztal feléje eső szélén, hogy a súlyos, háromlábú kamera képén majd világosan látsszék minden arc. „Ne mozogjanak”, mondja, hogy a lassan exponáló üveglemezen minél élesebb legyen a kép. Jobboldalt a kisgyerek, úgy tűnik, nem hallgatott a felszólításra, arca ezért kicsit elmosódott.
A másikon a fényképész a vacsora vendége. Éppen nála van a gép. „Na, lekaplak titeket”, mondja, s erre mindenki ránéz. Valaki oldalról középre jön, hogy rajta legyen a képen. Amatőr kamerát használ, s egyetlen fényforrása a mennyezetről lógó lámpa, amely súlyos, sötét árnyékot vet a szemöldök, orr és áll alá. A kép láttán mégis a fotós bőrében érezzük magunkat. Meghívott vendégként részt veszünk a vacsorán, nem maradunk távolságtartó professzionális megfigyelők.
A két kép történeti viszonyban áll egymással. Az első pár története arról szól: „Ez volt akkor, ez van most.” A második inkább azt: „Itt vagyunk most, emlékeztek, milyen volt akkor?” Nyilvánvalóan leolvasható valami arról a társadalmi változásról is (ha narratív kontextusban gondolkodunk), amely a két kép között végbement. A boldogtalan szereplők gazdagok, a kevésbé gazdagok egy kicsit boldogabbak. Könnyű lenne ebből oda kilyukadni, hogy az anyagi veszteség alkalmat nyújt a morális nyereségre, de jól tudjuk, hogy a dolgok nem így működnek. Akárhogy is, nyilvánvaló, melyik vacsorán szeretnék részt venni.
• Senki többet?
1 megjegyzés:
Én azért maradnék az első vacsorán, már csak a Nicky kép miatt is. Az számomra egy olyan világot testesített meg, ahol még volt rend, ergo minden a helyén volt. Kifejezetten visszautasítom, hogy erről az esetleges merevségről boldogtalanságra lehet következtetni: nemcsak azért, mert akkor valóban nagyobb dolog volt egy fénykép, komolyan összeállt rá a család és értékként meg is őrizték, hanem mert tévesen kötjük össze a komolyságot a boldogtalansággal.
A "női egyenjogúság" és a fejlődés egy mondatban számomra külön horror, de arra mondjuk nem lehet gondolni, hogy a kisebb pohárban mondjuk rövid van, a tiszt pedig esetleg bort iszik? A Nicky mellett álló fiúcska is kupicát alkalmaz...
A (tegyük föl, úgy érzem ez a prevalens vélemény itt) 30-as években készült képen nagyon nem lennék jelen, annak ellenére, hogy invitálóbb: a szétesés látszik rajta, egyfajta minőségi alászállás, a kis boldogság is csakmint egy, a diktatúra árnyékában pislákoló gyertyaláng.. És itt még egy hölgy arcát ki is takarja a fiatalember.
Megjegyzés küldése