Képek a dobozból

Az alábbi történet írása közben nem feledkeztem meg sem a második világháborúban elpusztult sok millió oroszról, sem arról, hogy ki volt a támadó és ki a megtámadott. A támadó Hitler és Mussolini arcát és nevét viselte. De közelebbről nézve a támadónak is sok arca és sok neve volt. Ez itt közülük az egyik.

Őrt állok az orosz sztyeppén Novomoszkovszk közelében.

Az olasz katona, aki őrt áll a semmivel szemben, és ezt kommentálja a képaláírásban, a tizenkilenc éves Carlo Manfrini, aki évtizedeken át őrizte ezeket a fotókat Bologna környéki, dozzai házában, ezerötszáz kilométerre a fotókon megörökített helyszínektől.

Sok-sok egyéb fényképétől eltérően, amelyeket többnyire betegség és rovarok által megtámadott növényekről, levelekről és gyümölcsökről készített mint kutató agronómus, a Diario di Russia, 13 giugno – 12 novembre 1942 című kötetben szereplő képek, még mielőtt a Guaraldi kiadó 2010-ben megjelentette volna őket, nem szerepeltek egyetlen családi albumában sem, amelyeket gyermekei a háború utáni években lapozgattak. Ezeket a hatszor hatos méretű kis fotókat külön dobozban őrizte, amelyet mindig ő nyitott ki, megnyugtató és ironikus hangon előadva a képek mögött rejlő történeteket.

Manfrini 1942. június 13-án indult el Padovából a Sforza-hadosztály katonájaként, amelyet a nyolcadik olasz hadsereg erősítésére küldtek ki a Don védelmére. A hadosztályt egy darabig teherkocsikban és marhavagonokban szállították, miközben a katonák jó része vérhast kapott. Ausztrián és Szlovákián keresztül értek Lwówba, ahonnét közúton haladtak tovább Kantemirovka felé.

Lwów, állomás. Kirakodott és sorba állított teherautók a gettó melletti téren. Többségükben Fiat 504-es autók, amelyek légvédelmi ágyúkat vontatnak. Emlékszem, hogy a gettóból kiözönlöttek a gyerekek az ételmaradékra, amelyet az autók alá dobáltunk. Mindent megettek, még a teherautóból szivárgó olaj közül is összegyűjtötték a maradékot. A nagyobb lányok pedig a testüket adták oda egy vekni kenyérért.

Rövid megálló útközben. A teherautókat zöld ágakkal álcáztuk. Az előtérben egy tüzér őrmester munkaruhában, bőr lábszárvédőben és csizmában.

Manfrini a konvoj eleje és vége között egy egyhengeres Sertum 500 VL kismotorral fel-alá cikázva tartotta a kapcsolatot és hozta-vitte a parancsokat. Egy alkalommal a kimerültségtől lezuhant a motorról, és hajszál híján az utána jövő teherautó alá került. A teherautónak sikerült kikerülnie őt, viszont beleszaladt az előtte vontatott ágyúba, amely kitörte a szélvédőjét. „Attól a naptól fogva”, írja, „az írnoki teherautóra osztottak be.”

Egy ukrán városkán átkelve orosz hadifoglyokkal találkozunk, akiket munkára visznek a hátországba. Baloldalt épp az a teherautó van, amelynek szélvédője kitört a motoros balesetkor.

Számos fotó tanúskodik a front mögötti katonai és paraszti életről 1942 nyarán. A fiatal katona az utóbbit származásánál és agronómusi hivatásánál fogva bizonyára közel érezte magához.

Pihenés közben a mezőn a tetűkkel teli fehérneműmet mosom. A dézsa és a sulykolófa a rendszeresített felszerelés része volt.

Parasztok gereblyézik a mezőt aratás után. A háttérben az összegyűjtött kévék.

Kantemirovka közelében. Orosz parasztasszonyok a szalmát kazlazzák aratás után.

Az ukrán család istállójában, akik befogadtak Kantemirovkában

Bruno Damiani, akit ott, Oroszországban ismertem meg, és akivel oly sok időt töltöttem együtt a kényszerű tétlenség hónapjaiban. Itt az aratás után tallózott kalászokat csépeli egy katonatársunkkal együtt. A kevés összegyűjtött és megőrölt búzából kezdetleges vekniket sütöttünk.

Parasztok gyűjtik össze az ételmaradékot a maguk számára. A jobboldali fiú egy katonai csajkát tart a kezében.

Kantemirovka. Parasztlány az izba előtt a faluban, ahol a hadosztály átvészelte a téli hónapokat.

Bruno Damiani, aki művészeti iskolát végzett, agyagból megmintázta a parasztlányt.

Bruno Damianival együtt kiosztjuk a tábori postát. A baloldalt álló katona a neveket olvassa; az arcokon feszültség. Ebben az időben a teherkocsin aludtunk, a fehérneművel, takarókkal, cipőkkel, egyenruhákkal teli ládák között. Mi adtuk le a rendelést arra, amire a hadosztálynak szüksége volt. Nyáron Sztalino falucska közelében egy mocsaras vidéken állomásoztunk, és szúnyoghálót kértünk, amely persze nem jött meg. Október elején, az első hideg beköszöntével meleg ruhát rendeltünk, gyapjúfelsőt és nagyobb bakancsot, hogy beleférjen a gyapjúzokni. Már Kantemirovkában voltunk, amikor egy nap kirendeltek vagont rakodni: szállítmány érkezett. De nem a vágyott meleg ruhák, hanem a még a nyáron rendelt szúnyogháló.

Olasz katona két orosz fogoly között puskával és kezében két bilinccsel.

Célozni próbálok a Parabellummal, az orosz foglyoktól elvett gépfegyverrel. Hetvenöt lövést tudott leadni. A mi első világháborús 91-es típusú puskánknak ezzel szemben csak hatlövedékes tára volt.

Egy szép őszi naplementekor a harmonikán játszom. Kedves időtöltés volt ez nemcsak a katonák, hanem az oroszok számára is, akik gyakran meghívtak keresztelőre vagy bérmálásra az olasz dalokat játszani. Gyakran itt, az oroszok asztalán láttam viszont a nekünk szánt fehér búzakenyeret és a konyakot, amelynek minket kellett volna melegítenie.

Orosz hadifoglyok visszatérőben a mezőről.

Van egy nagyon jellegzetes olasz mítosz, abban a mottóban összefoglalva: „Italiani, brava gente” – „Olasz ember, jó ember”, amellyel az olasz fasiszták és olasz katonák háború alatti viselkedését próbálják utólag megszépíteni, s amely sokat profitált a nácik és a Wehrmacht kíméletlen magatartásával való összehasonlításból. A történészek a mítosszal szemben rámutattak már, hogy az olasz hadsereg is követett el háborús bűnöket Líbiában, Etiópiában, Görögországban, Albániában és Jugoszláviában. Én magam tizenkét olyan név szerint megvádolt olasz háborús bűnösről tudok, akiket nem adtak ki a szovjet hatóságoknak. Sokkal többen voltak azonban, akiknek fizetniük kellett mind maguk, mind mások bűnei miatt.

Drágán megfizettünk a fasizmus bűneiért, az olasz nép bűneiért Albániában, Afrikában, Oroszországban. Igen, ahogy mondom: az olasz nép bűneiért. Mert abban az időben kisebb-nagyobb mértékben minden olasz a fasizmus híve volt. Két sorakozó között mindannyian hittek a birodalmi jövőben, a szent háborúban. És az a néhány ember, aki világosan értette és tudta, miről van szó, ha nem ült börtönben, akkor ugyancsak bűnös volt: a hallgatás bűnében. Megfizetni a hadsereg fizetett meg mindezért a fronton. Nem a tiszti klikkekről beszélek, nem a törekvő seggfejekről, a karrieristákról, a bűnözőkről: hanem a közkatonákról, a szegény emberekből álló valódi hadseregről. Az én hadseregemről, amilyennek én megismertem. […] Egy elhibázott háborúban álltunk, és ezt mindannyian tudtuk. Katonáink nyomorultul pusztultak el. A sebeket vécépapírral kötözték be. Fegyver nélkül, utánpótlás nélkül maradtunk. Ez volt a mi háborúnk. Az első időkben a fanatikusok, a tiszták mosolyogva haltak meg. De később már a tiszták is káromkodni kezdtek. Miért harcoltunk? A fasizmusért, Itáliáért, a hadseregért, önmagunkért? Nem tudom. Emberként harcoltunk: ennyi.

Nuto Revelli, La guerra dei poveri (A szegények háborúja), Einaudi, 1993 (első kiadás 1962)

Azok az olaszok, akiknek sikerült túlélniük az orosz frontot és az 1943-as tragikus visszavonulást, számtalan történetet mesélnek az őket befogadó és ellátó oroszok nagylelkűségéről.

Manfrini a körülmények olyan különös összjátéka folytán menekült meg a frontról, amelyről érdemes megemlékezni. Anyja álmában holtan látta a fiát, s minthogy ezt figyelmeztetésnek érezte, arra kérte a tábori lelkészt, juttasson el egy levelet a fiához arról, hogy anyja operáció előtt áll, de nem fog beleegyezni, ha a fia haza nem jön. A történet további folytatása ezen a ponton homályossá válik, a részletek elmosódnak. Csak a végeredményt ismerjük. Manfrini levelet kapott, amely egy tévedés következtében anyja haláláról adott hírt. Ezt követően engedélyezték neki, hogy hazatérjen Olaszországba.

A kijevi vasútállomás előtti tér. November végén érkeztem Udinébe. Útközben, november 21-én töltöttem be huszadik évemet.