Hurrá, iskola!

Aa, Aa. A csehországi gyerekek egyszerre két nyelven, két különböző ábécé betűivel tanulnak olvasni az 1855-ben Litoměřicében, azaz Leitmeritzben kiadott ábécéskönyvből. A félig cseh, félig német Bohémia ekkor még egy kis kelet-európai Svájc ígéretét hordozza. Még van rá esély, hogy ne legyen Kampf um Kinder és szudétavidéki sortűz és Lidice és Terezín és brünni halálmenet és német kitelepítés. Az alamizsnára váró koldus a bölcs tanító pózában ülve mintha maga adna alamizsnát a könyv első oldalán. A példákat a két nyelv egymáshoz hasonló szavaiból válogatták össze, amelyek ilyenformán főleg idegen eredetű szavak lesznek. Illusztrációikon keresztül az arab, az áloe, az ananász, az örmény és az indián, a nagyvilág gazdagsága, a cseh tenger elevenedik meg a leitmeritzi, azaz litoměřicei elemi iskolában.


Anna jól számol, mindenre szépen odafigyel. Mikor végez a számolással, a kezén ülő madárkával játszik. A kutyus már ugatni kezd, hogy vele senki sem játszik. Zdenkának azonban még tovább kell haladnia a számolásban. Az 1890-ben Jindřichův Hradecben kiadott Množilka v obrazech, azaz Képes szorzótábla a 15. századi németalföldi angyali üdvözletek dobozterében ábrázolja a madárkával játszó Jungfraut. Zdenkát valószínűleg a fonás hátráltatja a számolásban.


Az 1903-ban Prágában kiadott ábécéskönyv minden bizonyal az egyetlen segédeszköze volt a falusi tanítónak, aki a széles margóra jegyezte fel magának gondos kézírással a diktálandó szövegeket és a megtanítandó dalok kottáját, s a képek közé az olyan apróságokat is, hogy el ne felejtse elmagyarázni, miért nincs k a v klobouce (kalapban) és miért van az u klobouku (kalapnál) végén.


A líšnái községi iskola 1923-24-es órarendjének fejlécén a két legnagyobb cseh pedagógus, J. A. Comenius és – ugye nem gondolták volna – T. G. Masaryk buzdítja a csehszlovák kisdiákokat: „Bölcsnek lenni – minden ezen múlik!” és „Az oktatás mindenkié”. Az órák túlnyomó része írás-olvasás, számolás és nyelvtan, hetente kétszer van hittan (római katolikus illetve csehszlovák – utóbbi az új állammal egy időben létrehozott csehszlovák huszita egyházat jelenti) és háromszor állampolgári ismeretek, ami fémjelzi az új állam jelentőségét.


Gesundheit und Nachstendienst, egészség és a felebarát szolgálata. 1937-ben az opavai/troppaui iskolában még a legkisebb is tudja, hogyan kell helyesen fogat mosni. Ő magyarázza el a többieknek, akik kezükben a fogkefével és fogmosó bögrével alig várják, hogy utánacsinálják a Zahnhygienische Wandtafel ábráit.


Más gyerekek sétálni mennek. Nem akárhogy, hanem egy ütemre. Trompeter werden wir, im Takt marschieren wir. Trombitások leszünk, egy ütemre menetelünk. Durch das Dorf marschieren wir. A falun át menetelünk. A horogkeresztes zászlókkal és SS-rúnákkal menetelőket a járókelők éppúgy üdvözlik és a lányok virággal fogadják, mint 1938-ban Aschban és Machendorfban. Az egész birodalomban népszerű Hirts Schreiblesefibel 1939-es prágai kiadásában.


Másutt a betűk is sétálni mennek. Az 1940-ben, a megszállt Prágában kiadott Kulihráškův národní slabikář. Veselá knižka pro nejmenší čtenáře a jejích maminky (Borsócska nemzeti ábécéskönyve. Vidám könyvecske a legkisebb olvasóknak és mamácskáiknak) lapjain minden betű önálló egyéniség, határozott célokkal. A p betű kalandjai. Poros úton mentek a gyerekek. Arra járt a p is. Megkérdezte: Hová mentek? Prágába megyünk! Veletek tartok én is! mondta a p. És ment. Mikor Prágába ért, mindent megnézett. Felment a Hradzsinba is a gyerekekkel. Prága kitárult előtte. A p-nek tágra nyílt a szeme a csodálkozástól. Soha nem látott még ehhez fogható szépséget. Elbűvölten bámult, még azt is elfelejtette, hogy az ábécéskönyvből szökött meg. [Ebben az egy mondatban nincs p]. Így talált rá Borsócska. Együtt nézték Prágát, s azt mondták: „Csodaszép a mi Prágánk!”


Az Új diák az iskolában címmel 1820 körül készült festményen ugyancsak minden szereplő önálló egyéniség, határozott céllal. A tanító sóváran bámulja az előtte álló kosarat a libával, cipóval és borosflaskákkal, a tanítók szokásos ajándékával (vö. nem libáért vettem a bizonyítványt/jogosítványt/diplomát). A gondos anya meggyőző mosollyal mutat rá ugyanerre jobbjával, miközben baljával a megszeppent fiút tolja előre, a tanító jóindulatába. A fiú a tanítót üdvözli melléhez emelt kalapjával, de tekintetével mintha már leendő osztálytársait mérlegelné. Az osztálytársak egyértelműen a kosár tartalmát becsülik fel, valószínűleg az új iskolatárs társadalmi helyzetére is következtetve belőle. Egyedül az anya szoknyája mögül kibukkanó fej szemléli derűsen és érdek nélkül a jelenetet, vagy talán inkább valahol egészen máshol jár.

A prágai Comenius Múzeum kiállítása száz év csehországi iskolakezdését mutatja be egykori olvasókönyvek, fényképek, tanszerek segítségével. A középkori boltozatos helyiséget osztályteremnek rendezték be, régi padokkal, olvasó- és számoló-falitáblákkal. Még egy kitömött kisiskolást is kiállítottak üveg alatt, egy kihalóban lévő fajta egyik utolsó példányát.

A kiállítást záró tabló pedig három cseh generáció – 1906, 1920, 1955 – iskolakezdő fényképein szemlélteti a bemutatott tárgyak gyakorlati alkalmazását.

A kiállítást végigjárva két dolog válik nyilvánvalóvá. Az egyik, hogy mennyire változatlan maradt az utóbbi másfél évszázad során az iskolakezdés kelléktára: ábécéskönyv, órarend, pad, iskolatáska. A másik pedig, hogy ez a puritán és konzervatív kelléktár mennyire pontosan tükrözi mégis mindig az adott kor és politika szellemét. Amiről a mostani iskolakezdők szülei tudnának bővebben beszélni.

Petr Velkoborský: Kisiskolás, 1987