Sursum corda

Wang Weinek, aki tudja,

hogy a fazekak között is ott jár.

1977 egy tavaszi délelőttjén az akkortájt Kaffka – némileg előtte és utána Szent – Margit gimnáziumban a KISZ-összekötő tanár körbejárta az osztályokat. Délután a Fáklya Nemzetiségi Együttes tagjai jönnek néptáncot tanítani az iskolába, arra toborzott résztvevőket.

Az együttes az akkortájt már népszerű magyar táncházak mintájára olyan táncházat akart indítani, ahol szerb, horvát, bolgár, görög és makedón táncokat tanítanak. Ezt előkészítendő, körbejárták a budapesti gimnáziumokat.

Hozzánk az együttes vezetőjének, Kricskovics Antalnak a felesége jött. Egészen rendkívüli szépség volt. Ezt valóban kivételes adottságain kívül fenséges testtartásának köszönhette.

Körbeállított minket és rögtön el is kezdte. A hasunkat behúzzuk, a mellett kiemeljük, a vállunkat lefeszítjük. A hátunk feszes, de a csípő és a végtagok könnyedén és rugalmasan mozognak.

Ha az ember mindezt megteszi, azonnal, automatikusan teli tüdőből kezd el lélegezni. Ez akkortájt nem volt szokás. A magyar társadalom többsége megalkudott a rendszerrel. Az emberek pillanatnyi túlélésre, kis hasznokra, engedélyezett örömöcskékre törekedtek. Görnyedten jártak, kapkodva, felszínesen lélegeztek.

Miután tisztáztuk a szükséges testtartást, megtanította nekünk a „Makedonszko devojcse” kezdetű dalt, majd áttért a lépésekre. Nemcsak a tartás volt fenséges, hanem a dallam és a lépések is.

Most hogy ezt írom, sorra veszem magamban, milyen zenéket lehetett akkoriban hallgatni. Szinte kizárólag olyanokat, amelyek egy görcsösen fegyelmezett, korlátolt, érzelgős és testies kispolgári ízlésnek feleltek meg. Amelyek ha érintettek is valami nagyságot, csak azért tették, hogy erre az alantasságra rángassák le. „Isten véled édes Piroskám, van még rajtad kívül csinos lány.” Kettőt jobbra, kettőt balra, a megalkuvás, a pillanatnyi túlélés, a kis hasznok, az engedélyezett örömöcskék zenei indoktrinációit.

Én akkor semmit sem tudtam arról, hogy a balkáni és a görög zene milyen kifinomult, bonyolult ritmusképleteket használ, sem arról, hogy most az ókori görögök óta megőrzött hagyománnyal találkozom. Nem volt élő zenekar, még magnó se, csak tíz-tizenöt véletlenszerűen összeverődött kamaszlány énekelte, hogy „Makedonszko devojcse” – és felemelkedett a szívem.

S a tánc... Tíz évvel később egy meleg nyári vasárnapon a már kizárólag cigányok által lakott ormánsági faluba megérkezett a vándortamburás. Néhány forintért kólót játszott. Rögtön nagy csapat vette körül, és mindenki vágyakozva nézte. A főnöknek számító férfi kijött a putrija elé, mögötte két felesége. Egyikük sem lehett több harminc évesnél, de már öregasszonyok voltak, meggyötörtek, görnyedtek, csontsoványak. A férfi teátrális gesztussal odaadta a forintokat. Az egyik asszony az egyik oldalára állt, a másik a másikra. Megszólalt a tambura. Feszes háttal, de laza csípővel könnyedén és rugalmasan elkezdték a kólót. Valami különös méltóság jellemezte a táncukat – nyomorúságaikat nem megszüntette, hanem magába foglalta. Mint a feltámadt Krisztus keze a szögek nyomait.

Azon a tavaszi délutánon 1977-ben én még Krisztusról sem tudtam semmit. De ahogy kihúztam magam és összekapaszkodtam a többiekkel, fölemelkedett a szívem. Megérintett az a különös méltóság, amit semmilyen nyomorúság meg nem szüntet.

A foglalkozás végén Kricskovics felesége kihirdette, hogy az első táncház vasárnap lesz a FMH-ban. Természetesen elmentem.

A következő két évben vasárnaptól vasárnapig éltem. Úgy jártam a Kricskovics táncházába, mint hívő ember a misére. Ezek a táncok a testemen keresztül tették megélhetővé számomra – ateista számára – a szentet.

Utóirat. Mikor elkezdtem ezt a bejegyzést írni, Tamás a „Makedonszko devojcse” több előadását is megtalálta az interneten. Csupa érzelgős édespiroskám, semmi közük a szív felemeléséhez.

Azt gondoltam, a Kricskovics táncosi zsenialitása tette, hogy a balkáni zenében és táncban lévő transzcendens potenciált ilyen mértékben ki tudta bontakoztatni. Minden bizonnyal az is kellett hozzá.

De volt még valami, amiről én ezidáig semmit nem tudtam, csak most, ehhez az íráshoz utánakeresve derült ki. A Kricskovics hívő katolikus volt. Életének ezt a korszakát egy 2005-ben adott interjúban így jellemezte:

„A hetvenes években kezdődött nálam az új alkotói korszak: a vallási és bibliai témák korszaka. … Az idő múltával az ember egyre közelebb kerül a hithez, s egyre jobban vonzzák azok a művészi lehetőségek, amelyeket a Szentírás nyújt.” (Kricskovics Antal hetvenöt éves)

Autentikus népzene híján álljon itt egy akkori kedvenc dalom – az „Ilju haramia”, Nagy László makedón ihletésű verse – a régi Kolinda együttestől (1977!). Nem tudom, ők milyen utakon jutottak el oda, hogy az ebben a zenében lévő transzcendenciát megérezték és közvetíteni tudták – énekesük, Zsigmondi Ági például magasrangú kádergyerek volt, akárcsak én – de egyetlen együttest sem ismerek, amelyik ebben akár csak a nyomukba is ért volna. Úgy gondolom, ez fontos szerepet játszott abban, hogy miközben Nyugat-Európában hatalmas sikerük volt, nálunk egyetlen lemezük sem jelenhetett meg.


Kolinda, Ilju haramia, a „Kolinda II” lemezről (Nagy László verse)

Hej de, gyűlnek hadba, édes, Hej de, gyűlnek hadba Kocsáni pogányok, Anyám édes, kocsáni pogányok. Hej de, sűrün jönnek, édes, Hej de, sűrün jönnek Széles Kríva vízhez, Anyám édes, széles Kríva vízhez. Hej de, vasra vernék, édes, Hej de, vasra vernék Ilju haramiát, Anyám édes, Ilju haramiát.

Hej de, nincs ott Ilju, édes, Hej de, nincs ott Ilju, Széles Kríva víznél, Anyám édes, széles Kríva víznél. Hej de, vígad Ilju, édes, Hej de, vígad Ilju, Szolun városában, Anyám édes, jó hűvös ivóban. Hej de, néki szolgál, édes, Hej de, néki szolgál, Széplány, makedonka, Anyám édes, széplány, makedonka.

Most, hogy újra hallgatom, ez a dal harminc év múlva is megkérdezi, hogy eléggé felemelt szívvel élek-e. Lehet, hogy még majd írok róluk.