Nap fivér, Hold nővér

Nem akartam Harranba menni. Hiába élt ott Ábrahám, hiába kérte meg ott a kútnál Rebeka kezét gazdája, Izsák számára Eliézer, hiába ott szolgált Ráchelért Jákob, hiába a holdimádó szabeusok vára és a sok évszázados méhkas-házak, ha egyszer a rámenősségnek és lenyúlásnak az a mértéke, amit az itteniek gyakorolnak – és amit turisztikai szájtok úgy édesítenek meg, hogy „a helyiek nagy igyekezettel veszik gondjaikba az oda látogatókat” – szinte elviselhetetlen. Az ember még ki sem szállt az autóból vagy a buszból, már önjelölt idegenvezetők sokasága tapad rá, rossz angolsággal kínálva szolgáltatásaikat, ami abban merül ki, hogy elkalauzolnak a legközelebbi méhkas-házban kialakított kávézó-skanzenbe, ahol az urfai bazárban vásárolt múlt századi rézedények és kelimek díszletei között aranyáron adnak kávét, s kifelé menet súlyos belépődíjra nyúlnak le. Háromszor voltam már, egy porcikám se kívánja többet.

Előadom averziómat a csoportnak, de a látnivalókról is őszintén beszámolok. Az a döntés születik, hogy menjünk el mégis, ha már itt vagyunk negyven kilométerre, Urfában, és ki-ki erőteljesen védekezik majd a nyomulással szemben. Este még az internetet és Sinclair Eastern Turkey-ét böngészem, hogy milyen látnivalókat tudnék még ráfűzni erre a körútra, és akad is néhány érdekesnek ígérkező helyszín.

Harran olyan, mint vártam. Amint megállunk a bizánci várnál, mindjárt idegenvezető érkezik autóval. Ilyenkor nem megoldás, hogy angolul vagy törökül elutasítom, de az sem, hogy szóba sem állok vele: csak tapad, mint a légy. A megoldás különös módon az, hogy csak magyarul beszélek hozzá, lassan, tagoltan, meggyőzően. Ő elveszti a fonalat, a csoport viszont körben röhög, és egy idő után magától kopik le.

A bizánci vár a mai település központjában eredetileg palota lehetett, talán csak a muszlim hódítás után erődítették meg. Első említése 958-ból származik, Al-Maqdisi történetírótól, aki azt állítja, hogy „szépségben Jeruzsálemhez hasonlít”. Ez pedig nem kis dicséret, mert Al-Maqdisi éppen egy jeruzsálemi építész családból származott, s nagyon büszke volt szülővárosa épületeire. A vár mai állapota az 1200 körüli Ayyubida-dinasztia idejéből származik: szépen faragott kövek, gondosan kialakított geometrikus formák, erős falak.

A körben fekvő település legjellegzetesebb épületei a méhkas-házak. Ezeket lakóik az ókori város romjaiból kibányászott téglákból rakták, agyaggal összekötve. Kitűnő védelmet nyújtanak a nyári hőség ellen. Egy-egy családi központ tucatnyi ilyen méhkasból áll, szorosan egymás mellé építve és egymásba nyílva, mint egy sokkupolás parasztpalota. A török turisztikai mitológia szerint ez az épülettípus sok ezer éve változatlan, és mutogatnak is egyet, amely Ábrahám háza volt. Valójában Harran jelenlegi lakói néhány évszázada még sátorlakó nomád beduinok voltak, úgyhogy ez a típus inkább a bazári kupola népies változata lehet, amely nemrég jött létre a bőségesen rendelkezésre álló nyersanyagnak köszönhetően. Az ezredforduló óta az Atatürk-gát a környező sztyeppét jól öntözött, bőven termő földekké alakította át, s a hirtelen jött gazdagság folytán a helyiek már „rendes” házakba költöztek. A méhkasokat istállónak használják, illetve újabban folklorisztikus turistacsapdáknak rendezték be.

Hogy Harran, ez a mocskos és szegényes település az ókori Kelet egyik legjelentősebb városa volt, arról ma már csak a római majd Ayyubida-kori városfal hihetetlen méretei tanúskodnak. A falakon belül már csak kopár föld van, illetve az egykori városkapu környékén a nagymecset és az iszlám teológiai egyetem romjai.

A nagymecset természetesen az egykori holdtemplom helyére épült. És ez a holdkultusz az, ami talán a legérdekesebb az egész harrani történelemben. Már a Kr.e. 8. században feljegyzik, hogy a harraniak a csillagokat (azaz a bolygókat, beleértve a Napot és a Holdat is) tisztelik, s ez a babiloni eredetű kultusz fokozatosan a Holdra összpontosult. Az asszír királyok, akiknek Ninive után Harran volt a második legnagyobb városuk, kétszer is újjáépítették Sin, a holdisten itteni templomát. De Sin legbuzgóbb tisztelője Nabunaid volt, az utolsó babiloni király (556-539), aki éppolyan eredeti és makacs vallási újító lehetett, mint Ekhnaton. Nem babiloni családban született, hanem puccs révén került hatalomra; apja valószínűleg asszír volt (akiket Babilon csak ötven évvel korábban győzött le a nemrég meglátogatott Carchemishnél) anyja pedig harrani arám, sőt Sin ottani papnője. Nabunaid Marduk napisten babiloni kultuszát Sin tiszteletével akarta felcserélni, és ő is újjáépíttette a harrani holdtemplomot, de Marduk papjai kenyérféltésből inkább meghívták Kürosz perzsa királyt uralkodójuknak. Kürosz kardcsapás nélkül vonult be Babilonba, és okos uralkodóként először is meghagyta Babilont Marduk kultuszában, másodszor kinevezte Nabunaidot kormányzónak egy távoli vidékre, harmadszor hazaengedte a fogoly zsidókat Jeruzsálembe, akik hálából jó fiúként tüntették fel őt szent könyvükben, és rossz fiúként Nabunaidot. Igaz, a babiloni király Nebukadnezár néven szerepel Dániel 4. könyvében, de egyfelől ez egy korábbi rossz fiú, az Észak-Izraelt elpusztító asszír király neve, másfelől pedig, mint Komoróczy Géza kimutatja a Nabúnaj imája című Holt-tengeri tekercs fordításának bevezetőjében, Dániel története valójában Nabunaidról szól.

Nabunaid király a Napot, a Vénuszt és a Holdat imádja az urfai múzeum harrani sztéléjén (ennek egy másik változata a British Museumban). Szövege (részlet): „Te, Sin, minden égi istenek és istennők ura, lejöttél az égből hozzám, Nabunaidhoz, Babilon királyához. Értem, Nabunaidért, a magányosért, aki nem volt senki, akinek szíve nem vágyott a királyságra, az istenek és istennők Sinhez könyörögtek, és ő meghívott engem a királyságra. És éjjel Sin álmot bocsátott rám, és így szólt hozzám: «Építsd újjá sietve az Ehulhult, Sin harrani templomát, és én neked adom mind az országokat.»”

A harrani holdkultuszban pedig talán az a legérdekesebb, hogy mennyire túlélt minden vallási fordulatot. A Kr.u. 2. században még téríteni is tudott az ide felvándorló arab törzsek között, s amikor 395-ben a kereszténység államvallássá vált, a többségükben holdtisztelő harraniak megvesztegették az itteni kormányzót, hogy nyugodtan tovább gyakorolhassák vallásukat. Az iszlám hódítás után pedig úgy őrizték meg hitüket, hogy sikerült elhitetniük az arabokkal, hogy a Mohamed által említett „könyv vallásai” – zsidó, keresztény, zoroasztriánus, sabaeanus – közül ők a sabaeanusok. Minthogy ekkorra az igazi sabaeanusok – akik valószínűleg egy Keresztelő Szent Jánost tisztelő szekta voltak – már rég eltűntek, viszont a helyieknek tényleg voltak – főleg asztrológiai – könyveik, ezért az arab kormányzó el is fogadta ezt, s az immár „szabeusnak” (arabul szabi) nevezett vallás fenn is maradt egészen az 1200-as évekig, amikor a mongolok áttelepítették őket Mardinba, s ott végül beolvadtak a muszlimok közé. De addig is befogadták a keresztény római birodalomból száműzött neoplatonikus filozófusokat, akik itt létrehozták az „ezoterikus iszlám” iskoláját. Sokatmondó, hogy az arab világ legnagyobb csillagásza a muszlim hitre soha át nem tért al-Battani as-Sabi, „a szabeus Battani” (858-929) volt, aki harrani neveltetésénél fogva kétezer év csillagászati tapasztalatára támaszkodhatott.

Al-Battani asztronómiai táblái 1537-es nürnbergi latin kiadásban

Harran után a következő megállónk a harminc kilométerre keletre fekvő Han el-Barur, „a Kút Karavánszerája”. A karavánszerájt 1229-ben építette Husam ed-Din Ali, valószínűleg egy helyi ayyubida tartományfőnök. Homlokzatán, a kaputól jobbra egy oroszlán, a középkori mezopotámiai dinasztiák perzsa eredetű királyi állata volt, akinek ma már csak hasa és lábai láthatók. Kútja már rég kiszáradt, de ma már nincs is rá szükség, mert jön a víz a felduzzasztott Eufráteszből csatornán és csövön. Az ennek köszönhető népszaporulat perceken belül körénk sereglik a környező tanyákról. Köztük egy kamasz lány kulcsot is hoz, kinyitja a kaput. A karavánszeráj udvara tágas, üres, négyzetes tér. Négyfelől boltozott folyosó futja körül, ahol az emberek és állatok szállása lehetett. Hogy az egész épületet török szokás szerint túlrestaurálták, az leginkább abból derül ki, hogy két boltszakaszt lecsiszolatlanul hagytak, s az eredeti felület tele van az évszázadok alatt felgyűlt graffitikkel: lovasokkal, tevével és csikajával, körtáncot járó férfiakkal. Hogy a többi négy tucat boltszakaszról mennyi történelmet tüntettek el „helyreállítás” címén, abba belegondolni is rossz.

A karavánszeráj után csak tíz kilométer Şuayb későantik városa. A város dombtetőre épült. Legfelül egy templom még álló homlokzata és egyenes hátsó frontja. Körötte pedig a domb aljáig olyan barlanglakások, amelyeket félig a sziklába vájtak, félig pedig kőből vagy fából emeltek. Ívek és nagy faragott kövekből falazott épületek maradványai is láthatók.

Shuayb a Koránban említett próféta, akit egy Madyan nevű városba küldtek, de az ottaniak elutasították őt, amiért meg is kapták méltó büntetésüket. Minthogy a mekkai zarándokúton fekvő Madyan is sziklába vájt barlangváros, talán ezért azonosították ezzel a várossal és kapta a Şuayb Şehir – Shuayb városa – nevet az arab hódítás után. A körben fekvő néhány nyomorult házat – amelyek udvarán át kell menni az antik városhoz – ma is Şuayıpşehrinek nevezik. Valaha temető is tartozott hozzá, de köveit az itteniek összetörték; néhány maradványuk az urfai múzeumban látható. Tanúságuk szerint a várost még a muszlim hódítás után is évszázadokig keresztény arabok és szírek lakták.

A helyi gyereksereg itt is ránk tapad, és hangosan pénzt követel, de csak magyarul kommunikálok velük. Ők is felhívják a figyelmet a próféta egykori ittjártára, majd rákérdeznek, muszlimok vagyunk-e. Amikor a legidősebb úgy ítéli, hogy nem, egy kőre felállva nagy hangerővel kezdi prófétálni törökül, hogy a nem-muszlimok (kafirok) mind a dzsehennára jutnak. Mikor erre nem kap választ, már személyesen minket kezd átkozni, hogy a dzsehennára jutunk, sőt jussunk. Szinte rekedt hangon üvölt, az egri várat ostromlók szókincsének legmélyebb rétegei tárulnak fel előttünk. Elképesztő archaikus élmény. E fiúból pap lesz. Nyilván nem magából szedte ezt a gyűlöletet, hanem a felnőttektől, szüleitől, rokonaitól, muszlim tanítóktól. Elszorul a szívem arra gondolva, hogy a helyi szír és örmény keresztényeknek ilyen szomszédokkal kellett és kell együttélniük, illetve ilyenek kezétől meghalniuk. Amikor már megsokallom, eléje állok, és hangosan, tagoltan, magyarul mondom neki: „Idefigyelj, te hitetlen pogány. A katolikus anyaszentegyház tanítása szerint pedig aki nem fogadja el a trienti szentséges zsinat határozatait, az mind anatéma és a pokolra jut. Erre varrj gombot.” A tanítást talán nem fogja fel a maga tisztaságában, de hangomból érzi a súlyát, és elhallgat.

A próféta és ellensúlyozásképpen két kedves gyerek

A legdöbbenetesebb élmény azonban további tíz kilométerrel arrébb, Yağmurlu falucskában vár ránk. Sinclair Eastern Turkeyje itt jelzi Sumatar ókori települést, amely tulajdonképpen egy kút volt a Tektek hegység – ma nemzeti park – egyik völgyében, ahová a Kr.u. 1-2. századi félnomád arab törzsek összegyűltek, és közös kultuszhelyet alakítottak ki. A kultusz pedig nem más volt, mint Harran csillag- és holdkultusza, ami jól jelzi, mennyire természetes volt a Hold tisztelete a nomád sémi népek körében, mint a zsidó és az arab is, amelyek vallási naptárja máig a hold ciklusain alapul. Az előzetes felkészülés alapján csak annyit tudok, hogy lesz itt egy kultikus barlang és valamifajta faragványok is.

A faluba beérve tanácstalanul nézünk szét a környező kopár mészkődombokon. Egyiken-másikon természetes barlangok és barlanglakások, vagy építménymaradványok vannak. De vajon melyik volt a kultuszközpont? A gyerekek ismét körénk gyűlnek, de itt sokkal tapintatosabbak, mint a korábbi falvakban. Én kérdezem meg az egyik nagyobb fiútól, hogy tudja-e, hol vannak a szobrok. „Igen”, mutat határozottan észak felé. „Ott vannak. Tizenketten vannak”. Elindulunk. Mehmet kisvártatva megáll. „Ez itt Mózes kútja”. „A prófétáé?” „Igen, az övé.” Mészkőbe vájt mély, négyzetes kutat mutat, rajta olyan öreg szivattyúval, hogy akár még Mózes is használhatta. Nyilván ez volt az a kút, amely körül a kultuszt követő beduin törzsek annak idején összegyűltek.

A kútból fakadó mocsaras patak mentén haladunk tovább vagy kétszáz métert. Az úttal párhuzamosan állnak jobbról a falu házai, balról kőfallal körülvett kertek. A legtöbb gondosan faragott nagy kövekből készült, nyilvánvalóan az ókori kultikus építmények köveiből. A házak többsége azonban ma már lakatlanul, üresen áll.

Egy barlanghoz érkezünk. Mehmet előremegy.

A barlang három falát, padlóját és mennyezetét egyenesre csiszolták. És a három falon tényleg ott vannak a szobrok, pontosabban domborművek. Álló férfiak, magas, csúcsos süvegben, térdig érő tunikában, a Kr.u. 1-2. századi pártus – azaz hellenizált perzsa – művészet stílusában, amelynek ezek szerint ez az egyik legnyugatibb képviselője. A szobrok feje mellett pedig bőbeszédű arám, vagy már inkább abból kialakult edesszai (urfai) szír feliratok. Utánanézek, a feliratok fordítással és kommentárral együtt szerepelnek a Brill kiadó Handbook of Oriental Studies sorozatának The Old Syriac inscriptions of Edessa and Osrhoene (1999) kötetében, ami meg is van a berlini Staatsbibliothekban, úgyhogy amint hazaérek, kiveszem és közlöm a pontos szöveget. Addig az Eastern Turkey rövid összefoglalójára kell támaszkodnom.

A bejárattal szemközti, nyugati fal közepén széles, üres fülke nyílik. Tőle jobbra-balra két keskenyebb fülkében egy-egy férfi. Mindkettőt Aurelius Haphsainak hívják, de a jobboldalit Bar Nahar, Rinai fia, a baloldalit Tiridates fia faragtatta. A fülkéket elválasztó pilléreken pedig valamilyen nehezen kivehető talapzaton egy-egy félhold áll, amelyek fölé valószínűleg jóval később egy-egy keresztet karcoltak. Rinai és Tiridates a vidék egymást követő arab uralkodói voltak, s ebből már kirajzolódik a domborművek funkciója. Valószínűleg jelentős politikai személyiségek emlékét örökítik meg és ajánlják a főistenség, Sin holdisten oltalmába itt, a holtak kultuszhelyén. A domborműveket a 2-3. század különböző időpontjaiban faragtatták olyan donátorok, akik a helyi uralkodók rokonai vagy barátai voltak. Mindez arra utal, hogy a helyi arab elit nem alattvalói sivatagi vallását követte, hanem átvette az előkelőbbnek tartott harrani holdkultuszt és az edesszai arám/szír nyelvet is, s minden bizonnyal igyekezett betagozódni az edesszai elitbe.

A déli fal közepén alacsony íves bejárat nyílik egy másik, kisebb terembe. Tőle jobbra két figura áll, apa és fiú, mindkettejük neve Waʿel. Az apa a terület uralkodója volt. Mindkettőt egy harmadik Waʿel – valószínűleg rokonuk – faragtatta. A kisebbik teremben a nagyobbikéhoz hasonló középső üres fülke bal oldalán, íves fülkében egy nagyon megkopott figura áll, felirat nélkül.

A jobboldali falon négy figura. Az első, Abgar, szintén helyi uralkodó domborművét Manu edessai nagyvezír faragtatta, aki a Kr.u. 2-3. sz. fordulóján élt, s akinek neve az urfai fellegvár egyik oszlopán is szerepel. A következő Bar Nahar, Rinai fia. Mellette áll Tiridates, aki az egész kultuszhelyet alapította 165-ben, őmellette pedig kisebb termetű öccse. A bejárat melletti keskeny falszakaszon még egy, felirat nélküli és nagyon megkopott figura számára maradt hely.

Megrendítő érzés itt állni, eltűnt birodalmak határvidékén, egy elhagyott falu ismeretlen barlangjában, utolsó tanújában egy elfelejtett vallásnak, amely a maga idejében olyan hatalmas és rendkívüli volt, hogy miközben évezredek alatt világvallásokat túlélt, birodalmak hanyatlottak le miatta, és holdnaptárát két nagy vallás máig használja, s az általa létrehozott tudás, al-Battaninak a Nap és a Föld változó távolságát rögzítő táblázatai vezették rá Kopernikuszt a heliocentrikus világkép gondolatára.

A gyerekek, akik idáig kísértek minket, valószínűleg nem értik megrendülésünk okát, de úgy tűnik, éreznek belőle valamit, mert ők is csöndben állnak, csak a fal repedéseiben bujkáló gekkó vonja el figyelmüket egy időre.

Mehmet tovább vezet, vissza oda, ahol a busz áll, majd tovább dél felé. Közben öccse, Ahmet a környező magaslatokra mutatva – amelyeken egy-egy rom, talán egykori csillagvizsgáló áll – sorolja a nevüket: a Vénusz, a Hold, a Mars hegye. Mintha a harrani sztélén álló Nabunaid szemével nézné őket. Elképesztő, hogy ez a tudás háromezer éven át fennmaradt itt a faluban.

Középen pedig, megelőzve al-Battani tábláit és Kopernikusz modelljét, a Nap hegye, körben egykori kváderfalak maradványaival.

Áthaladunk a falu egyetlen téglaépülete, az iskola kertjén, s felkapaszkodunk a Nap hegye mögötti mészkődombra. A domb oldalában faragott kamra nyílik. Odabent a falban fülkék, föléjük karcolt kereszt, de más nincs, csak a padlót vastagon takaró száraz birkatrágya.

Még följebb kapaszkodva látszik, hogy a domb lapos tetején sziklafal emelkedik, amelyen keresztül lépcső vezet fel a platóra. A lépcső jobb oldalán a falban pedig két dombormű, félköríves fülkében egy kopott mellszobor, amelyen azonban még kivehető öt ruharedő, s mellette magasabb félköríves fülkében, kagylós ív alatt, egy álló férfiszobor. Mindkettő mellett szír felirat mélyen a falba vésve. Ahmet odalép eléjük, és mintha rituális színjátékot adna elő, megkérdezi tőlük: „Mondjad, suryani, szír, ki vagy te?” Majd a mellszobor helyett magas hangon feleli: „Én vagyok Sin”, és le is fordítja, „Ay”, azaz a Hold. A teljes alakos szobor helyett pedig mély hangon: „Én pedig Shamal, azaz Güneş”, tehát a Nap. Ahmet tudása imponáló, de a szakirodalom vitatja, s mindkét domborművet Tiridates, a kultuszhelyet Kr.u. 165-ben alapító helyi uralkodó képmásának tartja, csupán feliratuk szenteli őket Sin istennek.

A platón valaha holdszentély állt, az egész kultuszhely központja, de ma már csak a nyugati szélén maradt belőle néhány kváderkő. Viszont a platóba kilenc szír feliratot véstek. A két legszélső Tiridates által írott alapító-felirat, a többi hét pedig egy-egy élő személy emlékét örökíti meg.

Még egyszer körülnézünk innen a platóról a Tektek-hegyvidék kopár mészkődombjain, a csillagoknak szentelt magaslatokon és a völgyön, ahol egykor egy olyan nép élt, amely sátorlakó nomád volt, de ismerte és tisztelte a bolygók járását, s ezt a tudását kései utódaira is átörökítette.