Élni, írni

Jó ideje hírt adtunk már róla, hogy egy ősnyomtatvány utolsó oldalának kéziratos glosszájában rátaláltunk az elégedettség talán legtökéletesebb megfogalmazására. A szép kézírással bejegyzett, minden bizonnyal 16. századi spanyol nyelvű disztichon azt hirdeti: „Si la fortuna más tuviera: más me diera / Si más recibir pudiera: la fortuna más me diera”. (Ha a szerencse többel bírna, többet is adna / Ha ennél többet kaphatnék, a szerencse többet is adna) Szerzőjét abban az ötszáz évvel ezelőtti pillanatban a teljességnek valami olyan túlcsorduló érzése tölthette el, amelyet muszáj volt azonnal megörökítenie egy ősnyomtatványban. Mégpedig nem is akármilyen ősnyomtatványban, hanem Werner Rolewinck (1425-1502) Fasciculus temporumában. Elképzelhető, hogy a szerző éppen abbéli örömének adott hangot, hogy kezében tarthatta ezt a jeles könyvet. Érthető, hiszen minket is felemelő érzéssel töltött el, hogy ötszáz évvel később mi is a kezünkben tarthattuk ugyanazt a könyvet, és tanúi lehettünk az eleven feszültségnek a nyomtatott könyv világa és az ezekben a könyvekben virágzó kéziratos kultúra között.




A Fasciculus temporum a maga korának bestsellere volt. Először Kölnben adták ki 1474-ben, és 1500-ig legalább 35 kiadást ért meg, a latin mellett kettőt németül, ötöt franciául és egyet hollandul. 1480-as sevillai kiadását, amely Bartolomé Segura és Francisco del Puerto nyomdájából került ki, a spanyol könyvtörténet is számon tartja mint a hispán félszigeten nyomtatott első illusztrált könyvet. Az a példány, amelyről szó van, s amelynek néhány lapja itt látható, Matthias Huss lyoni nyomdájában látott napvilágot valamikor 1495 táján.


A Fasciculus temporum az első olyan könyv, amely egyedülálló jelentőségűnek tartja a könyvnyomtatás feltalálását. Az emberiség történetének a Teremtéstől a mi Urunk 1457-ik esztendejéig bekövetkezett jeles eseményeit elbeszélve Rolewinck rendkívüli fontosságot tulajdonít a forradalmi perspektívájú nyomtatásnak: „A művészetek művészete ez és a tudományok tudománya; avatott használata mintha a kút mélységes fenekéről hívná elő a bölcsesség és tudomány mindama kincseit, amelyekre minden ember természeténél fogva vágyik, hogy gazdagítsák és megvilágítsák ezt a gonoszság kezére jutott világot. A könyvek határtalan ereje, amelyekhez azelőtt Athénban vagy Párizsban, avagy más iskolákban és egyházi könyvtárakban csupán keveseknek volt hozzáférésük, most eme találmány folytán kiárad minden törzsre, népre, nemzetre és nyelvre a világ minden táján.” S a páratlan találmány dicséretét azzal foglalja össze: „et impressores librorum multiplicantur in terra” [és a könyvnyomtatók megsokasodnak e földön] *


Ez a példány szinte tökéletes állapotban maradt fenn. Lapjait római számokkal számozták LXXXX-ig bezárólag. Valaki – talán épp a boldog párvers szerzője – a lapszélen végigjegyzetelte a szöveget katalán nyelven. A jegyzetek közel egykorúak a kiadással, és ahogy a szöveg rátér a közelmúlt eseményeire, egyre bőségesebbé válnak, kiegészítve és széljegyzetelve mindazokat az eseményeket, amelyek kapcsolatban állnak Spanyolország vagy Katalónia történelmével. Ugyanez a kéz további oldalakat fűzött bele a kötetbe a krónika folytatásaként. Sőt egy másik kéz a krónika végén kéziratos füzetben folytatta az események leírását hét teljes oldalon át, s az utolsó oldal 1501. október 21-én fejeződik be a prades-i hercegek genealógiájának ismertetésével.

A kötet legvégén, ugyanazon a lapon, amelyekre a fent említett disztichont is írták, valaki méltónak ítélte bejegyezni ezt a legutolsó eseményt is mint a világtörténelem végső lezárását: „1725. február 5-én kezdi borotválni Sr. Pau Mora porrerasi plébános szakállát Sr. Francisco Corró borbély” (a katalán eredetiben: „Lo dia 5 de febrer de 1725 comensa a fer la barba al Sr. Pau Mora, prevere de Porreres, lo Sr. Francisco Corró, barber”):





Ki mondta, hogy a kéziratos hagyomány lezárult a könyvnyomtatás feltalálásával? Ha csak ezeket a példákat vesszük is, az emberiség – vagy legalábbis a kultúra – milyen gyönyörű alternatív történetét írhatnánk meg a kéziratos bejegyzések, vázlatok és beillesztett lapok alapján, arra figyelve, hogy mivé tették a könyveket, és hogy a könyvek mivé tették őket. Nem tudjuk, mikor került Mallorcára ez a példány, csak azt, hogy 1495 körül nyomtatták, azaz tizenöt évvel az első (fametszetes) mallorcai nyomtatott könyv és tíz évvel az első mallorcai nyomda alapítása után. A 15. század utolsó és a következő század első évei volt az az időszak, amikor ez az új tárgy belép az otthonokba, helyet vív ki magának és újfajta beszélgetőtárssá válik, aki mindig készen áll a válasszal, és megbecsülést szerez tulajdonosának – vagy épp ellenkezőleg, veszélybe sodorja, ha címe szerepel valamely index librorum prohibitorum listáján –, egyszóval bizonyos élő vonásokra tesz szert. Ahogy Lotte Heilinga írja a nyomtatás történetéről szóló, megvilágító erejű tanulmányainak egyikében:

Az egyén által birtokolt könyv szinte családtaghoz hasonló vonásokat ölthetett magára. Szerethették vagy kritizálhatták, mellette nőttek fel, újra és újra tanácsért folyamodtak hozzá, elutasíthatták, hogy aztán újra visszaszerezzék barátságát. Mindezek a viszonyok természetesen különféle látható nyomokat hagytak rajta, amelyek a csodálatról vagy az unalomról tanúskodnak, megörökítik az iskolamester vagy a vágyott nő képmását. (Impresores, editores, correctores y cajistas. Siglo XV, Salamanca: Instituto de Historia del Libro y de la Lectura, 2006, 47.)

Sőt akár egy ismeretlen falu plébánosának és borbélyának nevét is (mire is emlékeztet ez?), hogy mindörökre fennmaradjanak egy ősnyomtatvány könyvtáblájának védelmében, amely magában foglalja a világ történetét.

A plébános és a borbély meglátogatják a lábadozó Don Quijotét, aki éppen hozzákezd
kalandjainak második részéhez. Vida y hechos del ingenioso cavallero
don Quixote de la Mancha, Madrid: Pedro del Castillo –
Manuel de la Puerta, 1723, vol. II, cap. 1, p. 1.