A tea útja

Gyuri akkoriban a Dohány utcai zsinagógában orgonált, így jutott hozzá egy üveg kóser szilvapálinkához, ami ritka kincs volt még akkor, boltban nem is hallottak ilyenről. Mire apránként a végére jutottunk, legszívesebben kezdtük volna elölről. A vágyat tett követte, s az üveget odahaza főzött hullottszilva-pálinkával megtöltve újradugaszoltuk, a spanyolviaszt – akkoriban még azzal zárták le a kóser szilvát! – egy tízagorotos érme menórás oldalával lepecsételtük, így adtuk fel a húsvéti asztalra. A család cuppogott, a szemek áhítatosan forogtak, sőt Bandi még azt is kijelentette, hogy „ez nem olyan, mint a Mama élesztős pálinkája.” Csak sógorunk hümmögött, hogy ő igazából nem érez különbséget.

Mintha ezt a kamaszkori képet látnám újra Liu Xüelin Teázás szakértővel című karcolatában, a most megjelent Huszadik századi kínai novellák-ban. A járási vébé propagandaosztályának vezetője egy csomag elsőrangú sárkánykúti teával tér haza hangzhoui kiküldetéséből. Összegyűlnek kóstolóra a helyi notabilitások, a művelődési ház igazgatója, a vendégház gondnoka, a művelődési ház faluról jött fiatal irodalmára („aki voltaképpen nem tartozott a baráti körbe, de a házigazda nagyra tartotta, mert a tartományi lap már közölte egy elbeszélését”), a tea-ceremóniát a járási kulturális hivatal igazgatója vezeti. Már a szobába lépve kiveszi a forró vizes kancsót a házigazda kezéből:

Az osztályvezető elvtárs, úgy látszik, nem ért hozzá, hogyan kell teát forrázni. – Szívott egyet cigarettáján, lassan kiengedte a füstöt, majd cigarettát tartó kezét a hamutartó felé nyújtotta. – Sokféle tea van, forrázásuk módja is más és más. Ha veres teát, fekete teát, kiváltképpen pedig ha préselt teát készítünk, azok csak lobogóan forró vízzel adják ki illatukat, zamatukat. Zöld teával azonban nem lehet így bánni. Az Oroszláncsúcs korai szedés a legkiválóbb sárkánykúti teafajta, csupa zsenge rügy és fiatal levélke, azt csak olyan hetvenfokos vízzel szabad forrázni.

A hallgatóság áhítatától kísérve oldalakon át értekezik még a víz eredetéről („Sárkánykúti teához vizet a Tigrisugrás-forrásból!”), a kanna minőségéről („a tea úgy adja ki igazán az ízét, ha yixingi cserépkannában forrázzák le”), a teák fajtájáról és összetételéről, mígnem eljut oda, hogy belekortyoljon a teába.

Nemhiába nagy a híre! Ilyen tiszta zamatú teát életemben nem ittam! – A szakértő hirtelen előrehajolt, szeme tágra nyílt. Boldog izgalom áradt belőle, mintha egy régi barátját látta volna viszont, mint egy szerelmes ifjúból az első légyotton, fiatal költőből első verse megjelenésekor, vagy a játékosból, amint besöpri a váratlan nyereséget. – Nem hiába nagy a híre! – ismételte meg.

– A zöld tea más, mint a többi! Nincs sem fermentálva, sem illatosítva. Jelessége maguknak a leveleknek természet adta, tiszta zamatából származik. – He Pan lassan szürcsölte a teát, ízlelgetve nyelte. – Az ilyen kiváló minőségű zöld teának a tiszta aromája… még a poharat a szánkhoz se vettük, s máris szétárad a tüdőnkben. Aztán, miután belekóstoltunk, az aroma leszáll a gyomorba, ha meg lenyeltük, lement a torkunkon kisvártatva szétárad a bensőnkben, átöblögeti, úgyhogy eltelünk zamatával. Utána lassan, lassan felszáll bensőnkben. Erre mondják, hogy úgy betelünk az ízével, hogy még másnap is érezzük.

A társaság megilletődötten hallgatta. Varázsos szavak gyöngysora, felülmúlhatatlan tökély áradt belőlük. Persze aki nem a három folyó vidékének tavaszi teáját itta, az aligha tudja értékelni a Teakánon fennköltségét.

A faluról jött fiatal irodalmár is igyekszik felzárkózni kiművelt barátaihoz, azt érezni, amit ők, de valami nem stimmel.

Nem érzett semmi olyasmit, amiről He Pan beszélt… hogy az aromája szétáradt volna a tüdejében, meg hogy betelne az ízével… ellenkezőleg! Kissé kesernyésnek, összehúzó ízűnek találta, s a hazai fűzfalevél-tea jutott eszébe róla. Igen, épp ilyen volt az íze. Felemelte poharát és alaposabban szemügyre vette – bizony, a benne úszkáló levélkék, rügyecskék közt nem egy ugyancsak hajazott a fűzfalevelekre. Gyanúja megerősödött.

Osztályvezető elvtárs – emelte fel poharát az ifjú irodalmár – ez a tea kesernyés, húzós ízű, sok vékonyka, hosszúkás levél van benne. Alighanem fűzfalevelet kevertek bele.

Mintha bomba robbant volna. A többiek döbbenten néznek, aztán kitör a kacagás, és He Pan hosszan leckézteti a Teakánonból az ifjú irodalmárt, aki

rettenetesen szégyellte tudatlanságát, hogy olyasmikről van szó, amikről ő még csak nem is hallott. Ugyan mihez is ért ő? Legfeljebb a tea levelét tudja megkülönböztetni a fűzfáétól.

Végül a társaság hazafelé indul. Az igazgató hátramarad, hogy bevárja az utolsónak távozó He Pant, aztán odasúgja neki:

– Bennem azért maradt némi kétség, testvér. Végül is valódi volt a tea?

– Áhhh! – hangzott a fölényes, ám suttogva ejtett válasz. Én rögtön tudtam, hogy hamisítvány. Az Oroszláncsúcs korai szedés megszerezhetetlen, méghozzá ebben a csomagolásban! Árusnál, piacon végképp nem kapható!

– De hát akkor… – döbbent meg Tian Xueli igazgató.

– És ha megmondom? Hagyjam, hogy az osztályvezető elvtárs elveszítse az arcát?

A számos nyilvánvaló tanulság mellett – például hogy kínai számára, mint már írtuk, az „arc elvesztése” az elképzelhető legnagyobb csapás – a történet egy kevésbé nyilvánvalóval, de annál lehangolóbbal is szolgál. A szakértő által előadott bölcsességek ugyanis csupa olyan trivialitások, amelyeket egy nyugati tea-kézikönyv az első fejezetben hoz. S hogy ezeket bölcsességként prezentálhatja, az jelzi azt a hatalmas kulturális lepusztulást, amelyet Kínát járva minden más téren is lépten-nyomon tapasztal az ember. És amiről ennek a novelláskötetnek szinte minden írása is beszámol.

Ezt azonban fönségesen teszik. A kötet bőséges – huszonhét szerző, több is első alkalommal magyarul – és reprezentatív válogatás, közte néhány olyan nagyon kínai, sok ürességgel megrajzolt finom remekmű, mint az Egy nap Chen Cuntól, a Mestertolvajok és nagy rablók Xu Xutól, az Öreg Xing és a kutyája Zhang Xianliangtól vagy a Horgászbotot veszek öregapámnak Gao Xingjiantól, akinek Nobel-díjas regényét, a Lélek-hegy-et ugyancsak a Noran kiadó adta ki. Kalmár Évának pedig, aki a kötetet összeállította, a fordításai is csodálatosak. Ezt az értékeli igazán, aki tudja, hogy a kínairól való fordításban mennyivel inkább előtérbe kerül a fordító személyisége és egyéni nyelvi megoldásai, mint amikor európai nyelvről fordít az ember. Ez a gyűjtemény, úgy érzem, sok szempontból új korszakot nyit a kínai irodalom magyar recepciójában. Az idő majd megmondja, jól éreztem-e.

Tian Yun teás képeiből